Shadia:
Jó végre megállni. Vagy legalábbis nem rohanni az életemért, hanem normális tempóban sétálni és nem attól rettegni, hogy mikor fognak rám lőni. Talán a társaság nem a legbarátságosabb, de azt hiszem, hogy ezért igazán nincs jogom sírni. Én sem bíznék meg egy idegenben, aki hirtelen arra kér, hogy hadd maradjon egy éjszakára, nem sokkal azután, hogy generált egy hatalmas villámot, majd ájultan találtak rá. Ebben a világban nem szabad senkiben megbízni, nemhogy egy ilyen emberben. Bármikor lehet csapda az egész. Éppen ezért én sem bízom bennük. Ugyan hagyták, hogy maradjak ma estére, de ettőlmég nincs kizárva, hogy éjjel itt hagynak vagy megpróbálnak rám támadni. Mindenre fel kell készülnöm. Ha a képességeimet nem is vetem be ellenük feltétlenül, de azt a fegyvert, amit anya adott, alkalmazhatom. Nem halálos, viszont nekem időt nyer és...
- Mi a baj? - Fordul felém Logan abban a pillanatban, hogy én megtorpanok.
Ahogy eszembe jutott anya, jött vele az a tény is, hogy nem láttam a hátizsákom, mióta magamnál vagyok. Amikor elájultam, biztos, hogy a hátamon volt, de azóta sehol nem láttam. És egy kicsit meg is feledkeztem róla. Nem csoda, hogy az éhség arra kényszerített, hogy tőlük kérjek enni. Pedig anya kaját és vizet is rakott a táskámba, amit be tudok osztani egy darabig, amíg nem találok olyan helyet, ahonnan újabb adagot szerezhetek. Még valamennyi maradt belőlük, amit hajlandó lennék bedobni a közösbe, de, ha Loganék lenyúlták, akkor biztos, hogy nem állok jót magamért.
- Hol van a hátizsákom? - Nézek a fiú kék szemeibe.
- A lakókocsiban. Nem tudtunk lefektetni az ágyra azzal a hátadon.
- Visszamegyek érte - vágom rá és már indulok is, de Logan elkapja a kezem és visszafordít magafelé.
- Miért? Mi a baj?
- Csak szükségem van a táskámra - nyelek nagyot.
Az az utolsó emlékem anyáról. Az és a benne lévő fénykép, ami még akkor készült, amikor a bátyám és apa is velünk voltak. Muszáj, hogy nálam legyen. Ez kell ahhoz, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül és elveszve.
Logan néhány percig fürkészi az arcom. Gondolom valami jelet keres, ami arra utalhat, hogy hazudom és igazából meg akarok lépni vagy ártani nekik, de aztán bólint.
- Elárulod, hogy ki vagy mi az a M. H. V.? - Kérdezem már akkor, amikor megszereztük a hátizsákom és megint elindultunk.
- Te tényleg nem tudod - néz rám döbbenten, bár a hangjából nem tudom eldönteni, hogy kérdezi vagy inkább kijelenti.
- Mondtam, hogy a szüleim megóvtak mindentől, amitől csak lehetett - rázom meg a fejem, összepréselve az ajkaim.
- Oké, de a kormány katonái gondolom megvannak.
Azok túl jól is sajnos. A katonák végeztek az édesapámmal, mert engem védett. A kormány pedig elvitte a bátyámat és azóta sem tudom, hogy mi van vele. Az a gyűlölet, ami bennem van az irányukba, nem is engedi, hogy ne tudjam, hogy kik ők.
- Nehéz lenne nem tudni róluk - felelem összehúzva magam. - De, ahogy azt már sokszor mondtam, az M. H. V. nincs meg.
- Az M. H. V. csak a rövidítésük. A teljes nevük Mutáns és Hibrid Vadászok. Gyakorlatilag bérencek. Bárki felbérelheti őket és, ha fizetnek nekik, akkor bármit megtesznek nekik. Ahogy a nevük is mutatja, az olyanokra vadásznak, mint mi. Ha arra kérik őket, akkor végeznek velünk, ha arra, akkor csak elrabolnak minket. Néha épségben kellünk nekik, néha holtan. Van, hogy kínzásoknak vetnek alá minket. Minden a megrendelőtől függ.
- Komolyan vannak, akik fizetnek nekik ezekért?
A gondolattól kiráz a hideg, hogy valaki ilyen szolgáltatásokért fizet. Tudom, hogy gyűlölnek minket és félnek tőlünk, de azért ez már több, mint amit elbír a gyomrom és a lelkem.
- Persze - húzza el a száját. - Mi nem olyanok vagyunk, mint az emberek - rázza meg a fejét -, innentől pedig ellenségnek látnak minket. Fájdalmas, de az emberek a legnagyobb és legkegyetlenebb állatok, akik nem ösztönből ölnek vagy a túlélésért, hanem, mert így fitoktatják az erejüket, meg mert gyűlölköznek. És amíg gyűlöletet éreznek, addig ölni is fognak, meg bántani egymást. Élvezik ezt. Jelen esetben éppen minket ölnek, mert nem illünk a rendszerükbe és ezért félnek tőlünk. De nem csak magánszemélyek fizetnek ennek a szervezetnek - rúg bele egy kavicsba. - A kormány ugyanúgy alkalmazza. Így gyűjtik be azokat a mutánsokat, akikről ők nem tudnak, de az M. H. V. valami csoda folytán igen. Meg azokat, akik elmenekülnek a katonák elől. Az M. H. V. emberei profik. A katonák is, de ők másképp. A vadászok kifejezetten erre vannak kiképezve, hogy minket összeszedjenek. Szóval nem tudom, hogy milyen csoda folytán nem kerültél be a rendszerbe, de lehet, hogy az ő rendszerükben bent vagy, úgyhogy jobb, ha vigyázol. Az egyik képességed az elektrokinézis, amit nagyon jól tudnak alkalmazni akár a háborúkban. Sosem lehetünk biztonságban, de az ilyen képességűek még annyira sem.
- Most meg akarsz ijeszteni? - Vonom fel a szemöldököm rápillantva, mire ő halványan elmosolyodik.
- Nem - ingatja meg ismét a fejét -, csak gondoltam elmondom ezeket az infókat is.
- Ezekről tudok - sütöm le a szemeim. - Szerinted miért kezdtem el menekülni?
Logan szóra nyitja az ajkait, de akkor megcsapja az orromat az isteni illat.
- Te is érzed ezt?
- Micsodát?
- A víz illatát. Valahol van egy patak vagy folyó vagy tó. Istenem, mennyire jól esne, ha megmártózhatnék egy kicsit.
A több napos futás és menekülés után egy frissítő fürdés nem esne rosszul, mégha csak vízzel is tudnám ezt megvalósítani. Viszont biztos vagyok benne, hogy jót tenne, ha levehetném a véres ruhám és kicsit lehűteném a lángoló bőröm. Legalábbis úgy érzem, hogy lángol, de nem a láztól. Az nem lehet, mert Ethan meggyógyított és akkor, ha lázas is lettem volna, elmúlt volna már.
Mielőtt bármilyen reakciót kaphatnék Logantől, futni kezdek abba az irányba, amerre eddig sétáltunk.
Így lényegesen könnyebb, hogy már nincsenek fájdalmaim.
- Shadia, várj - szól utánam, de alig néhány méter után be is ér engem és megállít.
- Mi a baj? - Kapom fel rá a fejem.
- Óvatosabbnak kell lennünk. Nem rohangálhatunk csak úgy.
- Azt mondtad, hogy itt nem lehet baj.
- Nem, azt mondtam, hogy Ethanék és Reneeék is meg tudják védeni magukat, de a baj bárhol ott lehet. Lehet, hogy ez egy csapda.
- Ez nem az - rázom meg a fejem, ahogy ismét a levegőbe szagolok. - Ezt nem lehet csak úgy imitálni.
- Akkor is maradj mögöttem inkább - tol maga mögé, s lassan elindul, de a csuklómat nem engedi el.
Nem szorongatja, viszont annyira fog, hogy ne tudjak előre törni. Nem tudom, hogy abban nem bízik, hogy higgadt tudok maradni vagy tényleg ennyire védelmező-e, de az előbbi érzelmi kirohanásom után inkább nem jegyzem ezt meg neki, hanem hagyom, hogy előre menjen. Egészen addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy igazam volt és épségben el nem jutunk a tóig. Nem hatalmas, de arra pont tökéletes, hogy az ember megmártózhasson benne.
- Mondtam - nézek fel rá. - Mostmár elengedsz?
- Komolyan bele akarsz menni?
- Izzadt vagyok, koszos és véres, le szeretném mosni magamról a mocskot - bólintok. - Mondtam, hogy maradhatsz a lakókocsi parkotoknál is, mert nem kell bébicsősz - lépek el tőle, amint elengedi a kezem. - Talán vissza se találtam volna. Az jobb lett volna nektek - nézek rá jelentőségteljesen, miközben közelebb megyek a mólóhoz.
- Shadia - sóhajt fel, de közbe vágok, mielőtt folytathatná.
- Nem kell magyarázkodnod - dobom le a hátizsákom a fejem ingatva. - Mondtam, hogy megértem, de vicces nézni a fejed, ahányszor csak felhozom ezt - szökik halvány mosoly az ajkaimra, majd lerúgom a cipőm és elkezdek megszabadulni a ruhadarabjaimtól is.
- Én...én megvárlak egy kicsit arrébb - kezd el habogni, amint megszabadulok a felsőmtől.
- Te nem jössz be a vízbe? - Fordulok felé, mire Logan elkapja a tekintetét.
Én nem vagyok egy túl szégyellős ember, pedig talán ez lenne a logikus, amikor kicsi koromtól fogva más testben kellett élnem és azt hittem, hogy ez azért van, mert nem vagyok elég szép. Viszont most valahogy egy kicsit sem izgat mindaz, ami történt. Lehet, hogy a tompultság az oka, ami kezd behálózni vagy csak szimplán az, hogy úgy gondolom, hogy a férfi és a női testnek is megvannak a maga részei és tulajdonságai, amik teljesen normálisak, így nem is kell szégyellni őket. Ráadásul napjainkban a legkisebb gond az, hogy kinek milyen a teste. Manapság csakis az számít, hogy túléljünk.
- Valakinek figyelni is kell a környezetre - feleli, s látom rajta, hogy zavarban van.
Érdekes, pedig egyáltalán nem olyan srácnak képzeltem, aki zavarba jön egy ilyen helyzettől.
- Rendben, kapitány - tisztelgek neki, aztán a nadrágomtól is megszabadulok, meg a zoknimtól és beugrom a vízbe.
Ahogy a kellemesen hűs folyadék körbeöleli a testem a víz alatt lebegve, úgy érzem, hogy senki nem árthat nekem. Úgy, hogy bármeddig itt tudnék maradni, csak, hogy ne kelljen visszatérni a világba. Abba a világba, ahol a holnap egyáltalán nem biztos. Oda, ahol csak azért, mert egy régen beadott oltás miatt mi megváltoztunk és mások lettünk, mint az emberek és ezért ránk vadásznak. Oda, ahol anya és apa már nem él és talán a bátyámat is már rég kivégezték. Szeretnék örökre a víz alatt maradni, de a tüdőm teljesen mást szeretne. Egy idő után már szüksége van a friss oxigénre, így kénytelen vagyok felúszni a felszínre.
- Basszus, már kezdtem aggódni - kap a mellkasához Logan, amint felérek.
- Nem vagyok túl idegen ahhoz, hogy aggódj értem? - Biccentem oldalra a fejem, felnézve rá.
- Én amellett voksolok, hogy gyere velünk Mexikóba - guggol le, hogy közelebb legyen hozzám -, vagyis lenne hova tartoznod. Hozzánk. Akkor pedig automatikusan aggódni kezdek érted, sajnálom.
Nem nagyon akarom elhinni, hogy napjainkban vannak még ilyen jó természetű emberek, mégis, ahogy a tekintetem találkozik az övével, pontosan azt látom a szemén, hogy ő tényleg ennyire kedves.

Logan:
- Szóval pontosan miért is vagy törvényen kívüli? - Néz Tracy Shadiára este a tűz körül ülve.
A hangjából csak úgy árad az ellenszenv és a ridegség.
- Tracy! - Szólok rá azonnal, de Ethan nyilván megint nem áll mellém.
- Igazából jó kérdés - bólogat a legjobb barátom hevesen. - Engem is érdekelne, hogy miért nem adtak ki rád semmit a gépek. Sok rosszat lehet mondani a kormányra, de azt, hogy nem jó a rendszerük, azt nem. Ugyanmár mi vagy te, hogy nem sikerült kital...
- Ebből elég - szakítom félbe ingerülten. - Shadia elmondta, hogy mindent elmesél, amint befejeztük a vacsorát. Nem kell faggatni, oké? Csak...lehetne, hogy normálisan megesszük a kajánk, aztán beszélgetünk?
- Nagyon finom a keksz - szólal meg Ava, s a tekintetét Shadiára vezeti, majd édesen elmosolyodik.
- Örülök, hogy ízlik - mosolyog vissza rá az újonnan idekerült tagunk, aki a hátizsákjából kivett kaját bedobta a közösbe.
Így kapott Ava olyan csokis-zabkekszet, amilyet szerintem még sosem evett. Egy ilyen lányról nem tudom, hogy hogyan tudnak rosszat feltételezni. Szerintem, ha Shadia bántani akart volna minket, akkor már rég megtette volna. Nem várt volna addig, amíg mind itt ülünk és végképp nem adta volna nekünk a kajája egy részét. Hiszen ott lett volna az alkalma rá. Engem kicsinálhatott volna, amikor kettesben sétáltunk, aztán visszajöhetett volna Ethanért, hogy vele is végezzen, majd a lányokat szétszakítva, őket is megölhette volna. Semmi logika nem lenne abban, ha eddig várt volna a megfelelő alkalomra.
Persze tudom, hogy este még simán lecsaphat, ha úgy van, de most komolyan...minek várna addig?
- Egyébként nagyon egyszerű a válasz a kérdéseitekre - vezeti végig a barátaimon a tekintetét Shadia. - Nem csak két képességem van.
A válasza annyira váratlanul ér, hogy az állam szerintem a földön koppan. De a minimum, hogy nyitva marad a szám.
- Ennek semmi értelme? - Ingatja a fejét Ethan hevesen.
- Pedig igaz - védi meg magát azonnal Shadia. - Miért hazudnék? Ti megengedtétek, hogy maradjak éjszakára, akkor én miért ne tartanám be az alku rám eső részét? Meg honnan találnék ki ilyet? Nem tudom, hogy mi vagyok, mert se nem egy, se nem két képességem van, hanem bejött a képletbe egy harmadik is.
- Még életemben nem hallottam ilyet - pislogok rá, s nem tudom eldönteni, hogy döbbent vagy elvarázsolt vagyok inkább.
Tudom, hogy bizonyos értelemben ez átok. Elvégre valószínűleg, ha van egy harmadik ereje, akkor sokkal többet is ér. Ha a kormány megtudja, akkor biztos, hogy mindenkit ráküldenek majd, akit csak tudnak, hogy megszerezzék. Plusz, a mai világban, ha egy képességed van, már az is veszélyes, nemhogy három. Viszont mindezektől függetlenül, szerintem állati menő, hogy ezzel gyakorlatilag egy új besorolást hozott létre.
- Hát, úgy néz ki, hogy mások sem - süti le a szemeit, s beharapja az alsó ajkát. - Anyáék ezért óvtak annyira és emiatt kellett egész életemben embernek álcáznom magam és valaki más arcát viselnem - néz vissza, egyenesen Ethan szemébe. - Távol áll tőlem, hogy bárkinek is ártsak. Azért kezdtem el menekülni, mert megtámadtak. Eljutottam az erdőn belül addig, ahol ti találtatok, de ott elfáradtam a sérülések miatt. Nem áll szándékomban bántani titeket - ingatja meg a fejét. - Ha tehetném, akkor soha többet nem is használnám mindazt, amit kaptam - teszi hozzá, s alig láthatóan összehúzza magát és nyel egyet.
Nem tudom, hogy a többieknek feltűnnek-e ezek az apró kis testbeszédes jelek, de nekem igen. És egyik sem arra utal, hogy Shadia egy szándékosan másokat bántó lány lenne. Sőt, éppen ellenkezőleg. Szerintem egy légynek sem tudna ártani.
- Mi a harmadik képességed? - Kérdezi Ethan tovább faggatva őt.
Már nyitnám is szóra a szám, hogy megint elhallgattassam, de Shadia tartja magát a megállapodásunkhoz, miszerint válaszol a kérdéseinkre.
- A kép láttatás. Én elképzelek egy helyet vagy egy jelenetet és eléd tudom vetíteni úgy, hogy ne tudd, hogy kamu. De akár ugyanígy, képes vagyok elvenni a látásod, ameddig csak akarom. Nem jön rosszul, ha bántani akarnak és valahogy időt kell nyerned magadnak - vonja meg a vállát, de a hangján hallatszik, hogy ez nem olyan közömbös dolog a számára, mint amilyennek a vállrándítás mutatja.
- Várjunk csak - tartja fel az egyik kezét Renee. - Csak, hogy biztosan értem. Van három képességed. Az egyik ez a kép láttatás vagy mi, a másik az elektrokinézis és az alakváltás? Vagyis nem csak becsapni tudod az embereket és fizikailag kárt tenni bennük, hanem még mentálisan is?
Látom, hogy Shadia összerezdül, de amikor megszólal, igyekszik uralkodni a hangján:
- Nem hiszem, hogy ezzel bárkinek tudnék mentálisan kárt okozni.
- Minden képesség fejleszthető oda, hogy azt fegyvernek is tudd használni, ne csak látszatnak - szólal meg Ethan a tűzre meredve. - Még a gyógyítást is. Ha úgy akarnám, akkor el tudnám szívni az emberek életerejét. Ugyanúgy, ahogy vissza is tudom adni nekik. A halálból nem tudok visszahozni valakit, maximum csak pár perce halott embernél, de az életet elvenni...azt meg tudnám tanulni. De egyelőre az alakváltást gyakoroltam ki, szóval majd csak most állok neki ennek. Biztos vagyok benne, hogy ezt a képes cuccot is tudnád fegyvernek használni.
- Nem akarok fegyvert csinálni belőle - rázza meg a fejét hevesen Shadia.
- Pedig hasznos lehet - száll be a beszélgetésbe Tracy is, de én még mindig csak emésztem a hallottakat és figyelem Shadia arcát.
Azt, hogy mennyire ártatlannak néz ki és, hogy milyen érzelmeket közvetít a szemeivel. Vagy éppen miket akar elrejteni bennük. Talán a többieknek nem is tűnik fel, de én látom, hogy ott sokkal több minden van, mint amit ki is mond.
- Vannak bizonyos helyzetek, amikor az ember kénytelen olyat tenni, amit nem akar, de kell a túléléshez - öleli magához a kishúgát.
- Talán - bólint Shadia. - De én jobb szeretem elnyomni ezeket a képességeket és nem alkalmazni másokon. Az emberek így is félnek tőlünk, ha használjuk, akkor azzal talán csak rontunk ezen.
- Talán - visszhangozza Renee -, de az emberek így is gyűlölnek minket és bántanak. Akkor mi miért ne védjük meg magunkat? Régen volt egy sorozat. Az volt a címe, hogy The 100, abban azt mondták, hogy azok, akik vagyunk és amiket teszünk azért, hogy túléljük, két külön dolog. Én ezzel értek egyet. De, amíg félsz a saját képességeidtől, addig nem fogod tudni irányítani őket. Akkor pedig fel fognak emészteni és azok fognak uralni téged, nem pedig fordítva.
- Nem mindegyiktől tartok - szegezi a tekintetét a tűzre. - A kép láttatás pont az, amelyiktől nem félek. A többi...azokat csak nem szeretem.
- Pedig szerintem varázslatos - találom meg végre a hangom. - Az, hogy három dolgod is van, ami még különlegesebbé tesz, mint a többi embert. Ez fantasztikus.
Egyszerűen képtelen vagyok a rossz oldalát látni ennek. Pedig a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire nem tud jó lenni az, ha nem az emberek csoportjába sorolnak. Azt, hogy mire képes, ha elveszíted a fejed és átadod magad a fajodból fakadó tombolásnak. De még így is csak csodálni tudom őt, amiért egy újabb dolgot hozott az életünkbe.
- Nézőpont kérdése - mosolyog rám halványan. - De lehet, hogy bizonyos értelemben igazad van.
- Tudsz mutatni nekem valamit? - Szólal meg Ava és elteszi a kekszek maradékát. - Megmutatod, hogy milyen az a kép láttatás?
- Ava, hagyd békén Sha...
- Hagyd csak - szakítja félbe Tracyt a lány. - Ahogy mondtam, ettől a képességemtől nem félek.
Tracy szemén látom, hogy nem tetszik neki, hogy Shadia félbeszakította, de inkább nem áll le vele vitatkozni. Nem tudom, hogy azért, mert megijedt vagy, mert a húgának szeretne kedvezni, de lenyeli a békát és bólintva jelzi, hogy átadja a terepet Shadiának.
- Figyelj, arra a fára - mutat az egyikre Ava háta mögött, majd a szemei fehéren felvillannak, ahogy koncentrálni kezd és beveti az erejét.
Én is a fát figyelem, mert baromira kíváncsi vagyok, hogy mit vetít nekünk oda, s amikor a fa mögül kilép egy unikornis, a szám megint tátva marad. Ha nem tudnám, hogy unikornisok nem léteznek, akkor én is azt hinném, hogy ez valódi. Ott áll, teljes életnagyságban és komolyan olyan élethű, mintha bármelyik fa mögül előbukkanhatna pár társa.
- Unikornis - kiált fel vidáman Ava és a szemei elkerekednek, miközben az ajkai hatalmas mosolyra görbülnek.
- Tetszik? - Mosolyodik el Shadia is. - Nézd, ott a kicsinye is - mutat arrafelé, s abban a pillanatban, tényleg kilép egy csikó a korábbi mögül.
- Varázslatos - suttogom magam elé.
Már biztos vagyok abban, hogy ez áldás és nem átok. Mégha most úgy is tűnik, hogy az utóbbi az igaz.
- Nagyon szép - bólogat a pici hevesen, majd a nővérére néz. - Ma mondasz nekem unikornisokkal mesét?
Tracy kemény vonásai abban a pillanatban lágyulnak el, ahogy meglátja Ava csillogó szemeit. Talán kemény lány és nem fogadta jól Shadia megjelenését, de a kicsi a mindene. Meghalna érte. Az, hogy mosolyogni látja, szerintem a világot jelenti most a számára.
- Persze, hogy mondok - bólogat, s megsimogatja a húga arcát, majd puszit nyom a feje búbjára.
Shadia megszakítja a képet és a hátizsákjáért nyúl.
- Adhatok valamit? - Néz Tracyre, aki kissé vonakodva, de bólint.
Abban a pillanatban, hogy Shadia megkapja az engedélyt, kinyitja az egyik kis zsebet és kivesz belőle egy aprócska, szárnyas egyszarvút, majd odamegy a testvérpárhoz.
- Ha feltöltődik napfénnyel, akkor világít a sötétben. Régen a szüleimtől kaptam, de...azt hiszem, hogy te sokkal több hasznát veszed majd. Én már nem játszom vele.
- Ezt nem fogadhatja el - kapja rá a tekintetét Tracy, de Shadia csak bólogatni kezd.
- Dehogynem. Legalább valami itt marad nála belőlem - nyújtja át a kis figurát a picinek, aki eleinte csak pislog a játékra, de aztán elveszi és szorosan megöleli Shadiát.
Ha valaki mindezek után is azt mondja, hogy Shadia biztos, hogy rossz és ártani akar nekünk, akkor az biztos, hogy nem lát a szemétől.
Egy ilyen lányt nem hagyhatunk csak úgy magára.