Logan:
- Shadia! - szólalok meg kissé tartva a lány reakciójától.
- Igen?
- Ne értsd félre, véletlenül sem kérdőjelezem meg mindazt, amit mondtál, de... nem lehet, hogy az a jel is csak az álmod része volt?
Shadia lemerevedik a szavaimat hallva, én pedig már meg is bánom, hogy kimondtam őket. Nem akartam megbántani vele, csak egy kérdés volt, mivel már szerintem legalább egy órája keressük az általa említett fát, de még mindig nem találtuk meg. Persze pontos időt nem tudok mondani, de szinte biztos vagyok benne, hogy már egy óra eltelt, mióta kijöttünk a házunkból.
- Vagyis mégis kétségbe vonod, amit mondtam - fordul felém a lány és a szemében sokkal inkább tükröződik fájdalom, mint harag.
Nem hittem, hogy ezt mondom, de a haragnak sokkal jobban örülnék. Nem akartam megbántani, tényleg csak a sok eltelt idő miatt kérdeztem, tök normális, ha néha nem tudjuk megkülönböztetni az álmot a valóságtól, velem is volt már ilyen, túl élethű volt az álmom, így amikor magamhoz tértem, nem tudtam, hogy valóban megtörtént vagy csak a képzeletem szüleménye volt, míg aludtam. Nem gondoltam, hogy ezzel megbántom Shadiát.
- Nem - rázom meg a fejem hevesen - dehogy, eszembe sem jutna kételkedni benned, csak kérdeztem, mert már egy ideje itt vagyunk és még mindig nem találtuk meg és...
- Tudom, hogy hogyan tűnhet ez - szakad ki belőle egy sóhaj, lesütve a szemeit. - De esküszöm, hogy... - egy pillanatra elhallgat, mintha elgondolkodna valamin, de aztán újrakezdi. - Esküszöm, hogy láttam azt a jelet és nem csak álmomban, ébren voltam, itt ültem a folyó partján és hallottam a csobbanást és ahogy elindultam vissza futva a táborba, akkor ott volt az egyik fán és...
- Rendben, nyugalom - fogom meg a kezét és ezúttal én szakítom félbe őt. - Elhiszem, hogy nem csak álmodtad, komolyan, csak... nem értem, hogy hova tűnhetett és hogy hogyan nem látta senki az őrökből, miért nem szóltak még Damiennek emiatt?
- Miből gondolod, hogy Damien nem tud róla? - vonja össze a szemöldökét.
- Ha tudna, akkor már rég ez a szakasz is tele lenne őrökkel, de minden csendes ezen a szakaszon, éppen ezt nem értem - rázom meg újra a fejem. - Hogy az őrök miért nem veszik észre azt a valamit és hogy nem tűnt fel senkinek, hogy valaki csak egy kicsit is megközelítette a tábort. Mégis miért nem figyel erre senki?
Shadia szemében több érzelem is megcsillan egyszerre, így nem tudom pontosan megmondani, hogy mi játszódik le benne, csak azt, hogy hatalmasat nyel.
- A vakfolt miatt - feleli végül - erre a szakaszra nem lát rá egy kamera sem és eddig nem szoktak eljönni az őrök. Ez egy vakfolt - magyarázza. - Vagyis senki nem tud a szimbólumról, lehet, hogy nem is véletlen, hogy itt vésték fel a fára, de nem tudom, hogy kinek és mi a célja vele. A lényeg, hogy valami azt súgja, hogy muszáj megtalálnom, oké? Nézd, nem kell itt maradnod velem, ha nem akarsz, nyugodtan menj vissza a házba és...
- Nem hagylak magadra este az erdőben - szólok közbe megint. - Itt maradok és segítek, ezen nem változtat semmi. Viszont ha ez valóban ennyire ritkán ellenőrzött terület, akkor szólni kéne Damiennek, hogy jobban ügyeljen erre a részre, mert ha ez a valaki fenyegetést jelent a táborra nézve, akkor arra fel kell készülnünk.
