Logan:
Az idő konkrétan megáll abban a pillanatban, hogy az ajkaim találkoznak Shadia puha, forró párnáival. De nem csak az idő múlása alakul át abban a pillanatban, hogy megízlelhetem az ajkaim, hanem mi is valami másik helyre kerülünk. Hirtelen egy olyan világban találom magam, ahol nincs gyűlölet, nincsenek kísérletek, háború, mutánsok, sem pedig életveszély. Ami azt illeti, egészen pontosan senki és semmi nincs rajtunk kívül. Egy burokba kerülök, ahol csak Shadia és én vagyunk, mégpedig biztonságban és nyugalomban. Megszűnik a távoli zene hangja, az emberek beszélgetésének gyönge zaja, csak azt hallom, ahogy a pulzusom ezerrel veri a bordáimat és visszhangként dübörög a fejemben. A szívem olyan szinten felgyorsul, mint szerintem még soha és a testemet bizsergéssel vegyes forróság önti el, ami furcsa érzés keltve a gyomromban indul el. Úgy érzem, hogy soha nem akarom, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon, nem akarok elválni Shadiától, mert akkor üresnek fogom érezni a karjaim, amikbe tökéletesen belesimul csók közben.
Az ajkaink tánca finom és gyöngéd, Shadia valamennyire félénk is, de közben úgy bújik hozzám, mint aki attól tart, hogy nem lesz holnap. Bár ez a mi világunkban valamilyen szempontból valóban így van. Sosem lehet tudni, hogy mikor nem lesz több holnap, de az biztos, hogy jelenleg elfog a tudat, hogy sebezhetetlen vagyok, senki és semmi nem tud ártani nekem, amíg ez a lány a közelemben van és magam mellett tudhatom. Bármennyire is szeretnék örökre ebben a burokban maradni és soha abba nem hagyni Shadia csókolását, a levegőnk elfogy egy idő után és kénytelenek vagyunk elengedni a másikat, de csak annyira, hogy a homlokunk egymásnak döntsük.
Shadia arca kipirult, ezt jól látom a hold fényében is és legalább annyira hevesen kapkodja a levegőt, mint én. A tekintete fátyolos és csillog az érzelmektől, amik eltelítik gyönyörű kék szemeit.
- Ez volt az első csókod, igaz? - simítom meg az arcát finoman, mire ő a kezembe fekteti azt és lassan, beharapva az alsó ajkát biccent egyet.
- De még mindig nem bánom, hogy itt maradunk - mosolyodik el halványan. - Sőt, most eszembe sem jutna elmenni bárhová máshova - simogatja meg finoman az állam vonalát. - Talán önző vagyok, de azt kívánom, hogy bárcsak örökre itt maradhatnánk most így.
- De hiszen megtehetjük - fürkészem az arcát hevesen. - Itt maradhatunk, akár életünk végéig. Kiszabadítjuk a testvéreink és utána visszajövünk ide, még lehet, hogy nagyobb biztonságban is leszünk, mint bárhol máshol.
- Logan... - sóhajt fel, majd nagyot nyel. - Tudod, hogy nem így értettem - ül fel, újabbat sóhajtva, de valami azt súgja, hogy eredetileg nem ezt tervezte mondani.
- Tudom és én is bármit megadnék most azért, hogy örökre itt maradjunk, de ha sikerül kiszabadítani a szeretteink és vissza tudunk jönni ide, akkor... akkor minden esténk ilyen lehetne. Biztonságban hajthatnánk álomra a fejünket, nyugalom venne körül és normális életet élhetnénk, olyat, amilyet régen éltek az emberek. Otthonunk lehetne, családunk. Itt mindent megkaphatnánk, amit csak szeretnénk.
Shadia szomorkás mosollyal néz vissza rám az égről.
- Te tényleg hiszel ebben, nem igaz? - kérdezi összeakasztva a tekintetünket.
- Azt hittem, hogy te is hiszel benne, hogy te is maradni akarsz - nyúlok az álla alá, s most bármit megadnék azért, ha gondolatolvasó lennék.
Szeretném tudni, hogy mi minden fut végig Shadia fejében ezekben a percekben és miért néz rám azzal a szomorú mosollyal az arcán, amikor az előbb még örökre itt akart maradni.
- Bele is mentem abba, hogy maradjunk, igen - bólogat hevesen.
- Akkor meg mi a baj?
- Csak... olyan sok a kérdőjel és a feltételes mód - harapja be az alsó ajkát és lesüti a szemeit. - Ha kiszabadítottuk a szeretteinket, lehet családunk, itt maradhatunk, otthonunk lehetne - ismétli a szavaim. - Sok-sok feltételes mód. Annyira jó lenne, ha biztos lenne. Ha nem kellene attól tartani, hogy valahogy mindez szerte foszlik. Ha a szeretteink már itt lennének - kezd játszani a fűszálakkal, de óvatosan megemelem az állát, hogy megint a szemébe tudja nézni.
- Megígértem, hogy biztonságba viszlek titeket és ott is tartalak - kezdem határozottan -, ezt pedig be is fogom tartani. Mondtam, hogy elintézem egyedül is a dolgokat és akkor te biztonságban itt maradhatsz és...
- Nem csak a te húgosról van szó, Logan - rázza meg a fejét hevesen és látom az arcán, hogy nagyon nem tetszik neki, hogy ezt felhoztam. - Az én bátyám is ott van valahol, akit vissza akarok kapni. Ráadásul egyedül ez egy öngyilkos akció lenne és ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy mindezt magad csináld végig, akkor nagyon félreismertél, ugyanis... biztos, hogy nem bírnám ki, ha bajod esne. Szóval jó lenne, ha végre ezt a baromságot abbahagynád és elfelejtenéd, mert nem hagylak egyedül ezzel az egésszel. A biztonság számomra azt jelenti, hogy együtt maradunk, mindannyian és nem azt, hogy elmész egy olyan akcióra, minket itt hagyva, ami az életedbe is kerülhet, világos? Ha még egyszer felhozod ezt, én nem tudom, hogy mit csinálok veled.
Nem kellene pont most mosolyognom, de nem tehetek róla, Shadia szavai ezt váltják ki belőlem, még ha nem is értek vele teljesen egyet, a tudat, hogy így érez az irányomba, megint forróságot kelt a mellkasomban.
- Rendben, bocsánat - húzom vissza a karjaimba. - Nem hozom fel többet, majd kitalálunk valamit és a végén mind biztonságban leszünk.
- Megígéred? - kérdezi, s a mellkasomba fúrja a fejét.
- Itt maradunk még egy kicsit kettesben? - kérdezek vissza a hátát simogatva, mire Shadia bólint egyet.
- Megígérem - esküszöm, miközben visszafekszem a fűbe, de a lányt egy pillanatra sem engedem el.
- Jó - enged ki ezúttal egy megkönnyebbült sóhajt és a kezét a mellkasomra vezetve kezdi el simogatni azt. - Akkor jó - ismétli még jobban hozzám bújva. - Tényleg nem bírnám elviselni, ha bajod esne.
- Én sem, ha neked - felelem teljesen őszintén és komolyan is gondolom.
A karjaimban fekvő lány szó szerint úgy jött az életembe, mint egy villámcsapás, de most már, el sem bírnám viselni az életet nélküle. Nem is tudom már, hogy milyen, amikor Shadia nincs benne és nem is akarom megtudni.
- Neked nem ez volt az első, igaz? - kérdezi váratlanul néhány perc csend után, elterelve a témát.
Hirtelen nem is tudom, hogy mire gondol.
- Hm?
- A csók - világosít fel. - Neked nem ez volt az első csókod, igaz?
Hazudhatnék neki, de őszinte embernek gondolom magam és különben is felesleges lenne, nincs is okom hazudni neki.
- Nem - rázom meg a fejem, a hátát simogatva.
- És milyen volt az első?
- Béna - vallom be egy nevetés kíséretében. - Volt egy lány az osztályban, ahova jártam. Mutáns volt, képes volt irányítani a vihart, egy másodperc alatt tudott rendes vihart generálni bent az osztályteremben is, nagyon menő volt, hiszen néha megúsztunk dogákat miatta. Egyszer kilopóztunk a férfi vécébe egy óra alatt, azt hiszem, hogy matek volt éppen, ő meg küldött egy cetlit nekem, ahol kihívott a mosdóba, én meg mentem. Az egyik fülkében történt, a vécé mellett és állati béna voltam benne. Majd másnap amikor megláttam a folyosón, izgatott lettem, nem tudtam uralkodni az erőmön, megérintettem és véletlenül ki is töröltem a csók emlékét a fejéből. Ennyi a története. Csoda, hogy magamat nem töröltem ki az emlékeiből teljesen. Akkoriban még nagyon nem ment a képességeim használata.
- Jártál már így? - néz fel rám a nagy szemeivel. - Törölted már ki magad valakiből teljesen?
A hangja gyöngéd, a tekintetéből pedig őszinte érdeklődés sugárzik.
- Egyszer - nyelek nagyot. - Szintén a suliban, az egyik legjobb barátom volt, még kisebbek voltunk és halványlila gőzöm sem volt arról, hogy hogyan működnek a képességeim. Azt hiszem, hogy éppen fogócskáztunk, nekem meg túl intenzívek voltak az érzelmeim és amikor elkaptam... kitöröltem mindent. Szó szerint éreztem, ahogy az emlékeink megszűnnek az agyában tovább létezni. Olyan volt, mintha leperegne előttem egy kisfilm és szépen lassan a film elégne. Láttam, ahogy megsemmisülnek és nem tehettem ellene semmit, mert akkor már késő volt. Napokig sírtam, hogy elveszítettem a legjobb barátom, ki sem akartam mozdulni egy darabig, Anyáék szinte könyörögtek, hogy megint az a mosolygós kisfiú legyek, aki voltam, de én nem értettem, hogy mi történt, aztán amikor elmagyarázták, csak egy szörnyetegnek láttam magam. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy nem vagyok szörnyeteg.
- Ezek szerint neked az érzelmeid befolyásolják a képességeid? Azok aktiválják?
- Már nem - rázom meg a fejem. - Már én irányítom a képességeket, nem pedig fordítva, de régen valóban az érzelmek aktiválták őket. Egyszer, amikor dühös voltam a bátyámra, kirepítettem a szobából a telekinézisemmel - mesélem, amitől Shadiából kiszakad egy kis kacaj. - Komolyan mondom, először nagyon megijedtem, hogy bántottam, de aztán Damien csak felkelt, leporolta magát és azt mondta, hogy ideje egy kicsit gyakorolnunk. Rengeteg mindent tanított nekem a képességeimmel kapcsolatban régen - emlékezem vissza. - Bár sokat változott, de biztos vagyok benne, hogy ha ő segít neked, akkor profi leszel a végére. Még ha nem is értek egyet minden döntésével.
- Hogy érted, hogy sokat változott?
- Valami... megváltozott a szemében - húzom el a számat. - Persze öregedtünk és átéltük a családunk elvesztését, szóval nem hibáztatom érte, de már nem annyira látom azt a reményt a szemében, amit régen igen. Ettől függetlenül mondjuk örülök, hogy megint mellette lehetek. És remélem, hogy hamarosan a húgunk is csatlakozik hozzánk a batyáddal egyaránt.
Shadia még jobban hozzám bújik és mintha szorosabban is ölelne, de nem mond semmit. Talán nem is baj, a tényen nem változtat, miszerint nem akarom, hogy ennek az estének vége legyen.

Shadia:
Másnap a folyó partján ülök és figyelem a víz mozgását, miközben emésztem magamban a tegnap este történteket. Túl sok dolog volt, ami megindította az érzelmeim és összekuszálta azokat. Kezdve a csókkal. Még most is beleborzongok, ahogy visszagondolok a pillanatra, amikor Logan ajkai találkoztak az enyémekkel. Még soha életemben nem éreztem ilyen forróságot és bizsergést, mint akkor. Olyan volt, mintha az egész testem fel akart volna robbanni.
