Lassan sétáltam és a mellkasomhoz öleltem óvatosan egy csokor virágot, ahogy anya sírjához mentem. A hó lassan hullott rám és élve megfagytam, de tovább mentem. Szükségem van rá, hogy beszéljek vele, még ha nem is válaszol. Mindent el kell neki mondanom mielőtt bármit teszek.

Amikor megérkeztem, letettem a virágokat, amiket vettem és valószínűleg holnapra meg is fagynak, de nem jöhettem üres kezekkel. A nevével ellátott sírkőre néztem és a dátumra, amikor elment, próbáltam mosolyogni , de a könnyek már égették a szemem és pislognom kellett párat, mielőtt egy hellot kinyögtem.

"Ezúttal hoztam virágokat." Mondtam szomorúan mosolyogva, magamat ölelve, hogy melegen tartsam magam. A kabát nem volt elég, de  a hideg emlékeztetett, hogy élek, nem számít mennyire is hallottnak éreztem magam belülről. "N-nekem szükségem van rád, anya." Folytattam lassan, óvatosan szedtem össze a szavakat, amiket mondani akartam. "Egy szörnyű hibát követtem el, talán a legnagyobbat."

Harry mosolya jelent meg a szemem előtt és aztán a fájó arckifejezése, amikor megfordult és elment. Ez az utolsó emlékem róla  és minden alkalommal fáj, ha eszembe jut. Nem tudom elhinni mit tettem, nem tudom elhinni, hogy voltam olyan hülye, hogy kételkedtem benne. Nem tudom elhinni, hogy olyan idióta voltam, hogy bármit kifogásnak használtam volna csak, hogy újra elbújjak. És a hülyeségem bántotta a fiút, akit szeretek és most már elvesztettem.

"Bántottam Harryt, anya. Elárultam és leromboltam mindent. És a legrosszabb, hogy rájöttem, hogy szeretem, de ő feladta és most mindennek vége és nem tudom helyre hozni. Azt mondta túl késő." Mondtam anyának és annyira azt kívántam bárcsak ott lehetett volna velem, figyel volna rám, megölelt volna és tanácsot adhatott volna.

Igazán szükségem lenne anyára.

"Miért nem tudom elengedni a fájdalmat, anya? Azt hittem jobban leszek, őszintén azt hittem, hogy jól vagyok, de aztán egy hülye cselekedet és minden elveszett. Minden. Rosszabbul vagyok, mint valaha. Most már ő sincs nekem." A sírra néztem, reménytelenül kívántam bárcsak visszajöhetne és velem lehetne. "Miért nem tudok túllépni az elvesztéseden?" A hangom remegett és éreztem, hogy meleg könnyek folynak végig az arcomon újra.

Őszintén, mennyi könnyem van? Valaha kifogyok belőlük?

"Tudom azt kívánom, bárcsak  sosem mentél volna el, de amióta ezt kívánom senkim sincs. Harry sincs nekem." Fulladtam bele a saját szavaimba.

Úgy éreztem magam, mint aki egy autó úton van, az egyik oldalon anya van, mosolyog rám, kinyújtja a kezét és mögötte ott vannak az emlékek a múltból, ahol boldog voltam, ahol teljes voltam. És a másik oldalán ott van Harry, rám néz feladó arckifejezéssel, mögötte ott van az összes lehetőség a fényes jövőről. Oda akarok futni hozzá, a karjaiba akarom vetni magam, de nem tudom elengedni a múltat, nem tudom elengedni anyát.

"Mintha a te emlékedet tartva nem lenne jövőm, jövőm Harryvel." Mondtam két szipogás között, a vállaim remegtek. Darabokra estem, még álltam és nem tudtam, hogy lehetséges. "Vele akarok lenni, de nem tudlak téged hátra hagyni. Mit tegyek, anya? Hogy oldjam meg?" Sírtam fel reménytelenül és a hangom megtört, felismerhetetlenné vált.

Kezeimmel takartam arcom és magam előtt láttam, ahogy Harry eltűnik a háttérben és vele együtt a lehetőségek is, de anya még mindig ott volt, velem. De nem éreztem magam jobba, és ahogy a hideg a csontjaimig hatolt, belülről remegtem, láttam, ahogy anya elveszti a mosolyát.

"Nem ezt akarom." Mondta  a gondolataimban és én zokogva estem térdre az út közepén. "Nem erre van szükséged, Hannah. Nem folytathatod így, a múltban élve a jövőtől félve. Nem változtathatod meg, ami történt, de ami történhet azt igen. Okos lány vagy." Tette hozzá mosolyogva és közelebb lépett.

A képzeletemben anya mellettem térdelt és megölelt, ahogy mindig tette, amikor élt. Azon gondolkoztam hogy csak azért képzeltem az egészet, hogy kis szünetet adjak magamnak, vagy talán meg fogok őrülni. Talán klinikai segítségre lenne szükségem.

"De hiányzol, szükségem van rád." Védekeztem őt tartva, féltem, hogy elmegy.

"Nem, többé nincs rám szükséged. Nagy lány vagy és erősebb, mint hinnéd, Hannah Banana." Nevetett az ostoba becenéven, amit mindig használt, amikor öt éves voltam. "Nincs szükséged rám többé, rá van szükséged. Boldoggá tett, nem igaz?" Bólintottam, a válaszon nem kellett gondolkodnom. "Akkor mit csinálsz? Mutasd meg neki, hogy többé nem a múltban élsz, hogy nagy lány vagy. Büszke vagyok rád, Hannah és jól neveltelek, de amit most csinálsz arra sosem tanítottalak. Ennél jobb vagy."

"Nem vagyok jobb, összetörtem." Sírtam és az egész testem rázkódott.

"Az vagy, ne legyél hülye." Fogtam meg a fejem enyhén, megcsókolta a tetejét. "Hagyd abba, hogy magadnak hazudsz, tudom, hogy megtudok csinálni, hiszek benned. Az egyetlen, aki nem hsz benned az te magad vagy. Itt az idő, hogy felemeld a fejed és a jó irányba menj. Meghaltam, de te nem és itt az idő, hogy ne akarj többé olyan dolgokon változtatni, amin nem lehet."

"De hiányzol, erősködtem.

"És nekem is te. Szeretlek, drága Hannah és mindig szeretni foglak, de azt akarom, hogy boldog legyél. Ne bántsd magad így, ne tagadd, mit akarsz. Menj és mutasd meg az igazi Hannáht annak a fiúnak. Tudom, hogy ott van benned." Anya gyengéden a szívem felé bökött a mutató ujjával. "Hagyd a felszínre jutni, hogy szabad legyen és boldog. Ne fogd vissza magad többé, nincs rá szükség, drágám. Senki sem fog elítélni azért, mert boldog vagy."

Nem tudtam mit mondjak, de tudtam, hogy igaza van.

"Az élet értelmetlen, ha nem kockáztatunk, Hannah és azokat a dolgokat a legnehezebb elérni, amit akarunk. Azok a dolgok, amik bánthatnak egyben a legboldogabbá is tehetnek. És azok megérik. Menj, légy boldog, mosolyogj, mert minden alkalommal, amikor mosolyogsz, közelebb vagyok hozzád. Minden mosolyod az enyém is. Ha nevetsz én is nevetek. Ha jól érzed magad én is jól érzem magam. Veled vagyok, Hannah; igazán sosem mentem el. Senki sem megy el teljesen, mert vannak emlékeink, mert van szívünk. Ne sírj miatta, mert még mindig veled vagyok, minden egyes pillanatban. Mindig veled vagyok, Hannah, még közelebb, mint ezelőtt."

Mindig velem.... sosem megy el.

Lassan és mélyen vettem levegőt, hagytam hogy a szavak a lelkembe ivódjanak és láttam anyát mosolyogni és tudom, hogy észrevette, hogy végül elfogadtam a tanácsát, mert mosolya szélesebb lett.

"Ez az én lányom, mindig okos. Nyisd ki a szemed é mindig emlékezz arra, ha látni akarsz csak be kell csuknod a szemed és kinyitni a szíved. Hallani fogsz, ha nem zárod ki az embereket."

Kinyitottam a szemem és már nem az autópályán voltam. A temetőben voltam hóval körül véve, halálra fagyva, de élve, éreztem, hogy van célom újra,  a helyes irány. És éreztem, hogy anya megint velem van.

Sosem vettem észre, hogy a falak építésével valójában anyát is kizártam. Most már tudom, hogy milyen őrült voltam és hogy tudtam olyan könnyen elkerülni a fájdalmat annyi éven át. De nem változtathatom meg a múltat, anya azt mondta - vagy talán a saját tudatalattim volt, de jobb azt hinnem, hogy anya,- de a jelent megváltoztathatom és meg is fogom.

Senki más nem rombolhatja le a falaimat csak én magam és ezúttal nem építem őket újra. Senkit nem zárok ki. Se anyát, se apát, se Sheilát, se Harryt, se Savannáht....senkit. És főleg nem fojtom el az igazi énem. A belső énem megérdemli, hogy felszínre kerüljön, és ezúttal engedem. Semmi kifogás, hogy a falakat újjá építsem. Ezúttal messze rúgok minden téglát és nem érem el őket soha.

Ezúttal szabad vagyok.

Őszintén mosolyogtam először, mióta láttam azt a pletykát a tévében, nevettem magamon, hogy olyan ostoba voltam, de kész vagyok, hogy helyre hozzam, megváltoztassam a dolgokat. Hogy végleg tovább lépjek

"Köszönöm, anya." Mondtam még mindig mosolyogva és esküszöm éreztem, hogy visszamosolyog rám, büszke rám. "Most kívánj sok szerencsét és imádkozz, hogy ne legyen túl késő. Nem engedhetem el Harryt. " Tettem hozzá fejemet felemelve. "Visszaszerzem, megmutatom neki, hogy mennyire sajnálom és ezúttal jobb leszek, mert megérdemli."

Vettem egy utolsó mély levegőt, elindultam és ezúttal nem éreztem azt, hogy anyát hátra hagytam. Nem, ezúttal éreztem magam mellett, az oldalamon sétálva. Nem tudom elhinni, hogy előtte nem éreztem, olyan vak voltam a félelmeim és a rossz döntéseim miatt, hogy sosem vettem észre, igazán nem vesztettem el. Három évig falat emeltem magunk közé.

Többé nem. Nincsenek falak.

Ahogy beszálltam a Mini Couperembe és haza vezettem azon gondolkoztam mit tegyek. Meg kell mutatnom Harrynek ezúttal, hogy komolyan gondolom, hogy a sebeim begyógyulnak, mert hagyom. Amikor haza értem, megfogtam Hopeot és puszilgatni kezdtem. Valami újat éreztem, boldogságot és készen álltam. Újra éreztem, bár belülről hiányzott valami és tudtam mi. Ki hiányzik. De visszaszerzem és minden jó lesz, tudom.

A zongorához futottam, megragadtam a kottákat és Hopeot a tetején hagytam, remélve, hogy segít nekem. Az egyetlen ami eszembe jutott egész út alatt, hogy írok neki egy dalt, egy dalt ami megmutatja neki az érzéseimet és hogy megváltoztam. Egy dal, ami megmutatja neki milyen vagyok, mindent megmutatva neki.

Sokféleképp írtam, különböző dalokra, de nem hangzott jól. A föld tele volt papírokkal, de tovább folytattam de nem volt elég. Semmi  nem mutatta és bizonyította, hogy tényleg komolyan gondolom. Énekeltem neki korábban, azt mondtam neki, hogy nem félek és hazugság volt. Miért hinne most nekem?

A világgá tudnám kiabálni, hogy szeretem, felmennék a színpadra, hogy elénekeljem mindenkinek, hogy mennyit jelent nekem, de ez nem mutatná meg neki, hogy megváltoztam.

Feladta, nem azért, mert azt hitte nem szeretem, feladta, mert azt gondolta nem akarok jobb lenni, hogy nem tudok változni és meg kell mutatnom, hogy igen. Meg tudok változni.

Segített, hogy elkezdjem, egész végig a kezemet fogta és az utolsó próbán megbuktam és elengedett, de erre van szükségem. Egyedül kellett meg tennem az utolsó lépést és most, hogy megtettem kész vagyok. Most már el tudom mondani, hogy a sebeimet kitisztítottam és készen állok a gyógyulásra. A hegek megmaradnak, a bőr összeforr és nincs új seb. Megtettem az utolsó lépést és jobban vagyok, és neki látnia kell.

Egy dal nem mutatja meg.

Nem számít mennyi kottát vesztegettem el, hogy dalba írjam le neki az érzéseim nem elég. Nincs olyan dal, ami megmutatná mennyit tett értem, hogy mennyire megváltoztam. A szavak a  semmibe vesznek, de a tettek örökké élnek. Valamit tennem kell és Hopeot simogatva a fejemet törtem, hogy rájöjjek mit, a válasz elért hozzám mintha a szél hozta volna.

Hirtelen  a válasz világossá vált és nem féltem, tudtam, hogy meg tudom csinálni. Még ha időbe is telik, minden, amire szükségem van, hogy megmutassam neki jól vagyok. Hogy végre jól vagyok.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: