Shadia:
- Meg merjem kérdezni, hogy mégis mi a fene történt? - kérdezi halkan Ethan, amint Logan utat ad neki, hogy Damien kérésére megvizsgáljon.
Ethan felvillantja narancssárga szemeit, jelezve, hogy aktiválta a képességét, miközben várja a válaszom, de az nem érkezik meg azonnal. A tekintetem ösztönösen az ajtóban álló Damienre siklik, aki árgus szemekkel figyeli Ethan minden mozdulatát, s közben hallgatja mindazt, amit Logan elkezd neki mondani.
Nem tudom eldönteni, hogy azért figyel minket, mert abban bízik, hogy rajtakap valamin, vagy tényleg megijedt az ájulásom miatt és Ethan válaszát várja, vagy esetleg azért, mert így akar üzenni nekem, hogy nekünk még van elszámolni valónk, de bármelyik is a helyes válasz, jobbnak látom, nem itt megbeszélni a történeteket Ethannel. Túl kockázatos lenne. Még ha Damien valóban aggódik is értem - ami az arcát látva nem tűnik teljesen lehetetlennek - akkor is elég egy túl hangosan és rossz pillanatban kimondott, kétes szó és azonnal bajba kerülhetünk. Vagy legalábbis a gyanút felébreszthetjük Damienben az irányunkba. Van egy olyan érzésem, hogy a kettőnk beszélgetése sem lesz éppen sétagalopp és nem csak a nem sokkal ezelőtt irányomba érkező jelentőségteljes pillantása miatt. Tudom, hogy bennem is túl sok az érzés és kétely, amiket nem tudok csak úgy visszafogni már. Nagyon igyekszem, de félek, hogy minden kibukik belőlem, amint kettesben maradok Damiennel és ő elkezd faggatni arról, hogy mi is történt, ami miatt menekülőre fogtam. Már nem mintha nem lenne teljesen tudatában a történteknek. Lefogadom, hogy pontosan tudja, hogy mi borított ki ennyire és abban is biztos vagyok, hogy mindent el fog követni azért, hogy azt higgyem, rosszul hallottam mindazt, amit hallottam.
Vajon mennyire okos döntés ennyire kételkedni abban, aki segít a barátaimnak és nekem?
Nem tudom elengedni azt a görcsöt, ami mindig bennem van, ahányszor Damien csak a közelemben van, és képtelen vagyok kiverni a képet a fejemből, ahogy az érkezésünkkor a fiúnak félelem villant a szemében, amikor Damien erélyesebben szólt rá. De közben mégis bennem van az, hogy mi van, ha tévedek és csak túlságosan bizalmatlan vagyok. Nem tudok elmenni a tény mellett, hogy Damien Logan bátyja, aki állítólag annyi mindenben a fiú mellett állt régen, amikor szüksége volt Logannek egy lelki támaszra. Viszont az itt látott jeleket sem tudom nem látottnak tekinteni. A kamerák, a fegyverek, amik érkeznek, a folyamatos őrség, a titkos pince és a titokban működtetett rendszer, amivel elméletben a szeretteinket keresi, gyakorlatban viszont kvázi sakkban tart engem a bátyám reményével és megfigyeli az összes tábort, amit a kormány üzemeltet az elfogott mutánsok rabosítása érdekében.
- Talán ezt nem itt kellene megbeszélnünk - felelem a lehető leghalkabban, visszanézve Ethanre. - Mindenképp beszélnem kell veletek, akkor majd azt is elmondom, hogy mi történt velem, de most a kelleténél kockázatosabb lenne belemenni ebbe.
- Legalább annyit mondj meg - kér, miközben folyamatosan vizsgál engem, hogy ne keltsen feltűnést - hogy Damien bántott-e.
A találkozásunkkor nem hittem volna, hogy éppen Ethan lesz az, aki aggódni fog értem, de itt a táborban már nem egyszer bizonyította, hogy benne is sok minden változott meg velem szemben. És nekem minden alkalommal jól esik, amikor hangot ad annak, hogy már fontos vagyok neki. Vagy legalábbis nem utál és nem akarja, hogy bajom essen. Ez lehet az itt kialakult szövetségünk miatt is, de egy részem szeretné hinni, hogy Ethan nem csak megenyhült velem szemben, hanem valóban elkezdett kötődni hozzám, mint ahogy az ember egy jó barátjához kötődik.
- Nem, közvetlenül nem.
- Ez meg, mit jelent? - kapja fel a fejét, de azonnal rájön, hogy túl hirtelen és hevesen reagált, így vissza is fordítja a látszólagos figyelmét az eddigi feladatának.
- Nem bántott engem, de fültanúja voltam valaminek, ami belejátszott a kiborulásomba - kezdem el figyelni megint Damient, hogy észrevegyem, ha esetleg felkeltjük a figyelmét. - Megígérem, hogy mindent elmondok nektek, de itt most tényleg nem alkalmas sem a hely, sem pedig az idő ehhez.
Látom Ethanön, hogy nem tetszik neki a válaszom, de valószínűleg ő is tisztában van azzal, hogy a körülmények mennyire nem jók, mert bólint egyet.
- Ezen túl is mindenképp beszélnünk kell - teszi hozzá - beszéltem Nicholasszal, ahogy kérted.
- Hajlandó volt beszélni veled?
- Nem volt túl bőbeszédű - ismeri el - de egyelőre csak puhatolóztam, nem támadtam le azzal, ami minket igazán érdekel. Viszont valószínűleg nem fog egykönnyen megnyílni. Nem segít a tény, hogy Logan barátai vagyunk - húzza el a száját.
- Két megbeszélés kell - jut eszembe, mire Ethan szemében értetlenség villan. - Logan ott lesz az egyiken - magyarázom, de látom, hogy még mindig nem érti a helyzetet. - Ezt is megmagyarázom majd - ígérem, amire újabb bólintás a válasza.
- Nem érzékelek maradandó károsodást, vagy bármilyen komoly problémát - fordul Damienhez, gondolom, hogy a szerepben maradjon és ne keltsen gyanút a túl sok pusmogással. - Igazad lehet, valószínűleg a pánikroham okozta az eszméletvesztését. Ami volt kisebb kár, azt be is gyógyítottam, nem lesz semmi baja - küld felém halvány mosolyt a fiú és bár a szavai gépiessége a színjátékért van, a szeméből sugárzó megkönnyebbülés valódi.
Valódi és az én ajkaimra is mosolyt csal.
- Köszönöm, hogy segítettél - szólalok meg, majd a tekintetem Damienre vezetem. - És köszönöm, hogy visszahoztál a táborba - nézek a szemébe, bár egy részem cseppet sem gondolja komolyan ezeket a szavakat.
- Már mondtam, Shadia - ingatja meg a fejét a fiú - nem hagynám, hogy bajod essen. De mondd - lép közelebb kissé bizonytalanul - beszélhetnék veled a történtekről, kérlek?
Először Loganre, majd Ethanre kapom a tekintetem és igyekszem úgy tenni, mint akinek nem nő gombóc a torkában attól, hogy a történtek után kettesben maradjon Damiennel. De ha most azt mondom, hogy nem, akkor csak újabb lavinát indítanék meg, ami előbb vagy utóbb betemetne. Éppen ezért a lehető legjobb színészi alakításomat nyújtva, megjátszott határozottsággal bólintok.
- Utána csatlakozom hozzátok - nézek vissza Loganre, akinek ettől elkerekednek a szemei.
- Kizárt! Majd Damien szól, ha végeztetek és visszajövök érted, aztán elviszlek a lakrészünkbe.
- Logan, már jól vagyok - próbálom megnyugtatni, de látom, hogy ez esélytelen.
És mintha valamiért nem örülne annak, hogy most itt kell hagynia a testvérével. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire aggódik az ájulásom miatt, vagy mert nem akar kimaradni abból, amit most mondani fogunk, esetleg más játszik bele, de az biztos, hogy ő is igyekszik annyira uralkodni magán, amennyire ez lehetséges ebben a helyzetben.
- Nem érdekel. Nem rég még ájultan feküdtél, nem hagyom, hogy egyedül mászkálj - jelenti ki, majd Damienre néz. - Kérlek, ne hagyd elmenni, amíg én itt nem vagyok érte, hogy épségben a házunkhoz vigyem.
- Nyugi, vigyázom rá - mosolyodik el Damien aprót biccentve, amivel megnyugtatja Logant annyira, hogy Ethannel együtt elhagyja a szobát, hogy kettesben hagyjon minket.
Feljebb ülök az ágyon, hogy a lehető legkevésbé legyek nála alacsonyabb, mert nem akarom, hogy akár a testbeszéde azt sugallja, hogy fölöttem áll vagy bármilyen fölényben van velem szemben.
- Shadia, mi történt? - kérdez rá, amikor percekig nem mondok semmit, hiába üzeni azt a szemeivel, hogy átadja nekem a kezdeményezés lehetőségét. - Miért futottál el? Mitől kaptál megint pánikrohamot?
Egy másodpercre lesütöm a szemeim. Nem azért, hogy meghunyászkodjak, hanem, hogy átgondoljam, hogyan is fogalmazzak anélkül, hogy egyenesen megvádolnám, minden konkrét és kézzelfogható bizonyíték nélkül. Aztán újra felveszem vele a szemkontaktust és a legmagabiztosabb arcot varázsolom magamra.
- Hallottam valamit a pincédből - kezdem. - A pincédből, Damien. Azt hittem, hogy bízhatunk egymásban, de te el sem mondtad, hogy vannak pincék a táborban. Logantől kellett megtudnom, aztán amikor idejöttem a megbeszéltek szerint, hogy gyakoroljunk, kiabálásokat hallottam lentről és... - úgy teszek, mint akinek elcsuklik a hangja, hogy ne lépjek át egy bizonyos határt és azt higgye, hogy hiszek neki és a titkolózása fáj nekem. - Amikor meghallottam a kiáltást, megijedtem és ösztönösen elfutottam.
- Igazad van - feleli komolyan meglepve ezzel - szeretném, ha bíznánk egymásban, hibáztam, hogy nem szóltam a pincéről, de még annyira kísérleti fázisban van, hogy nem láttam értelmét, hogy szóljak. És sajnálom, hogy megijesztettelek. Ma pakoltam a pincémben és az egyik polcról rám borult egy doboznyi nehéz tárgy, így valószínűleg engem hallottál kiabálni, ahogy fejbe talált.
Minden erőmre szükségem van, hogy üljön ki az arcomra és a hangomban se hallja, hogy mennyire nem hiszek neki, amikor erre reagálok.
- A... a fejedre esett valami és te kiabáltál?
Damien ajkaira halvány, kedves mosoly szökik, de engem csak nyugtalanít valamiért ez a mosoly.
- Igen, miért, mire gondoltál, mi az? Ugye nem hitted, hogy valami szörnyűség folyik lent a pincémben? - kezdi hevesen az arcomat fürkészni és a szemében őszinte aggodalom jelenik meg.
- Én... - kezdem, de most még csak nem is kell úgy tennem, mint aki nem találja a szavakat, mert nem tudom, hogy erre hogyan reagáljak anélkül, hogy elárulnám, mennyire nem bízom benne. - Nem is tudom, mit hittem - nyögöm ki nagy nehezen. - Meghallottam a kiáltást és annyira megijedtem, hogy...
- Nem kell magyarázkodnod - fogja meg a kezem és finoman cirógatni kezdi a kézfejem. - Elhiszem, hogy megijedtél. Mindazok után, amin keresztülmentél, nem is hibáztatlak érte - ingatja meg a fejét. - Tudod, mit? Talán az megnyugtatna egy kicsit, ha megnézhetnéd a pincét - ajánlja fel. - Mi lenne, ha holnap a reggeli után, mielőtt elmennénk gyakorolni, lejönnél velem oda, hogy lásd, nem történt ott semmi komoly.
Szívem szerint nekitámadnék, hogy miért nem most visz le oda, de azzal cseppet sem segítenék magamon, még ha tudom, hogy ha volt is lent valaki Damienen kívül, akkor az így holnapra valószínűleg eltűnik onnan.
- Miért... miért éppen holnap? - kérdezem óvatosan. - Most is le tudok menni oda, már jól vagyok, Ethan meggyógyított.
- Egyrészt, bár elhiszem, hogy jobban vagy, nem kockáztatnám meg, hogy megint rosszul legyél, mert máris pörögsz. Az öcsém kinyírna és én sem bocsátanám meg magamnak - villant újabb halvány mosolyt a szemembe nézve. - Másrészt pedig miután hallottam, hogy itt vagy és utánad jöttem, mindent szanaszét hagytam ott lent. Hatalmas a káosz most, akkor már rendet raknék, mielőtt leviszlek oda. De holnap megnézheted magadnak a helyet, megígérem - mondja olyan kedvesen, hogy ha nem lennék alapból túl gyanakvó, akkor még hinnék is neki abban, hogy nincs semmi lent, amit titkolnia kéne.
Így viszont kénytelen vagyok mosolyt erőltetni magamra, mintha nagyon boldog lennék ettől a felállástól.
- Rendben - felelem és a színjáték kedvéért megszorítom a kezét, mintha nagyon hálás lennék ezért.

Logan:
Ma pakoltam a pincémben és az egyik polcról rám borult egy doboznyi nehéz tárgy, így valószínűleg engem hallottál kiabálni, ahogy fejbe talált.
Damien szavai úgy visszhangoznak a fejemben, mintha csak gúnyolódnának rajtam. Nem akartam hallgatózni, nem ezzel a szándékkal mentem vissza hozzájuk, csak eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni. Szinte azonnal visszamentem, hogy ne is zavarjak a későbbiekben, de addigra Damien és Shadia már rég a beszélgetés közepén voltak és éppen arra léptem be, hogy Damien azt ecseteli Shadiának, hogy ráesett a fejére valami, ezért ő kiabált a pincében, amit Shadia hallott.
Ez pedig több sebből is vérzik.
Például, hogy milyen kiabálásról van szó.
Shadia azt mondta, hogy azért lett rosszul és azért rohant el, mert az a rengeteg minden, amit átélt az utóbbi időben, összecsapott benne. Besokallt és ez így jött ki rajta. Azt mondta, hogy túl sok volt neki az elmúlt időszak. De a jelek szerint nem erről volt szó. Valamilyen kiabálást hallott Damien pincéjéből, amitől annyira megijedhetett, hogy elszaladt.
És itt jön be a további két dolog. Elsőnek, hogy ezt nekem miért nem mondta el. Arról volt szó, hogy nem hazudunk egymásnak, hogy igyekszünk lerombolni a falakat, amik kettőnk közé épültek, mióta itt vagyunk, erre kiderül, hogy Shadia újabb dolgot titkolt el előlem.
Talán csak nem akarta, hogy aggódj - szólal meg egy kis hang a fejemben.
Jó, rendben, ezt elfogadom és valószínűleg tényleg erről van szó, mert Shadia bármit megtenne azért, hogy megóvjon testileg és lelkileg egyaránt. De akkor is mondania kellett volna. Nem hallgatóztam tovább, azonnal eljöttem, így nem tudom, hogy miben maradtak végül, de a tény, hogy a bátyámnak ezt elmondja, nekem viszont nem, hatalmas fájdalmat ébreszt a mellkasomban.
Arról nem is beszélve, hogy Damien magyarázatát sem értem. Mivel nem tudom, hogy pontosan mi történt, így nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de ha egy valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy Damient életemben nem hallottam még fájdalmában kiabálni. Persze volt, hogy nehezebben viselt bizonyos kínt. Sérült meg az iskolában, keveredett verekedésbe is és otthon is szerzett néhány sérülést mondjuk fogócska közben, de soha, még gyerekkorunkban sem kiabált fájdalom miatt. Még csak meg sem nyikkant. Igaz, az arca megvonaglott olykor egy kifordult boka miatt, de még csak fájdalmas nyögés sem hagyta el soha a száját. Az a fiú, aki általános iskolában összeverekedett egy idősebb sráccal, aki belém kötött, majd a verekedés után törött orral rám mosolygott és megígérte, hogy soha nem esik bajom, amíg ő jelen van, nem az a fiú, aki felkiált, csak mert a fejére esik egy doboz.
Valami marhára nem stimmel ebben az egész mesében és ahhoz, hogy én ezt az egészet higgadtan végig tudjam gondolni, kénytelen voltam eljönni a táborból. Ki kell tisztítanom a fejem és csak azután beszélni Shadiával és Damiennel, de előbb át kell gondolnom, hogy mi is lehet ennek a hátterében. Biztos, hogy ha a bátyám meglátja a kamerák felvételét, ki fog akadni, főleg, ha elmondom neki, hogy a főútig vitt a lábam, de jelenleg ez érdekel az egyik legkevésbé. Amikor elindultam, csak azt éreztem, hogy minél messzebb kell jutnom a tábortól, de most megbánom ezt a döntésem, amikor ág reccsen a hátam mögött. Az útra direkt nem mentem ki, hanem lekuporodtam az egyik fa tövébe, amikor megérkeztem ide és mióta itt vagyok, igyekszem a legkevesebb feltűnést kelteni, mégis kiráz a hideg, ahogy hallom, hogy aki mögém lopódzott, kibiztosítja a fegyverét. Minden izmom és idegszálam megfeszül, amikor a fegyver a tarkómhoz ér.
- Állj fel! - adja ki az utasítást a férfi, de a hangja feleannyira nem határozott, mint ahogy azt ő szeretné valószínűleg. - Az M. H. V. nevében felszólítalak, hogy állj fel!
A szervezet nevét hallva megfagy az ereimben a vér. Már bánom, hogy ennyire messze jöttem a tábortól, de nem hittem volna, hogy feltűnést keltek. Igyekeztem a legláthatatlanabb lenni, miközben jöttem és figyeltem a környezetemet, hogy senki ne kövessen vagy lásson meg.
- Azt mondtam, hogy állj fel! - emeli meg a hangját a férfi, én pedig lassan engedelmeskedem neki. - Most pedig fordulj felém!
Minden porcikám üvölt azért, hogy meneküljek, hogy használjam a képességeimet és tűnjek el innen, de ha esetleg nincs egyedül és én visszafutok a menedékünkbe, akkor egy egész tábornyi mutánst és hibridet sodrok veszélybe, köztük a barátaimat, Shadiát és a bátyámat.
- Logan Robinson - vigyorodik el a köpcös pasi, amikor szembe fordulok vele. - Linda kikel majd a hitéből, ha megtudja, hogy a kedvenc zsákmánya, akire már évek óta vadászik, az én kezeim között landolt.
Felfordul a gyomrom, de nem azért, mert szembe kell néznem egy vadásszal, vagy mert az fegyvert szegez rám. Attól leszek rosszul, aminek nevezett. Zsákmány. És nem csak egy zsákmány, hanem egy vadász kedvenc zsákmánya. Mintha csak az őseink által elkövetett hiba után én tehetnék arról, hogy hibridnek születtem. Mintha én akarnék képességekkel, bujdokolva élni. Mintha élvezném, hogy folyamatosan menekülnöm kell, mert egyesek vérdíjat tűztek ki a fejemre.
- Linda túlértékel engem - jegyzem meg. - Kicsit megszállott lett, de nem nem érek én annyit, hogy az orra alá akard dörgölni ezt.
- Szerintem te értékeled magad alul - biccenti oldalra a fejét. - A kormány élve akart téged, mégis elérted, hogy már a holttesteddel is megelégedjenek, hibrid. Szóval a kérdés csak az - helyezi az ujját a ravaszra - hogy élve, vagy holtan szállítsalak le téged.
- Ha élve akarsz - villantom fel a telekinézissel járó világoskék szemeimet - akkor ne hidd, hogy megkönnyítem a dolgodat.
- Akkor ezzel el is dőlt - válik szélesebbé a vérfagyasztó mosolya, de mielőtt lelőhetne, megmozdul a föld alattunk és mind a ketten arra zuhanunk.
Az esés közben elsül a fegyver, de a golyó az egyik fába fúródik helyettem. Ahogy a támadóm elterül, indák tekerednek a végtagjaira és a testére hullámot formálva, rátelepedik egy nagy adag föld. Közénk bedől egy hatalmas fa, ami kishíján engem is kilapít, de még időben arrébb tudok gurulni. A következő pillanatban viszont valakik megragadják a vállam, ami ellen már nem tudok védekezni.
- Tűnjünk el innen, Mia! - kiált fel egy fiú, aki az egyik vállamat fogja és mire egyáltalán felfognám, mi történik, az erdő belsejébe érünk.
Teleportálás.
Nem sok mutánssal találkoztam eddig, aki tudott teleportálni és a tény, hogy olyannal állok szemben, aki tud, cseppet sem nyugtat meg. Ösztönösen ellököm a kezüket, miközben szembe fordulok velük, amitől a két mutáns is hátrálnak.
- Hééé, nyugalom! - emeli fel a kezeit a fiú. - Békés szándékkal mentettük meg az életed épp! - villant ferde mosolyt a szemembe nézve.
- Miután amatőr módjára belefutottál egy vadászba - jegyzi meg a lány, szintén engem figyelve. - Hihetetlen, mennyire hasonlítasz a bátyádra - biccenti oldalra a fejét az arcomat fürkészve.
- Most fel fogom tűrni az ingemet - szólal meg a fiú, nem törődve a társa beszólásával és lassan maga elé vezeti a karjait. - Találkoztunk már egymással - magyaráz, miközben elkezdi felhajtani az ingének az ujját. - Közelebb lépek hozzád, rendben? - kérdezi minden reakciómat figyelve, s ahogy bólintok, meg is teszi, amit mondott. - Látod? - mutatja meg a csuklóját, amin oda van tetoválva a jel, amit a fába vésve láttunk az erdőben Shadiával.
- Te voltál, aki megmutatta a fát - áll össze a kép. - Veled akar Shadia személyesen is találkozni valamiért - nézek mélyen a szemébe, s az övéiben mintha egyszerre csillanna meg döbbenet és őszinte öröm. - Miért akar találkozni veled? És miért mentettetek meg?
- Hogy miért akar találkozni velem, azt csakis Shadia tudhatja - lép még közelebb hozzám - és amúgy sem az én tisztem lenne elmondani - nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen, amit én hálásan fogadok el, még ha a válasza nem is tetszik teljesen. - Megmenteni viszont azért mentettünk meg, mert egyetlen ártatlant sem hagyunk, hogy elvigye a kormány vagy az M. H. V. bármelyik embere - húz fel a földről. - Plusz, Shadia megbízik benned, fontos vagy neki, amennyire tudom, nem hiszem, hogy túl jót tett volna neki, ha neked bármi bajod esik.
- Honnan tudod, hogy fontos vagyok neki? - teszem fel az újabb kérdésem és mindent megteszek azért, hogy leolvassak róla bármilyen információt, de nem könnyíti meg a dolgomat. - Ismered őt korábbról?
- Nem - rázza meg a fejét halvány mosollyal. - De... mondjuk azt, hogy a telepátia okozta képességeim sok dologban tudnak segíteni nekem. Igaz, gondolatolvasásra nem vagyok képes, az másik képesség, de ezzel is sok mindent tudok kezdeni. Shadia számára te nagyon fontos vagy.
- Alexander! - szól rá Mia. - Ne árulj el neki mindent magadról, ez túl veszélyes! Ő Damien öccse és...
- Shadia megbízik benne - szól közbe a jelek szerint Alexander - és ha Shadia bízik benne, akkor én is.
- Mégis hogy jön ide a bátyám? És honnan ismeritek egyáltalán? Honnan tudjátok, hogy én ki vagyok?
- Hidd el, mi lennénk a legboldogabbak, ha nem ismernénk a bátyád - jegyzi meg keményen Mia. - De sajnos volt szerencsénk hozzá és ahhoz, amire képes az erejével - közli és az állkapcsa úgy megfeszül, hogy egy pillanatra megijedek, hogy esetleg ketté törik neki. - És ha csak fele annyira olyan vagy, mint ő, akkor...
- Mia! - szól rá Alexander gyöngéden és mellé lépve, finoman megszorítja a lány kezét, majd halkan mond neki valamit, mielőtt visszafordulna hozzám. - Shadia tényleg találkozni akar? - kérdezi, amikor ismét farkasszemet néz velem.
- Ezt mondta nekem - bólintok és valószínűleg az arcomra van írva, hogy mennyire nem rajongok az ötletéért, mert Alexander újra elmosolyodik.
- Te nem támogatod az ötletét - állapítja meg.
- Én azt mondtam, hogy ez veszélyes - vallom be - de az előbb megmentettétek az életemet, így talán egy fokkal kevésbé találom már kockázatos ötletnek.
Alexander szóra nyitja az ajkait, de mielőtt bármit is mondhatna, nem is olyan messziről a bátyám hangja harsan fel:
- Logan! Logan, merre vagy?
Mind a hárman felkapjuk a fejünket. Ahogy kiabál, egyre közelebbről hallatszik a hangja és a két megmentőm határozottan nem akarja, hogy Damien őket is megtalálja, ez az arcukra van írva.
- El kell tűnnünk innen! - szólal meg Mia feszülten.
- Ha Shadia komolyan találkozni akar - néz ismét a szemembe Alexander - mondd meg neki, hogy megkeresem és elintézem, hogy biztonságos körülmények között tudjunk találkozni - ígéri és én szeretném megkérdezni, hogy hogyan akarja megkeresni Shadiát, de mire ezt megtehetném, Mia felvillantja bronz szemeit, majd Alexander kezét fogva, mind a ketten eltűnnek.
Ethan sokszor mondta, hogy túlságosan megbízom az emberekben, pedig ez nem igaz. Igyekszem meglátni a fényt a legsötétebb időben is, viszont csak úgy senkiben sem bízom. De sosem hittem volna, hogy valaha eljutok oda, hogy a saját bátyámat is megkérdőjelezem és nem tudom lassan, hogy kiben bízhatok.
Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy tényleg nyílt lapokkal beszélgessek a barátaimmal és Shadiával, mert eszem ágában sincs elveszítenem őket ebben a tébolyban, amit úgy érzek, hogy lassan kibontakozik körülöttünk.