Shadia arca behorpad, mint aki a fogát csikorgatja, mert valami nem tetszik neki, amivel teljesen összezavar.
- Valami rosszat mondtam? - fürkészem arcát összevont szemöldökkel értetlenül.
- Nem - ingatja meg ezúttal ő a fejét. - Nem, semmit. Inkább keressük tovább azt a szimbólumot. Nézzük meg arra is - mutat az ellenkező irányba a lámpájával. - Nem emlékszem, hogy pontosan merre és hogyan futottam, így lehet, hogy kihagytunk pár fát az előbb - mondja, majd mielőtt bármit reagálhatnék, már el is indul abba az irányba, amit mondott.
Nem győzött meg arról, hogy nincs valami baja és ez nem tetszik. Megint érzem a falat köztünk, amit akkor mintha kicsit lerombolt volna, amikor kimondta, hogy neki sem csak egy csók volt a csókunk. Tudom, hogy ennyivel nem lehet visszaépíteni a bizalmat és mindent jóvá tenni, de ez akkor sem jó így. Szeretném, ha megbízna bennem. Tudom, hogy az éjszaka közepén már jó ideje mászkálunk az erdőben, keresve valamit, ami akár a végünket is jelentheti. Fáradtak vagyunk, kimerültek és minden kis hang ránk hozza a frászt, a legkisebb reccsenésre is összerezdülünk, de nem akarom, hogy ez úgy hasson Shadiára, hogy teljesen bezárkózik előlem és esetleg hazudik. Nem akarok igazságtalan sem lenni és őt hibáztatni, vagy kiborítani azzal, hogy erőltetek valamit, amire még nem áll készen, de... tényleg nagyon szeretném, hogy minden helyre jöjjön közöttünk. Persze tudom, hogy ezért tennem is kell és én igyekszem majd minden nap azon lenni, hogy visszakapjam a barátaimat és őt, rendesen.
- Erre nem néztük már? - követem, folyamatosan figyelve a környezetünket, hátha felbukkan végre valamelyik fán az a titokzatos szimbólum, hogy én is jobban megnézzem magamnak.
Oké, hogy Shadia lerajzolta nekem a földre, de lehet, hogy ha az eredetit látom, akkor beugrik róla valami. Vagy legalább tippelni tudok, hogy miért pont oda vésték fel.
Én még mindig tartok tőle, hogy hadüzenet és ha igazam van, akkor mi most teljesen védtelen célpontok vagyunk, így igyekszem tényleg alaposan figyelni mindenre. Az is megfordult a fejemben, hogy az M. H. V. emberei hagyták itt nekünk, akkor pedig talán még nagyobb is a veszély, mintha valami másról lenne szó. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a vadászok felvéstek volna egy jelet a fára, majd a folyóba ugorva elmenekültek volna, hogy bármennyi időt is hagyjanak az esetleges felkészülésre nekünk. Ha Shadia valóban egyedül volt itt, amikor mindez történt, akkor Lindáék valószínűleg csak simán lecsaptak volna rá, ami talán kicsit lenyugtat. Már nem az, hogy Shadia egyedül, védtelenül volt itt és bármilyen baja eshetett volna, hanem az, hogy így talán van rá esély, hogy nem az M. H. V. jutott el ide. Bár őszintén, tartok tőle, hogy hamarosan ez is bekövetkezik.
Ugyan a plázával leráztuk őket és nyertünk némi időt, de ők nem adják fel, sosem szokták. Túl értékesek vagyunk, túl sok pénzt kapnak, ha bármelyikünket elfogják, így kizárt, hogy lemondtak volna arról, hogy bezsebeljék azt a pénzt. Ez az egyetlen ok, ami kicsit elbizonytalanít abban, hogy jó, ha itt maradunk. Amíg mozgásban vagyunk, nehezebben tudnak utánunk jönni, de itt... itt egy tábornyi mutánst veszélyeztetünk még magunkon kívül. Mondjuk az is igaz, hogy hiszek abban, hogy a bátyánk meg tudna védeni, ha kellen, biztos vagyok benne, hogy nem hagyna minket elveszni.
- Logan! - kiált fel Shadia, mire felkapom a fejem és futni kezdek utána.
A lány mereven áll egy fa mellett és csak néz valamerre. Háttal áll, így nem tudom, hogy mit talált, de az biztos, hogy a hangjában ijedtség volt, ahogy szólt nekem.
- Mi az, mi a baj? Megvan a fa? - érem utol, de akkor észreveszem, hogy a folyó másik oldalára mered, nem valamelyik növényre.
- Kérlek mondd, hogy te is látod és nem csak álmodom, vagy képzelődöm - figyeli még mindig a túlpartot elkerekedett szemekkel, amikből süt a riadalom.
Nem tudom, hogy beszólásnak szánta-e az álmodás részt, meg a képzelődést, de most ez nem is olyan fontos, mert a félelem a hangjában engem is megijeszt. Értetlenül követem a tekintetét a folyó túloldalára, s ahogy meglátom, amit néz, én is sóbálvánnyá válok. Valaki áll a túloldalon és minket néz, a szemei barnán világítanak, de aztán átvált halványlilára.
- Megmutatja a fát - suttogja maga elé Shadia, amire visszakapom rá a tekintetem.
- Mi? Mi az, hogy megmutatja? Egyáltalán honnan tudod? És miért bízunk meg ben...
- Bennem bízz meg - fordul felém és félelem helyét, mintha kétségbeeséssel vegyes könyörgés venné át a tekintetében.
Össze vagyok zavarodva. Nem értem, hogy mi folyik itt, vagy hogy ki az az alak, de egy valamiben biztos vagyok: az életemet is rábíznám erre a lányra.
- Hol az a fa? - kérdezem biccentve egyet, mire Shadia halványan elmosolyodik.
Mögöttünk hangok hallatszódnak, mintha a föld megindult volna. A talaj megmozdul a lábunk alatt, amitől az egyensúlyunk megborul. Ösztönösen elkapom Shadiát és magamhoz ölelem, hogy ne essen el és ne érje semmilyen baj, ő pedig úgy kapaszkodik belém, mintha nem lenne semmilyen más támasza ezen a világon. Együtt próbálunk talpon maradni és megtartani a másikat, egészen addig, amíg a mozgás egyszer csak abba nem marad, mintha elvágták volna és sosem lett volna.
Mind a ketten visszanézünk a folyó másik oldalára, de az ott álló ember, eltűnt, ami egyszerre nyugtat meg és aggaszt.
- Mégis ki volt ez? - nézek le Shadiára.
- Nem tudom - rázza meg a fejét, farkasszemet nézve velem. - De nem a táborból volt.
Erre én is rájöttem, mert eddig nem találkoztam hibriddel a táborban, akinek két ilyen színben ragyogott volna a szeme, plusz kétlem, hogy ha ismerős lett volna, akkor csak ott szobrozik, majd minden figyelmeztetés nélkül eltűnik.
- Honnan tudtad, hogy meg fogja mutatni a fát? - fürkészem a lány arcát, mire Shadia nagyot nyel.
- Mondta - feleli halkan és beharapja az alsó ajkát. - Telepátián át mondta nekem.
- Telepata? - ugrik fel a szemöldököm a homlokomon, amire Shadia most bólintással válaszol. - Még életemben nem találkoztam eggyel sem.
Mondjuk ez megmagyarázza, hogy miért volt ismeretlen számomra a halványlila szeme.
- Elhiheted, hogy én még annyira sem, de legalább megvan a fa - indul el az irányába. - Gondolom ő is rejtette el.
- Mondott még mást is neked?
Millió meg egy kérdés kavarog bennem, amire senki nem tudja a választ. Úgy tűnik, hogy Shadia sem, mert ismét fejrázással reagál.
- Azt hiszem, hogy a most felmerült kérdéseinkkel ráérünk később foglalkozni, most az az első, hogy megtudjuk, hogy mit jelent ez - lép a fához, amin valóban ott van a szimbólum, amitől nekem elakad a lélegzetem.

Shadia:
Reggel még mindig az éjjel történtek hatása alatt vagyok. Nem tudom kiverni a fejemből az álmot és mindazt, ami utána történt, az erdőben való keresést, a jelet a fán, a mutánst a folyó túloldalán, aki eltűnt, mintha csak képzeltem volna. Először tényleg azt hittem, hogy csak a képzeletem szüleménye a sötét árny a világító szemekkel, de amikor megláttam Logan arcát, rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Még most is kiráz a hideg, amikor eszembe jut, ahogy ott áll és minket figyel.
Kezdek kikészülni. És nem csak a tegnap miatt, hanem a folyamatos titkolózástól Logan elől és a Damien okozta vegyes érzéseimtől. Nem akarom letörni Logant azzal, hogy elmondom neki, hogy szerintem valami nem stimmel a bátyjával, viszont azt sem bírom már sokáig, hogy titkolózzunk előtte. Elvégre a barátai vagyunk, őszintének kellene lennünk vele, meg kéne mondanunk neki, hogy nem érezzük magunkat teljes biztonságban a táborban és hogy nem bízunk Damienben, bármennyire is fájna ezzel összetörni őt.
Tegnap többször is majdnem elszóltam magam, például amikor megkérdőjelezte, hogy valóban láttam a jelet. Kis híján elmondtam neki, hogy nem egyedül voltam, amikor mindaz történt, ami történt. Bár az is igaz, hogy nem tudok róla, hogy a többiek is kiszúrták volna a vésést a fán, de ez mellékes volt valahol, a lényeg, hogy nem tudom, hogy meddig bírom még visszatartani az őszinteségem előtte, ami ironikus, tekintve, hogy az eddigi életem nagy részét úgy kellett töltenem, hogy hazudok a körülöttem lévőknek és eltitkolom a valódi kinézetemet. De Logan más, ő nem adna át a kormánynak, nem veszélyeztetné a biztonságom. Ellenben tény, hogy biztos, hogy összetörne, ha megtudná mindazt, amit gondolunk és tudunk, az pedig több szempontból sem jó. Egyrészt, ha Logan megtudja, hogy Damien szinte tudja, hogy hol tartják fogva a húgukat, akkor biztos, hogy felmenne benne a pumpa és dühből cselekedne, amiből soha semmi jó nem sülhet ki. Másrészt pedig megzuhanna, ami szintén nem jó, mert bármit is hoz a jövő, nekünk úgy van rá szükségünk, hogy tiszta fejjel és maximális erővel gondolkozik és cselekszik. Nem uszíthatjuk a saját testvére ellen, főleg addig nem, amíg meg nem tudjuk, hogy valójában mik Damien szándékai. De tényleg egyre nehezebb küzdeni az őszinteség ellen.
Ezen pörgök reggeli előtt is, amikor Logannel az oldalamon lépdelek a fivére lakhelyéhez. Nem tudom, hogy mi lesz ebből és nem tudom, hogy hogyan fogom tudni majd kezelni a helyzetet, legfőképpen azért, mert nem tudom kiverni a fejemből az álmomat, amiben azt mondtam magamnak, hogy Damien tudja, hogy mi vagyok.
Kérdezd meg Damient, hogy mit tart a pincéjében.
A tanács folyamatosan visszhangzik a fejemben és valamiért van egy olyan érzésem, hogy köze van a mutánshoz, aki figyelt minket este. Hiszen beszélt hozzám, hallottam a hangját a fejemben, telepátiát alkalmazott és valamilyen oknál fogva, segített nekünk. Még ha valószínűleg eredetileg ő is rejtette el a fát, hogy ne találjuk meg, végül felfedte előttünk.
Én még sosem találkoztam telepatával, de lehet, hogy képesek az álmainkat is irányítani valami kifejlesztett képességgel? Talán Damien erre is választ adhat anélkül, hogy elárulnám azt a mutánst, mielőtt még kideríthetném, hogy fenyegetést, vagy segítséget jelent számunkra.
- Nagyon csendes vagy ma reggel.
Logan hangja kiszakít a gondolataimból és akaratom ellenére is összerezdülök miatta. Tudtam, hogy vele sétálok Damienhez, mégis annyira elkalandoztam, hogy valahogy kiment a fejemből.
- Megvagy? - néz rám és aggódó tekintettel fürkészni kezdi az arcom.
Egyszerre önti el melegség a mellkasomat és facsarodik meg a szívem. Logan tényleg aggódik értem, én meg valahol átverem őt és ez pocsék. Pedig nem arról van szó, hogy ő nem fontos nekem és azért titkolózom. Éppen ellenkezőleg... pont, hogy túl fontos nekem és azért nem vallok be neki mindent.
- Persze, csak a tegnap estén gondolkoztam - rágcsálom a számat belül, ahogy újra és újra lepörgetem magamban mindazt, ami történt. - Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut az az alak a folyó másik oldalán - ismerem be. - Borzalmas érzés volt, kiszolgáltatottnak és...
Elharapom a mondatot, ahogy eszembe jut, hogy gyakorlatilag Damien is ezt csinálja: messziről, a kamerákon át megfigyel mindenkit, az emberek tudta nélkül. Lehet, hogy most is figyel és kihallgatja a beszélgetésünk? És lehet, hogy az a mutáns sem másabb, mint Damien, csak rajtam keresztül akar keresztbe tenni neki? Elülteti a bogarat a fülembe azzal az álommal - már ha igazam van és tényleg ő csinálta - aztán segít nekünk, hogy Damien ellen hangoljon. Lehetséges ez, vagy csak Ethan paranoiája kezd rám is átragadni? Bármi is a válasz, félek, hogy előbb vagy utóbb komolyan becsavarodom és akkor elveszítve az önkontrollomat robbanok, hatalmas pusztítást végezve. Nem akarom, hogy ez legyen mindenki veszte, nem akarom, hogy ez legyen az én vesztem is. Mert ha ártok a barátaimnak, akkor biztos, hogy elindulok egy lejtőn, ahonnan nincs visszaút és azzá válok, amit az álmomban láttam. Az álomban, amivel lehet, hogy manipulálni akartak.
Nem támogattam Logan ötletét, hogy egyedül mentse meg a húgát, de ahogy belegondolok abba, hogy mennyire kezdek kikészülni és ez milyen károkat okozhat, lehet, hogy jobb lenne, ha a biztonságuk érdekében eltűnnék és a magam útját járnám tovább. Kideríthetném, hogy Damien mit tud, hol van a bátyám, aztán elmehetnék érte és Logan húgáért, majd együtt elszökhetnénk. A húgát visszahozhatnám ide, majd a bátyámmal elmehetnénk bárhová a világon, ahol kicsit is nagyobb biztonságban vagyunk. Talán ezt az ötletemet eltehetném talonba, ha minden kötél szakadna.
Most egyelőre emlékeztetem magam, hogy Damien a fegyverekkel lehet, hogy háborút robbant ki és az ellen nem megoldás az, ha elrohanok. Mert eszem ágában sincs itt hagyni a barátaimat egy esetleges háborús övezetben. A barátok felelősséggel is járnak és ha valamiért felelősséget vállaltál, akkor nem mondhatsz le róla anélkül, hogy küzdenél érte. Nem mondhatok le róluk, nem is bírnék, így visszatérek a jelenbe az előre szaladt komor jövőből és felnézek Loganre, aki a kezemet fogva cirógatja azt a hüvelykujjával.
- Annak a mutánsnak nagy ereje volt - veszem lejjebb a hangom, ahogy újrakezdem, hogy ne ijesszem meg még jobban Logant a szótlanságommal. - Bármit tehetett volna velünk onnan a messziből és ez ijesztő.
- De nem bántott - rázza meg a fejét Logan.
A szokásos pozitivitása halvány mosolyra görbíti az ajkaimat. Hozzám is ilyen pozitívan állt, amikor találkoztunk. Emlékszem, hogy Ethan még meg is jegyzett valami olyasmit, hogy ha Loganen múlna, akkor mindenki a társaságuk része lenne, mert Logan mindenkiben a jót látja. Tény, hogy ez sok esetben nem a legbölcsebb lépés, de én szeretem, hogy Logan még egy ilyen kegyetlen világban is képes a jó dolgokra és cselekedetekre koncentrálni. Persze addig a pontig szeretem ezt benne, amíg emiatt nem kerül veszélybe.
- Ebben igazad van - biccentek aprót - de miért?
- Miért van igazam? Mert így van, nem bántott minket, sőt segített nekünk.
- Nem így értettem - rázom ezúttal meg a fejem. - Miért segített nekünk. Mármint... szerintem elég világos, hogy kilencvenkilenc százaléknyi eséllyel ő rejtette el azt a fát, majd egyszer csak felbukkan, megmutatja nekünk és eltűnik. Csak hozzám beszélt a telepátián át és rögtön fel is szívódott. Miért? Miért nem jött át hozzánk, támadott meg minket, vagy bukkant fel itt a táborban korábban, mégis ki ő?
Annyi kérdés kavarog bennem, hogy már fáj a fejem.
- Nem mondom, hogy nem tetszik, hogy csak veled kommunikált. Mármint, ne értsd félre, még sosem volt dolgom telepatákkal, így nem tudom, hogy tudnak-e egyszerre több emberrel kommunikálni az elméjükön át, de félek, hogy esetleg te lehetsz a célpontja - keményednek meg a lágy vonásai és az állkapcsa megfeszül. - De talán Damien tud segíteni a szimbólum kapcsán és akkor azzal is előrébb lehetünk, hogy ki volt az a tag.
- Az is lehet, hogy esetleg Ethan is tudna segíteni - gondolkozom hangosan.
- Ethan?
- Igen, a szimbólummal. Elvégre, gondolj bele, ő volt az, aki a plázában is felismerte a támadóink dzsekijén lévő napszerű valamit, tudta, hogy kiket szimbolizál, talán ezzel is tud valamit kezdeni. Lehet, hogy olvasott már róla vagy csak látta, esetleg hallott róla valamit.
Nem bánnám, ha igazam lenne, hogy ne kelljen azon pörögnöm, hogy vajon bízhatunk-e Damien szavaiban, hiszen Ethan alá tudná támasztani, vagy éppen ellenkezőleg meg tudná cáfolni azokat. Bár bízom benne, hogy Damienből is ki tudok olvasni valamit. Mivel az ittlétünk óta vele vagyok szinte a legtöbb időt, így kezdem kiismerni a reakcióit és egész jól olvasok az arcáról. Lehet, hogy az utóbbi képességem azért van meg, mert apa sokat tanított ezzel kapcsolatban régen, hogy ha lebuknék, akkor időben észrevegyem a jeleket és tudjak menekülni. Ezért tűnhetett fel a fiú arcán is a félelem, amikor idehoztak minket és Damien burkoltan megfenyegette. Egy másik világban talán pszichológus, vagy viselkedéselemző válhatott volna belőlem ezzel a tudásommal. Lehet, hogy egy szép párhuzamos univerzumban így is van. Egy olyanban, ahol nem ugrik most görcsbe a gyomrom, ahogy Logan kopogtat a testvére ajtaján.
- Jó ötlet, talán reggeli közben meg is kérdezhetnénk őt is - mosolyog rám kedvesen közben.
Ismét kierőszakolok magamból egy bólintást, miközben kinyílik az ajtó és Damien meglepetten ránk néz.
- Jó reggelt! Minden rendben?
Gyorsan magára varázsol egy mosolyt, s ahogy megint realizálom, hogy mennyire hasonlít Loganre, kiráz a hideg.
- Jó reggelt! Szeretnénk segítséget kérni - néz a szemébe az öccse, mire Damien azonnal ellép az ajtóból, hogy be tudjunk menni.
- Mi a baj? - kérdezi, miután becsukja mögöttünk a bejáratot.
- Két dologról is szó lenne - kezdi Logan, én pedig a kezét szorongatva tartom magam, hogy ne fakadjak ki és támadjam le Damient, vagy éppen ellenkezőleg, fussak ki innen.
Van egy olyan érzésem, hogy tudja, hogy kint voltunk az éjjel. Legalábbis erre merek következtetni abból, ahogy rám néz. Logan nem is sejti, hogy mindez sokkal komplikáltabb, mint azt ő gondolja, nem tud a kamerákról, sem a bátyja kis nyomozásáról a kis viskójában, ahova senki nem mehet be. Legalábbis csak úgy biztosan nem.
- Csupa fül vagyok - néz vissza az öccsére rólam.
- Szeretném, ha segítenél kideríteni, hogy miért van három képessége Shadiának - közli Logan habozás nélkül, amivel meglepi mind a kettőnket.
Valószínűleg Damien sem erre számított, de ezzel ketten vagyunk. Azt hittem, hogy ez lesz a kevésbé fontos dolog, amit meg akar vele beszélni, de ezek szerint tévedtem. És nagyot dobban a szívem attól, hogy Logan tényleg így törődik velem.
- Oh - nyögi ki Damien - persze, ha ez a vágya, akkor szívesen segítek - néz megint rám - szólhattál volna nekem is.
- Tegnap volt egy kis kifakadásom - vonom meg a vállam - nem hittem, hogy ezzel kapcsolatban kiborulok Logannek.
- Nos, akkor igyekszem majd segíteni - közli még mindig mosolyogva, majd visszanéz Loganra. - Mi a másik dolog?
Logan odaadja neki a lapot, amire lerajzoltuk a szimbólumot.
- Tudod, mit jelent ez?
Damien szemében felismerés villan egy másodpercre és az állkapcsa is megrándul, de aztán megrázza a fejét.
- Nem ismerős. Mi ez?
Hazudik.
- Tegnap láttuk valahol - hadarom gyorsan még Logan előtt. - Az erdőben véletlenül, azt hittük, hogy te talán tudsz segíteni vele.
- Utána járhatok ennek is, ha gondoljátok, de még sosem láttam. Viszont mindenképp mutassátok majd meg, hogy hol láttátok, hogy megtudjam, hol és mire kell jobban figyelnünk mostantól.
Kérdezd meg Damient, hogy mit tart a pincéjében.
Megint felcsendül bennem az utasítás, de Logan jelenlétében ez nem alkalmas, ugyanis ő az álmomról sem tud, vagyis nem az egészről, nincs itt az ideje.
Ahogy megint összeakad a tekintetünk Damiennel, ismét megborzongok. Szerintem pontosan tudja, hogy én kiszúrtam az első reakcióját, ahogy meglátta a rajzot, de Logannek ez nem tűnik fel. És mindezen kívül is van még valami, amiről Logan nem tud: hogy ennek sokkal komolyabb folytatása lesz négyszemközt a reggeli után, amikor kettesben maradok Damiennel a gyakorláson. Őszintén nem tudom, hogy mennyire kellene félnem most.