Ág reccsenésének hangja hasít a levegőbe, amire azonnal felkapom a fejem és készenlétben várom, hogy támadjak, ha kell.
- Hé, nyugalom, csak mi vagyunk! - kiált fel Ethan feltartva a kezeit, ahogy kiszúrja a felvillanó szemeim.
- Bocsi - sóhajtok fel megkönnyebbülten -, azt hiszem, hogy kezdek paranoiás lenni.
- Üdv a világomban! - ül le mellém a fiú és Reene. - Történt valami, ami miatt így reagáltál?
- Nem, semmi konkrét - fordulok feléjük teljes testemmel - csak napról napra nő bennem ez a furcsa érzés itt, hogy valami nem stimmel. Már lassan a saját árnyékomtól is megijedek, mert folyton olyan érzésem van, mintha figyelnének.
- Végülis van benne valami, hiszen minden tele van kamerákkal - biccent egyet Reene, majd körbe néz. - Itt is vannak? Látnak most minket? Hallanak?
- A kamerákhoz csak Damien fér hozzá, maximum ő láthatna, de nem - rázom meg a fejem. - Az utolsó kamera, ami még a tábortól arrébb működik, úgy száz méternyire van arra - mutatok az irányába - és egy arra, kábé ötven méterre - mutatom meg a másikat. - Ezért járok ide, ha magányra van szükségem, hogy nyugiban gondolkozhassak. És ezért hívlak titeket is ide, amikor mondani akarok valami új infót. Ez egy vakfolt, itt nem láthat vagy hallhat senki, hacsak nem bújik el az illető valamelyik fa mögött, de mindig figyelek, hogy senki ne kövessen. Ilyenkor jól jön, hogy be tudom csapni mások agyát - kezdek a fűszálakkal játszani, s elhúzom a szám.
Nem a kedvenc képességem az, hogy ennyire kiszolgáltatottá tudok tenni bárkit, de tagadhatatlan, hogy megvannak a maga előnyei is ennek. Például tegnap este a tűzijáték kifejezett sikert aratott és megérte látni a kicsik szemének csillogását, szóval talán nem kellene annyira utálnom sem.
- És hogy-hogy most itt vagy? Nem gyakorolnod kellene Damiennel? - kezdi az arcomat fürkészni Reene kíváncsian.
- Most rövidebb volt a gyakorlás. Felhoztam neki, hogy haladt-e a bátyám és a húguk ügyében, mire gyorsan lerázott, mondván, hogy jó is hogy mondom, mert van egy új nyoma, de le kell ellenőriznie. Szerintem csak ezzel akar a markában tartani - húzom el újra a számat. - A baj csak az, hogy sikerül neki, hiszen itt maradunk. Logannel, amikor tegnap elvonultunk, beszélgettünk és ő valóban hisz ebben a helyben, szerinte itt kellene élnünk. Egyre rosszabb titkolózni előtte.
- Tudtam! - érkezik egy ismerős hang a hátunk mögül, amire mind a hárman felkapjuk a fejünket.
Tracy épp leérkezik a földre a levegőből, miközben árgus szemekkel méreget minket.
- Tudtam, hogy valami nincs rendben, hogy titkolóztok - indul felénk heves léptekkel. - Már napok óta figyellek titeket, a kis sugdolózások és a lopott pillantások egymással, biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben, de ezek után a beszélgetés után elég nyilvánvalóvá vált. Ne próbáljatok meg becsapni valakit, aki érzi az érzelmeiteket és be tudja azokat folyásolni. Lehet, hogy Logannel megetetitek ezt a "mi is itt akarunk maradni" maszlagot, de velem nem. Tudtommal a barátaim vagytok, akkor meg miért nem vagytok őszinték velem - néz végig rajtunk.
Nem teljesen tudom eldönteni, hogy mérges, megbántott vagy elkeseredett, de egyik sem jó érzés, főleg, hogy miattunk érezhet így.
- A táborban nem tudjuk megosztani veled mindezt, a húgodtól pedig nem akartunk elszakítani - felelem végül farkasszemet nézve vele.
Tracy érezné, ha hazudnék, de nem teszem, ez az igazság, már nem egyszer megemlítettük, hogy neki is el kellene mondani, de mivel a tábor tele van kamerákkal, ő pedig eddig egyszer sem mozdult el a húga mellől, így nem igazán volt rá alkalmunk.
- Mi az, hogy nem tudjátok a táborban elmondani? - vonja össze a szemöldökét értetlenül. - Miért? Mi a baj? Egyáltalán mi ez az egész?
- Tracy, megtennéd, hogy leülsz? - sóhajt fel Ethan, megdörzsölve az arcát.
Látszik a lányon, hogy marhára bosszantja ez az egész, de aztán hallat egy sóhajt és eleget tesz Ethan kérésének.
- Leültem - közli a nyilvánvalót. - Most már elmondjátok, hogy mi van? Mégis mi a francot sugdolóztok itt és miért nem lehet a táborban beszélgetni? Mióta zárjuk ki egymást a dolgokból és...
- A tábor tele van kamerákkal - szakítom félbe, amivel láthatóan megdöbbentem.
- Kamerákkal? - ismétli felvonva a szemöldökét. - Na jó, látszik, hogy túl sok időt töltesz Ethannel, kezdesz paranoiás lenni.
- Ez nem paranoia - rázom meg a fejem. - Ez az igazság. Miután idekerültünk, Damien elhívott magához, mert beszélni akart. Kiderült, hogy minden egyes mutánst lenyomoz, aki ide beteszi a lábát. Azt állítja, hogy azért, hogy rokonokat tudjon keresni nekünk, de én nem vagyok ebben annyira biztos. Mivel nem vagyok benne a rendszerben, ezért hívatott magához - ömlenek belőlem a szavak megállíthatatlanul. - Akkor mutatta meg az adatbázisát is és a kamerákat is. Szerintünk valami nem stimmel ezzel a hellyel, sem pedig Damiennel.
- Damien ételt ad nekünk és meleg ruhát, egy biztonságos helyet, ahol Ava tanulhat és barátokat szerezhet, mégis mi nem stimmel ebben nektek, de ko...
- Láttam a szemeden tegnap reggelinél, hogy te sem repesel annyira attól, hogy itt maradunk - szakítom félbe, kicsit keményebben. - Nincs érzelem érzékelő képességem, de a szemeid elárultak, Tracy. Te sem rajongsz ezért a helyért.
A lány nagyot nyel és elkapja a tekintetét, majd a földre szegezi azt, ami nem csak nekem tűnik fel.
- Ez meg mi volt? Mi a baj? - hadarja a kérdéseket Ethan Tracyt fürkészve.
Tracy állkapcsa megfeszül, ahogy küzd magában azzal, hogy elmondja-e, amit tud.
- Na most ki titkolózik? - jegyzi meg Reene és látom rajta, hogy marhára nem esik jól neki a barátnője hallgatása.
- Nem titkolózom! - kapja fel a fejét Tracy azonnal. - Én csak... reméltem, hogy nem éreztem jól, amit éreztem az idehozatalunkkor.
- Ezt meg hogy érted? Mit éreztél? - csúszik közelebb hozzá Ethan.
Tracy felnéz, majd körbe forgatja a fejét, aztán visszanéz rám.
- Itt nincsenek kamerák? - kérdezi halkan, mint aki attól fél, hogy bajba kerülünk, ha túl hangos.
- Nem, itt biztonságos - rázom meg a fejem és őszintén megkönnyebbülök, hogy elhitte, amit mondtam.
- Amikor bevittek minket a sátorba, miután elfogtak minket - kezdi, de még mindig halkan beszél. - Láttátok a srác arcát, amikor Damien elhallgattatta, igaz? - kérdezi, mire mindannyian bólintunk.
- Olyan volt, mintha félt volna - emlékezem vissza, amire Tracy reagál bólintással.
- Nem csak olyan volt, hanem félt is. Megijedt Damien reakciójától és félt, hogy mi lesz a következménye a felszólalásának. Reméltem, hogy csak rosszul érzékelem, mert el akartam hinni, hogy biztonságban vagyunk, de... ha itt is megfigyelnek, lenyomoznak és az emberek félnek a vezetőjüktől, akkor semmivel sem jobb, mint a kinti világ. Arra szavaztam, hogy maradjunk, mert Avának elmúltak a rémálmai, mióta itt vagyunk és őszintén jól érzi magát, de így azt mondom, hogy már ma éjjel lépjünk le.
Egyetértek vele, minden porcikám visít, hogy menjünk el innen, de meg kell ráznom a fejem.
- Még nem lehet.
- Mi az, hogy nem? - kerekednek el Tracy szemei. - Azt hittem, hogy nem akartok itt maradni.
- Nem is, de tudnunk kell, hogy Damien mire készül. Állítólag ki akarja szabadítani a húgát, a bátyámat és annyi mutánst, amennyit csak tud a kormány fogságából és mindezt a háború elkerülésével, de a katonaság mutánsokat kezd el használni és Damien fegyvereket szerez a közelben járó katonai kocsikról és vadászoktól. Nem tudom, hogy mire készül, de meg kell tudnunk, addig nem mehetünk el, amíg nem vagyunk tisztában a helyzettel.
- Tisztában a helyzettel? Nekem úgy tűnik, hogy Damien pontosan egy háborúba indul és ha így van, akkor ez a hely célponttá válik, vagyis el kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk. mielőtt azon kapjuk magunkat, hogy már csak a lövések elől próbálunk elbújni valamelyik sátorban. Nem hagyom a húgomat egy háborús övezetben, Shadia!
- Senki nem marad háborús övezetben, de gondold végig, Tracy! Ha nem tudjuk, hogy Damien mire készül és elindulunk innen, közben meg kirobbant egy háborút, akkor azzal nagyobb bajba keverjük magunkat. Egy háború nem csak ezt a kis tábort veszélyeztetné, hanem az egész országot és akár a világot. Elég lenne kilépnünk az utcára és szembe találhatjuk magunkat egy puska csövével. Nem kockáztathatjuk meg, hogy elindulunk és út közben mind meghalunk!
A szavaim megfagyasztják a levegőt. Kint vagyunk az erdőben, mégis percekig olyan, mintha elszívták volna előlünk az oxigént, ahogy meredünk egymásra.
- Azt ne mondjátok, hogy ilyen információkkal is itt akartok maradni - rázza a fejét hevesen a lány, amikor végre megszólal és a tekintetét elönti a félelem és aggodalom. - Mert ha így van, akkor hülyék vagytok!
- Senki nem akar itt maradni - szólal meg gyöngéden Ethan és megfogja Tracy kezét, majd finoman megszorítja azt. - Mi is el akarunk menni innen, de Shadiának igaza van abban, hogy amíg nem tudjuk, hogy Damien mire készül, addig....
Ág reccsenése szakítja félbe Ethant, de ezúttal nem ismerős jelenik meg a hang után. Ami azt illeti, semmi és senki nem jelenik meg, ellenben valami vagy valaki beleugrik a folyóba, hatalmas csobbanást kiváltva.
- Ez meg mi a franc volt? - mered a vízre Reene megfeszült izmokkal, felkészülve a legrosszabbra.
- Nem tudom, de nem is akarom megtudni - kezdem visszatolni a tábor felé őket, miközben igyekszem leküzdeni az ijedtséget, amitől reszketnek a porcikáim. - Menjünk vissza a táborba, most azonnal!
Senki nem ellenkezik. Szorosan egymásba kapaszkodva hátrálunk visszafelé, folyamatosan figyelve a környezetünket, de semmi gyanús nincs, ami veszélyt jelenthetne. Egy valami viszont megváltozott: az egyik fába bele van vésve egy szimbólum. Olyan, mint egy Yin Yang jel, de ebben három csepp forma van. Nem tudom, hogy mit jelent, de képtelen vagyok elszakítani a tekintetem róla, miközben hátrálok, olyan, mintha teljesen megbabonázott volna.