Milát és Moni nehéz volt meggyőzni, hogy megváltoztam. Órákig beszéltem, - vagy csak óráknak tűnt - és végig támadásra készen néztek rám és készen állva arra, hogy elküldenek a francba. Sokat sírtam, nem tudtam ellen mit tenni és talán ezért lágyultak meg és adtak nekem esélyt, hogy mindent megmagyarázzak. Elmondtam nekik a hibámat, elmagyaráztam miért tettem és mennyire sajnálom. Könyörögtem egy második esélyért.

"Nem tőlünk kéne második esélyt kérned." Mondta Mila, tisztán emlékszem a nézésére, szkeptikus és zavarodott volt.

"De azt akarom, hogy a saját szemetekkel lássátok, hogy megváltoztam, azt akarom, hogy azt mondjátok megváltoztam és ezúttal jobb vagyok, és nem fogom bántani Harryt ugyanúgy. Ha látjátok, hogy végleg leromboltam a falaimat, aztán beszélek Harryvel és meglátom megbocsájt-e, de először át kell mennem ezen a teszten és szükségem van rátok." Erősködtem és a két lány egymásra nézve végig gondolva a helyzetet, szavak nélkül kommunikáltak, mielőtt bólintottak.

"Mutasd meg." Mosolygott Mila és megtette, végre egy fénysugarat láttam.

Azt hittem nehéz lesz, mert ezúttal nem hívhattam fel Harryt egész végig. Mila és Moni végül azt mondták megváltoztam, még Alex és Kay is egyet értett. És ez azt jelentette, hogy most már Harryvel kell beszélnem és minden elmagyaráznom neki, de még ha a lányok azt is mondták, hogy kész vagyok, érzem, hogy belülről valami felemészt. A szívem gyorsan dobogott, ahogy újra a telefonomra néztem. Fel-alá járkáltam a szobámba már vagy fél órája, és azon voltam hogy felhívjam Harryt, már vagy húszszor megpróbáltam, de kinyomtam mielőtt először kicsörgött volna.

Nem vagyok ugyanaz a lány, hátra hagytam a félelmeim és tudom, hogy a sebeim be fognak gyógyulni. Jobban érzem magam, élek és közelebb érzem magam az emberekhez... de még mindig nem az enyém Harry és szükségem van rá, fáj arra gondolni, hogy nem az enyém. Többé nincs szükségem, hogy segítsen elérni a célom, de szükségem van, hogy a kezemet fogja és rám mosolyogjon, elmondja, hogy meg tudom tenni és hogy jó úton haladok. Szükségem van rá, hogy teljes legyek. Ő a hiányzó darab és nem engedhetem el. Nem engedhetem, hogy elhagyjon.

Helyrehozom.

Ha ráveszem magam,. hogy felhívjam.

"Ezúttal megcsinálom, Hope. Ezúttal nem teszem le." Mondtam hangosan a cicára nézve - istenem, olyan nagy már - aki az ágyon aludt, nem igazán figyelt rám. Ember, milyen könnyű cicának lenni, nem kell fontos hívásokat elintézniük.

Még mindig nem tudom mit mondjak Harrynek, csak tudom, hogy fel kell hívnom és megpróbálni... ha meghallgat. Erre gondolva, tárcsáztam a számot és a készüléket a fülemhez tettem. Hallottam az első csörgést és a szívem megállt. Mi van, ha nem veszi fel? Vagy talán kitörölte a számom, így nem ismeri fel és amikor válaszol rájön, hogy én vagyok, leteszi és még rosszabb lesz.

Öt csörgésig vártam és azt gondoltam nem veszi fel, le akartam tenni, amikor hallottam a kattanást és pár másodperccel később, bizonytalan hangját. "Hannah?" Kérdezte. Semmi hello, nem kínos csend.... csak a nevem.

Éreztem, ahogy a szívem megállt és az izmaim ellazultak. A térdem felmondták a szolgálatot és a földön voltam a szobámban, minden maradék erőmmel a telefont tartottam, úgy éreztem sírni tudnék. Olyan rég nem hallottam a hangját és ahogy a nevemet mondja lefegyverzett.

"Harry." Suttogtam, élveztem, ahogy kimondtam a nevét. "Kérlek, ne tedd le, csak hallgass meg." Tettem hozzá sietve, mielőtt bármit tehetett volna. "Tényleg beszélnem kell veled, annyi mindent kell elmondanom neked. Kérlek, könyörgöm, csak adj egy esélyt, hogy megmagyarázzak mindent. Aztán elküldhetsz a francba, de engedd, hogy megmagyarázzam."

Féltem, hogy nem fog válaszolni sem, nem tudtam mit gondoljak vagy tegyek, amikor válaszolt. "Otthon vagy?"

Párat pislogtam meglepetten és összezavarodva, de a fejemet megráztam, így kitisztítottam a fejem. "Igen."

"Tizenöt perc múlva ott vagyok. Megmagyarázhatsz nekem dolgokat."

"Köszönöm." Suttogtam és egy pillanatra valami aranyos vagy ostoba dolgot vártam, hogy mondjon, mint régen, de nem mondott semmit. Letette a telefont és kicsit összetörte a szívem. Talán csak kíváncsiságból jön ide, talán csak világossá akarja tenni a dolgokat és ezt személyesen akarja megtenni.

Bármi is az ok, félre tettem a telefonom és felálltam, a tükörhöz futottam, hogy vállalható vagyok-e. Elfintorodtam. Lehetne rosszabb is, habár a hajam kócos és csak kényelmes ruhákat viselek nem öltöztem át. Nem tudnék elővenni egy ruhát, mert káosz van a szekrényemben. Szóval csak megfésültem a hajam és megigazítottam a sminkem, amíg rá vártam, nem tudva mire számítsak. Próbáltam eltervezni, de annyira ideges voltam, hogy azonnal elfelejtettem, amit először mondtam. Azt hiszem, szívemből kell beszélnem, ha eljön az idő.

Mindössze öt percnek éreztem az eltelt időt, amikor csengettek és én lefutottam. Apa a műhelyben volt, szóval kettesben leszünk, senki sem fog félbeszakítani minket, mert még Savannah is elfoglalt ma.

Amikor kinyitottam az ajtót és láttam, hogy ott áll, megfejthetetlen arckifejezéssel, szemei jéghidegek voltak, semmi jele egy mosolynak és sötét ruhákat viselt, ami illet a hangulatához, azt éreztem először lélegeztem rendesen, mióta elment. Itt van, velem szembe és egy részem a karjaiba akart ugrani, de egy másik részem azt mondta ne legyek hülye, csak még furcsábbá tenné a helyzetet. Szóval csak bámultam rá, a szívem gyorsan dobogott, azt hittem szívrohamot kapok. Annyira hiányzott, nem tudom, hogy voltam képes jól érezni magam a lányokkal. Azt hiszem tényleg sokat fejlődtem, mióta nem temetkezem önsajnálatba.

"Harry." Leheltem, de nem mondott semmit, csak bámult. "Kérlek, gyere be." Mondtam és szélesebbre nyitottam az ajtót, hogy bejöjjön. Bejött, és amikor megtörte a szemkontaktust, ürességet éreztem megint. Meg akartam fogni a kezét, összefűzni az ujjainkat, de tudtam nem tehetem.

Harry tudta a járást és egyenesen a nappaliba ment és én szorosan követtem, néztem, ahogy sétált és a teste mozgott. Igazán szeretem, ahogy jár.

Leült a kanapén és aztán szemei újra rajtam voltak, arckifejezése még mindig hideg és érzelemmentes volt és én féltem. Tudtam, hogy ideje beszélnem, kiönteni a szívem neki és remélni a legjobbakat, de ledermedtem. Mi van ha, ebben a három hétben tovább lépett? Ha elfelejtett mindent, ami köztünk volt? Ha nem bocsájt meg azok után, amit tettem?

"Szóval?" Kérdezte és éreztem, hogy a gyomrom forog.

Becsuktam a szemem pár pillanatra és mély levegőt vettem, mielőtt közelebb léptem és letérdeltem elé. Száz százalékosan őszinte akartam lenni. "Azt hiszem, azzal kell kezdenem, hogy sajnálom. Igazad volt, csak arra használtam a hazugságot, hogy ellökjelek. Nagyon nagy idióta vagyok emiatt és megérdemlem, ha utálsz emiatt. Egy részem saját magamat is utálja érte." Próbáltam nevetni, de nem kaptam semmi reakciót és tudtam, hogy nem haladok jól.

El kell mondanom az igazat és bocsánatot kérnem.

"A legnagyobb idióta vagyok, hinnem kellett volna neked, de féltem. Annyi dologtól féltem. Hogy nem vagyok neked elég jó, hogy találsz valaki jobbat, akinek nincsenek problémái. Valakit, aki nem olyan sérült, mint én. Féltem, hogy ki fogsz sétálni az életemből és nem vettem észre, hogy löktelek el. Normális, ha elérted a határaid." Félre néztem egy másodpercre, emlékezve arra, ahogy nézett rám, amikor olyanért vádoltam, amit nem tett meg. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném az akkori nézését. "És féltem a teljes tovább lépéstől, féltem tovább lépni és elfelejteni anyát. Hülyeség, tudom, de nem minden félelem racionális. Legtöbbjük nem, hogy őszinte legyek."

Harry nem változott, a szavaim nem érintették meg és értelmetlennek éreztem, nem fog megbocsájtani nekem, de be kell fejeznem. Mindent el kell neki mondanom, ha más nem csak, azért, hogy megszabaduljak a súlytól a vállamon. Azt mondtam magamnak, megpróbálom, minthogy a mi lenne, ha eshetőség maradjon.

"Féltem megtenni az utolsó lépést, hogy egyszer s, mindenkorra ledöntsem a falakat és téged hibáztattalak, és sajnálom, annyira, hogy el sem tudod hinni. De most már tudom, hogy nem segíthettél megtenni az utolsó lépést. Ehhez nem volt rád szükségem." Először láttam Harryn reakciót és meghátrált, mintha megütöttem volna. "Egyedül kellett megtennem... és megtettem. " Mosolyogtam büszkén, mert megtettem. Talán - valószínüleg- elvesztettem Harryt örökre, de elmondhatom, hogy megtettem....tovább léptem. "Leromboltam a falaimat, Harry. Én.....szabad vagyok és teljes életet élek. Nem félek többé beengedni az embereket, és alig várom, hogy bepótoljam az időt, amit elvesztegettem. A lányok elmondhatják neked! Teszteltem magam és tudom, hogy jobban vagyok és nincs szükségem rád ehhez, senkire sincs szükségem ehhez. Ezúttal megállok egy magam és ez azt jelenti tényleg jól vagyok."

Harry félre nézett és annyira fájt, mert azt hittem, hogy talán boldog lesz emiatt. Annyira küzdött értem, hogy elérjem ezt, és amikor megteszem, csak félre néz.

Nos, azt hiszem, megérdemlem.

"De még mindig szükségem van rád." Tettem hozzá suttogva és az alig hallható szavak hatására fejét felém kapta. "Most már jobban vagyok, nem építek több falat, de még mindig szükségem van rád, mert......, mert az első falam már akkor eldőlt, amikor besétáltál az életembe, beléd szerettem, Harry," Kuncogtam és kezemmel eltakartam számat, próbáltam lenyugtatni dobogó szívem.

Talán már nem érez ugyanúgy, talán túllépett, de még ezt el kell neki mondanom.

"Még mindig szeretlek, Harry. Annyira szeretlek és fáj, ha nem vagy körülöttem, ha nem láthatlak, egy szót sem szóltál mióta idejöttél." A hangom cserbenhagyott először a nap folyamán és szükségem volt pár másodpercre. Harry szemei végig rajtam voltak. "Bántottalak, tudom és higgy nekem, amit tettem engem bánt a legjobban. Nem gondolom, hogy valaha is meg fogok bocsájtani magamnak, azért, amit tettem, de nem adom fel. Nem engedem, hogy elsétálj, Harry. Tudom, hogy azt mondtad túl késő." Hajoltam közelebb és a kezéért nyúltam, de elhúzta és próbáltam nem sírni, nem összetörni előtte. "De meg kell próbálnom. Tudom, hogy ellöktelek, de most én futok utánad, próbállak elérni újra. Megígérhetem, hogy többé nem fog előfordulni, mert legyőztem azokat a félelmeket, amik miatt azt tettem. Jobban vagyok, de még mindig szükségem van rád, akarom, hogy velem legyél."

A hangom remegett és pislognom kellett párat, mert látásom elhomályosult. Szükségem volt arra, hogy mondjon valamit, de csendben maradt és nehéz volt elviselni. Egy részem végig tudta. De nem adtam fel!

"Kérlek!" Könyörögtem, nem tudtam ezúttal megállítani a könnyeimet és váltottam ki belőle reakciót. Nem tudtam mi folyik a fejében, nem tudtam, hogy figyelt-e rám és nem tudtam erős lenni. Összetörtem. "Kérlek, Harry, mond meg, ha tehetek bármit, valamit, hogy megbocsájts nekem. Esküszöm anya nevére, sosem teszek ilyen hülyeséget többé, csak..... csak adj nekem még egy esélyt. Szeretlek, nem engedhetem, hogy elsétálj. Kérlek..." Idővel nem tudtam beszélni, mert a szavaimba fulladtam és a könnyek szüntelenül folytak le arcomon.

Kezemmel takartam arcom, megszégyenülve, reménytelenül. Nem tudtam tovább nézni kifejezéstelen arcát, nem tudtam hideg szemeibe nézni és a szívemet hagyni, hogy összetörjön közömbössége miatt.

De aztán megéreztem csuklómon kezét, elhúzta a kezem, és amikor felnéztem, velem szemben volt, térdei enyémet súrolták, szemeink egy magasságban voltak és ezúttal smaragd íriszei tele voltak érzelmekkel. Nehezen lélegeztem, nem mertem semmit hinni vagy biztosra venni.

"Soha, csak ígérd meg, hogy sosem löksz megint. Soha." Suttogta nagyon halkan és egy másodpercre azt hittem félrehallottam, de aztán elmosolyodott. Tényleg rám mosolygott! Az egyik leggyönyörűbb és szívmelengetőbb mosolyával, amikor gödröcskéi megjelennek és újra élőnek éreztem magam. Aztán keze gyengéden arcomat fogta és én elolvadtam. "Soha."

"Soha." Ígértem teljes szívemből, kezemet kezére tettem és ujjainkat összefűztem. Szavaimra mosolya még szélesebb lett és a szívem megőrült. "Csak közelebb húzlak, ha engeded."

Gyengéden bólintott, mielőtt kuncogott, mosolya sosem hagyta el ajkait és mozdulatára, megragadtam a pulóverét és addig húztam magam felé, míg ajkaimat övéi ellen nyomtam, reménytelenül csókoltam meg. Úgy éreztem magam, mint egy éhező nő, aki végül vizet és élelmet talált és nem kaphattam eleget. Ahogy nyakát átöleltem, visszaölelt és elmélyítette a csókot, éreztem, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden rendben van a világon és az életemben.

Egyszer hagytam elmenni és nem csak a szívem, a lelkemet is összetörte, most megígértem anyának és mindenki hall engem, sosem fogom hagyni, hogy elmenjen. Nem számít, mit kell tennem, vele maradok, mert csak rá van szükségem. Ő az egyetlen dolog, ami nélkül nem tudnék élni többé. Nem tudnék nélküle élni, mert ha nincs velem nem élek igazán. Bulizhatok, és jól érezhetem magam, találkozhatok új barátokkal, emberekkel... de mindig lesz egy hiányzó darab a mellkasomban és ezt a helyet csak Harry töltheti be. Csak ő.

És azt hiszem ezzel a csókkal ezt mind elmondtam neki.

Amikor szétváltunk, meleg szemekkel nézett rám, kezei arcomon voltak, még mindig nedves arcomat simogatta, lopott pár gyors csókot, ahogy még mindig tartottam.

"Egy dologban tévedtél." Mondta gyengéden Harry és én fél oldalra billentettem a fejem kérdően. "Nem utállak. Soha nem tudnálak utálni, Hannah, mert szerelmes vagyok beléd. Mert beléd szerettem, ahogy ezelőtt még soha senkibe."

Szavaival az utolsó darab is a helyére került és tudtam, hogy megépítettük a biztos talajt, ahhoz, hogy folytassuk életünket. Leküzdöttünk minden akadályt, hogy ide elérjünk. Ő az enyém és én az övé vagyok, és amíg a kezem fogja nem fogok félni semmitől.

Erős vagyok, erősebb, mint hittem, de amikor Harry velem van, még erősebb vagyok, jobb vagyok és a legboldogabb. És tudom, hogy amikor ilyen boldog vagyok, anya is boldog és még közelebb van hozzám.

"Annyira szeretlek." Suttogtam és hajába túrtam, ahogy közelebb hajoltam és homlokomat övének döntöttem. "És annyira hiányoztál."

"És te is nekem. Teljes szívemből. És tudod, három hetet kell bepótolnunk." Mondta és szemtelenül mosolygott és én nevetésben törtem ki.

"Sosem változol." Mondtam és gyengéden szájon pusziltam.

Mosolygott és vállat rántott, de a szemei szórakozottságtól csillogtak. "Komolyan mondtam."

Megint nevettem. Ez az én csodálatos Harrym, biztos vagyok benne, hogy addig közel tartom magamhoz, ameddig csak lehet. "Jobb, ha most elkezdjük." Válaszoltam ugyanolyan mosollyal, mint az övé volt először és ahogy rám nézett megfizethetetlen volt.

Aztán, mélyen megcsókolt és beadtam a derekam minden hezitálás nélkül, egy hang sem mondta, hogy legyek óvatos, hogy féljek, mert ezúttal, egyszer s, mindenkorra semmi sem állíthat meg, hogy boldogan éljem az életem. És ezt Harryvel fogom tenni.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: