Lent volt a földszinten, de nem tudtam mit tegyek. Savannah abban a pillanatban elment, ahogy tudta, hogy Harry jön és esküszöm,  teleportált. Azt hittem kicsit több időt hagy elkészülni, de nem adott többet hét percnél. Hogy csinálta?

A tükörbe néztem, de azt érezem, rosszat teszek. Ideges voltam, nem tudtam, hogy kérjek bocsánatot és lépjen túl rajta, felejtse el a rossz hozzáállásom egészen eddig. De mi történik azután? Továbbra is többet akar majd, mint barátság? Ugyanazt akarom?

Mélyet sóhajtottam és még egyszer a tükörképemre néztem. Szűk farmer csizmával, nagyméretű pulcsi, zöld sál zöld sapkával ls a kabátom. Csak szempillaspirált viseltem és egy kis szemcezúrát, de féltem, hogy túl sok. Magabiztosnak éreztem magam és próbáltam azt mondani magamnak, hogy nem kéne érdekelnie, csak egy kávéra megyek, hogy bocsánatot kérjek. Nem egy randi.

Elhagytam a szobát, ahogy elköszöntem Hopetól és amikor a nappaliba értem, még mindig rám várt, lefoglalta magát a képek nézegetésével a kandallón. Nem hallotta, hogy megérkeztem, amíg meg nem szólaltam.

"Ez a kedvencem." Mondtam arra a képre mutatva, ami akkor készült, amikor pár rokont látogattunk meg és nyolc éves lehettem. Anya és apa voltak velem, amíg én hintáztam a fa alatt hatalmas mosollyal, nevettem miközben apa egyre magasabbra lökött, míg anya ijedt volt, hogy valami történhet velem. Semmi nem történt, de amikor kiszálltam nem engedte el a kezem. A képen magasan voltam, apa nevetett, amíg anya kiborultnak tűnt. Szerettem a képet a boldog pillanat miatt.

"Hannah." Mondta és megfordulva a szemembe nézett. Arca piros volt a zavartól, mert rajta kaptam, hogy a képeket nézegeti. "Nem akartam kíváncsiskodni, én csak-"

"Rendben van." Mondtam mosolyogva. "Azért vannak a képet, hogy nézzük őket. Ez az anyukám." Mondtam neki és újra a képre koncentrált.

"Nagyon hasonlít rád." Kommentálta Harry és én nehéz szívvel mosolyogtam újra.

"Apa is ugyanezt mondta, de én  vagyok olyan, mint ő. Annyira bátor, törődő és önzetlen, de én nem." Harry megfordult, szemei határozottságot és egyet nem értést sugároztak, mielőtt bármit mondhatott volna azt mondtam. "Mehetünk? Szükségem van levegőre."

Bólintott és az ajtóhoz vezettem. Havazott és vérfagyasztó hideg volt, szóval a kocsihoz sietett és ma a Range Roverrel jött. Senki nem volt az utcán, de óvatosan vezetett, amíg megérkeztünk a műhelyhez közeli kávézóhoz. Az út alatt, nem mondtam semmit. Próbáltam megtalálni  a megfelelő szavakat és bátorságot gyűjteni, hogy kimondjam őket hangosan. Nehezebb volt, mint látszott, azt kell mondjam. Anya mindig azt mondta, hogy makacs vagyok és nehezemre esik elfogadni, ha valamit rosszul tettem és még nehezebb bocsánatot kérnem, de tudom, hogy ezt kell tennem.

Végül megérkeztünk a kávézóhoz és besiettünk, ahol dolgozók voltak mindenhol. Mint általában, kávét és kekszet rendeltünk és a legmesszebbi asztalhoz mentünk, ahol volt egy kis magánszféra. Amig valaki ki nem hozta a rendelésünket nem mondtam semmit. Harry várakozóan bámult rám.

"S-sajnálom, Harry. Olyan ellenséges voltam és megütni téged nem volt helyes. Annyit segítettél nekem, és amikor első alkalommal rosszat tettél én megütöttelek. Ez nem oké, nem volt szükséges és tényleg igazán sajnálom" Fakadtam ki, de amikor hallottam a szavaim nem voltak értelmesek túlságosan.

"Nem kellett volna úgy megcsókolnom téged, én csak...ugh. Nagyon kedvellek, Hannah, és tudom, hogy tudod és a-azt hiszem olyan féltékeny voltam. Elvesztettem az önkontrollt. Azt hiszem én is sajnálom." Kínosan éreztem magam, ahogy szóba hozta a csókot és újra éltem a pillanatot a fejemben. Megint. Mintha csak újra megtörtént volna.

"De nem csak erről beszélek. Nehézzé tettem a dolgot és nagyon sajnálom. Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésem."

"Bocsánatkérés elfogadva, akkor, ha megbocsátasz azért, amit akkor tettem. Megígérem, hogy soha többé nem teszem meg újra."

Mosolyogtam, habár egy részem csalódott volt, egy részem nem akarta, hogy ezt ígérje. Azon tűnődtem mi a baj velem, és Savannah jutott eszembe, azt mondta úgy kedvelem, még ha tagadom is.

Akarom, hogy újra megcsókoljon?

"Áll az alku." Válaszoltam figyelmen kívül hagyva a kis hangot, amin igent ordított.

Ragyogóan mosolygott rám és tudtam, hogy nem haragszik rám, tényleg megbocsájtott nekem a pofonért, amit akkor kapott, amikor megcsókolt. Rosszul éreztem magam miatta, úgy értem, nem kellett volna feltétlenül megütnöm; csak ellöknöm és kiabálnom vele elég lett volna, de én csak... csak bepánikoltam.

Bepánikoltál, mert kedveled, hallottam a fejemben, de megráztam. Nem kedvelem Harryt, nem úgy. És addig fogom mondogatni, amíg elhiszem.

"Szóval, mit csináltál az utóbbi pár napban? Bulik, huh?" Próbáltam általánosnak hangzani, csak, hogy témát váltsak és kicsit óvatossá és valahogy szomorúvá vált, és addig nem értettem a reagálást, amíg el nem mondta mi történt  Louisal és Elel.

Órákig beszélgettünk és egész végig kerültünk a csók és pofon témát, de még mindig a fejemben volt, amikor elhagytuk a kávézót és a dolgok jól mentek köztünk újra. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ki kéne törölnöm Harryt az életemből, de nem akartam. Akartam, hogy az életem része legyen, már elfogadtam.

"A francba." Szitkozódott Harry, amikor elértük a Range Rover és én meghökkentem nem tudva miért reagált így, amikor nem mondtam semmit. "Siess, szállj be mielőtt túl sok képet csinálnak."

"Mi? Miről beszélsz?" Kérdeztem, de kezeit a derekamra tette és a kocsihoz lökött, beugrottam. "Harry!" Mondtam, amikor ő is beszállt, és sietve indította be a járművet. "Harry, mondd el mi folyik itt!"

"Paparazzik. Kapaszkodj erősen, le kell őket ráznunk. Nem akarom , hogy tudják hol laksz."

Nem értettem, de nem volt időm megkérni, hogy magyarázza el jobban, mert gázt adott, és kisietett a parkolóból. Nem tudtam hol voltak a paparazzik, de úgy vezetett, mintha egy versenyen lettünk volna és a szívem olyan gyorsan vert, mint, ahogy egy ló fut az életéért. 

"Harry állj!" Kiabáltam, az ülést markolva, ahogy végigszáguldott az utcákon. Gyors pillantást vetettem a sötét furgonra, ami követett minket és azt hiszem a paparazzik voltak. "Kérlek, állj!" Kiabáltam újra, egész testemet elöntötte a pánik.

Olyan gyorsan vezetett, minden kanyart veszélyesen vett be és esküszöm lepergett előttem az életem. Féltem, annyira féltem, de nem figyelt rám, őrült módjára vezetett tovább.

"Harry, állj! Az isten szerelmére, állj! Havazik, meg fogsz ölni mindkettőnket!" Próbálkoztam megint, de nem állt meg. "Ha nem állsz meg ki fogok ugrani a kocsiból!" Fenyegetőztem és egy pillanatra rám nézett, de utána ismét az útra koncentrált.

"Le kell őket ráznom." Morogta, ahogy bevett egy újabb kanyart és én tiszta félelemből felkiáltottam.

"Állj, kérlek, állj!" Könyörögtem, belefulladtam az érzésbe, ami maga alá gyűrt és minden homályossá vált körülöttünk. "ÁLLJ!"

Nem állt meg, de nem bírtam tovább. Balesetünk lesz, meg fogunk halni. Balesete lesz, mint anyának volt és el fogom veszíteni és ezt nem bírnám elviselni. Nem!

Kikapcsoltam az övem és kinyitottam az ajtót, ami végre felkeltette Harry figyelmét, mert lassított, de nem állt meg.

"Mit csinálsz? Zárd be az ajtót, meg fogsz sérülni." Kiáltott fel, de ugrásra kész voltam.

"Ha nem állsz meg, ugrok." Fenyegetőztem és ezúttal elértem hozzá, mert elkezdett megállni, de én nem vártam meg, hogy teljesen megtegye, kiugrottam a Range Roverből, amikor még mozgott és futottam, miközben hallottam a nevemet kiabálni. Nem tudta mi történt a paparazzikkal, de nem is érdekelt. 

"Hannah!" Kiabált, de tovább futottam, a térdeim cserbenhagytak és a szívem is majd kiugrott a mellkasomból.

Mi lett volna, ha balesetet okoz? Mi lett volna, ha elvesztem, mint anyát? Mi lett volna, ha-? Nem, nem bírtam elviselni a gondolatot sem.

Nem hallottam, hogy közeledett, csak éreztem a kezét a könyökömön és addig húzott, amíg a mellkasának ütköztem, a kezeim a kabátját markolták támaszért, míg ő karjait körém fonta szorosan. "Mi a faszt gondoltál, mit teszel? Meg akartad ölni magad?" Kiabált és én remegtem, nem volt erőm ellökni.

"Nem álltál meg....kértelek....könyörögtem, hogy állj meg, de nem tetted és féltem és én---é én-Argh! Nem tudom miért aggódtam annyira, hogy történhet veled valami! Ha meg akarsz halni, mint egy idióta, kurvára nem érdekel! Menj és szenvedj balesetet és rombolt le azok életét, akit szeretnek. Nem érdekel, és nem érdekel kiket fogsz bántani, ha eszetlen idióta leszel!" Kiabáltam a mellkasát ütve ököllel, de nem okoztam neki fájdalmat, túl gyenge voltam.

"Hey. shh, semmi nem történt. Tudtam, mit teszek. Leráztam őket, látod? Csak próbáltalak megvédeni tőlük. Ha rájöttek volna, hogy hol laksz, nem hagytak volna békén." Mondta szorosan tartva karjaiban és feladtam. Arcomat mellkasába temettem és éreztem, hogy egész testem remegett.

"Nem érdekel" Motyogtam, de a félelem, hogy valami történhetett volna vele nem hagyott lélegezni.

"Érdekel, Hannah, és rendben van, ha érdekelnek az emberek. Tökéletesen jó, ha érdekel." Mondta és és szorosan lecsuktam a szemeimet.

"Nincs rendben, mert mindenki elmegy."

"Én nem megyek el." Ígérte meg és egyik kezébe vette államat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. "Hallasz? Nem megyek el."

"El fogsz. Ez az életed, turnékra kell menned és nem maradhatsz itt. Egyébként is elmész! Találkozol új emberekkel és engem magad mögött hagysz." Kiabáltam és a hangom olyan megtört volt, hogy nem ismertem magamra.

"De visszajövök. Sosem megyek el örökre., Hannah. Ha akarsz, visszajövök." Szemei őszinték voltak, tele érzelemmel és az ígéretére megugrott a szívem.

Hihetek neki? Bízhatok a szavaiban?

"Nem hagylak el, Hannah." Döntötte enyémnek homlokát, orra enyémet súrolta és a karjaiban nem fáztam többé, nem számított, hogy a hó esett körülöttünk, vagy hogy a sötétség vett körbe minket este. A karjaiban, melegséget és biztonságot éreztem. "Ha elmegyek, vissza fogok jönni."

Hinni akartam neki, tényleg hinni akartam, hogy nem fog elhagyni, hogy mellettem marad; de hogy tehettem volna? Hogy lehetnék biztos abba, hogy nem hagy el?

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: