Louis hozzám költözött újra és azóta, hogy elmondta Eleanor szakított vele nem mozdultam el mellőle. Próbáltam beszélni vele, de csak ideges lett és átkozni kezdett minden nőt a földön, szóval jobbnak láttam hanyagolni a témát. Nem akarta látni Alexet,Phebset, Bellet, Milat és Monit sem. Még Lounak sem hagyta, hogy belője a haját vagy megcsinálja a sminkjét. Csak Lux érhetett hozzá és mi mind aggódni kezdtünk. Azon tűnődtünk meddig lesz ilyen. Nem utálja olyan sokáig a föld összes nőjét, igaz?

Próbáltam felvidítani, elterelni a gondolatait arról, ami történt. Ami  Phebset illeti- aki a legközelebb állt a lányok közül Elanorhoz,-, nem akarta, hogy ez történjen, próbálta helyrehozni a dolgokat, de semmi nem lesz olyan, mint régen Aggódott Louisért és próbálta hívni, de hasztalan volt. Nem vette fel.

Sokat jártunk szórakozni. Minden éjjel, pontosabban és Louis kiütötte magát mindig. Igazán aggódtam a legjobb barátomért, furcsa volt így látni, keserűen és utálatosan. A könnyelmű és játékos srác eltűnt. Tisztán szeszélyes lett, nem akart találkozni a rajongókkal, tudva, hogy a legtöbbjük lány.

Helyre kellett ezt hoznunk.

Az egyetlen jó dolog az egészben az volt, hogy alig gondoltam Hannáhra. Csak, amikor egyedül voltam, és aludni készültem vagy, amikor olyan ember láttam, akinek vörös haja volt. mint például Ed. Nem próbáltam hívni és írni sem írtam neki. Azt hiszem, hagyom és ezt akarta, de n-nekem hiányzik. Látni akarom, fel akarom hívni, de Louisnak szüksége van rám és Hannah látni sem akarja a képem, szóval nem olyan nehéz megtenni, amit kell,mint látszik vagy érződik. Logikus.

Mindazonáltal, állandóan a telefonom ellenőriztem, imádkoztam a varázslatért, hogy hátha úgy dönt ír nekem vagy valami, de semmi. Nem próbált soha kapcsolatba lépni velem és nem kéne csalódottnak lennem, nagyon világos volt, amikor azt mondta soha többé ne csókoljam meg. De nehéz elhinni, hogy képes figyelmen kívül hagyni, ami az előadóteremben történt.

Ma a stúdióban vagyunk, majdnem egy hete, hogy megcsókoltam Hannáht és feladtam a reményt, hogy megbánja, amit mondott, és nem fogja azt mondani, hogy nem úgy gondolta, amit mondott. Csak el kell fogadnom, hogy elbasztam. Minden alkalommal, amikor a telefonom nézem hátha hívott és Louis észreveszi, kiveszi a kezemből.

"Csak segítek neked. Megmentelek a csalódástól, haver." Mondta minden alkalommal és én sóhajtottam.

Ezért van nála a telefonom, amíg az én részemet vesszük fel a harmadik lemezre. Márciusra be akarjuk fejezni, és azután jönnek a reklámok és a turné. Megint. Ez egy végtelen körforgás.

Az üvegen keresztül láttam a srácokat, mialatt én énekeltem és Louist figyeltem, ahogy homlok ráncolva vett elő a zsebéből egy telefonom és én felismertem.  Az én telefonom volt! Zavartan nézett a képernyőre és azután a szemei találkoztak az enyémmel, a meglepettség arcára volt írva.

Nem gondolkodtam, eldobtam a fülhallgatót a közepénél fogva és kifutottam a szobából, Louishoz futottam, próbáltam megfogni a telefonom, amíg csörgött. Elestem , de felálltam és próbáltam a telefonomért futni. Felismertem a csengőhangot, az, amit Hannáhnak állítottam be és futottam, a szívem őrülten dobogott a mellkasomban.

De elkéstem. Amikor Louishoz értem a képernyő elsötétedett és a dal a Set Fire a Third Bartól- a dal, amit Hannah énekelt a videóban megállt. Ember, ha kicsit gyorsabb lettem volna, vagy nem estem volna el.

"Hannah volt." Mondta Louis zavartan. Világos, hogy nem számított rá, hogy hívni fog, és őszintén én is elvesztettem a reményt, hogy fog.

"Harry! Menj vissza a szobába most és fejezd be a versszakot!" Mordult rám John, de figyelmen kívül hagytam. Az egyik producer, akivel a harmadik albumunkon dolgozunk. "Harry!"

"Vissza kell hívnom!" Mondtam és elvettem a telefonom Louis kezéből.

Mielőtt bárki más mondhatott volna valamit, kifutottam a szobából, a srácokat és John is ott hagyva, zavartan és idegesen. Nos, csak John volt ideges gondolom.

Gyorsan feloldottam a képernyőt és visszahívtam Hannáht, a szívem gyorsan dobogott a mellkasomban, ahogy meghallottam, hogy kicseng, remélve, hogy ezúttal felveszi. Talán nem akart felhívni. Talán csak véletlen volt. Talán..-

"H-h-hello?" Hallottam meg a hangját és a szívem megállt egy pillanatra.

Úgy éreztem már hetek óta nem hallottam a hangját, hónapok óta, évek óta! Amikor alig egy hete. "Hannah" Suttogtam és mély levegőt vettem. "Sajnálom. Felvételem volt. Nem tudtam időben felvenni." Kértem bocsánatot azonnal és hallottam, hogy sóhajt a vonal másikvégén.

"Rendben. Tudom, hogy elfoglalt. Felhívhatlak később, ha-"

"Nem. Most jó. A srácok veszik fel az ő részüket. Szükségem van rá, hogy beszéljek veled." Ezután csend volt a vonalban és azon tűnődtem ott van-e még. Bárcsak láthattam volna, bárcsak megfoghattam volna a kezét, hogy megbizonyosodjak, ott van.

"A-azt hiszem beszélnünk, kell."

Mélyet sóhajtottam és azt hittem azonnal meghalok. "Sajnálom, Hannah. Amit akkor tettem. Túl messzire mentem, nem kellett volna kellemetlen helyzetbe hoznom kéne, annyira féltékeny voltam és s-sajnálom." Bukott ki belőlem, remélve, hogy nem fogja letenni, mielőtt elmondhattam volna mindent, amit akartam.

"Én is sajnálom." Levegő után kaptam, ahogy meghallottam szavait. Tényleg ezt mondta? "Úgy értem, nem kellett volna megütnöm téged. Túl messzire mentem."

"Megérdemeltem." Mondtam neki megállva az előtérben, a hátamat a falnak döntöttem és lassan a földre csúsztam, hirtelen kimerülten. "Nem kellett volna úgy megcsókolnom téged. Önzőség volt tőlem."

"Önző." Motyogta, egyetértően, azt hiszem, habár rosszul gondoltam. Azután hallottam, hogy minden jókedv nélkül nevet. "Én voltam egész végig önző, Harry. Nem könnyű velem kijönni, nem?" Nem tudtam mit mondjak, szóval csendben maradtam. "Egyébként, azért hívtalak, mert reméltem beszélhetnénk. Személyesen." Tette hozzá és a fejemet felkaptam, pislogtam párat hihetetlenül.

Azután eszembe jutott, hogy válaszolnom is kéne neki. "Természetesen. É-én most rögtön mehetek, ha akarod."

"De dolgozol!" Védekezett és én horkantottam.

"Megoldom. Ne aggódj emiatt. Találkozhatunk most?" Kérdeztem, felálltam, hirtelen újraéledtem.

"Uh, igen, de-"

"Hol vagy most?" Kérdeztem félbeszakítva.

"Itthon." Mondta és én bólintottam, habár nem láthatta.

"Jó. Öt perc és ott vagyok." Nem hagytam, hogy bármit is mondjon és letettem a telefont, ahogy visszafutottam a szobába, ahol a srácokat hagytam. Elkezdtem összekapkodni a cuccaim- kabátom, sálam, sapkám, kulcsom, pénztárcám- minden zavart tekintet kizárva. "Mennem kell. Mindent megmagyarázok később, de most mennem kell."

"Harry, nem mehetsz csak így el!" John idegesen állította és két másodpercre felnéztem rá.

"Mennem kell. Tényleg nagyon fontos, John. Holnap egész nap a tiéd vagyok, ha akarod, nincs szünet! De most mennem kell."

"De Harry!" Tüntetett Liam és én a fejemet ráztam. Nem maradhattam. Oda kell érnem, mielőtt megbánja, amit mondott és ismét elmenekül.

A kocsimhoz futottam és úgy vezettem, mint egy őrült, de biztonságosan. Öt perc múlva a bejárati ajtó előtt voltam- őszintén. Nem tudom, hogy csináltam. A stúdió nincs túl közel a házához. A csengő csengett párszor és az ujjaimat tördeltem, hirtelen túl ideges lettem. Ráadásul, hideg volt nagyon. Ha nem mozdulok, megfagyok.

Végül az ajtó kinyílt és megláttam őt. Ismét olyan érzés volt, mintha hosszú ideje nem láttam volna öt nap helyett. Vívódva álltam ott. Egyik részem meg akarta ragadni és soha el nem engedni karjaim közül, míg a másik felem nem tudta mit tegyen. Féltem megérinteni, hogy megüt újra és mindent lerombol.

Úgy éreztem magam vékony vonalon járok, lógok egy szikláról, amibe csak a körmeimmel kapaszkodok.

Nem tudom milyen rég voltunk így, csak bámultunk egymás szemeibe, de úgy éreztem egy örökké valóság telt el, és ugyanakkor megfagyott az idő. "Hannah" Suttogtam lassan és ő felpislogott rám párszor.

"Tényleg ideértél öt perc alatt. Le vagyok nyűgözve." Mondta és nem tudtam nem önelégülten elvigyorodni. "É-én reméltem elmehetünk valahová? Nem hagytam el egész nap a házat és szükségem van egy kávéra."

"Persze, ahova csak akarsz." Érettem egyet és ő szégyenlősen mosolygott.

"Csak adj pár percet, hogy átöltözzek. Gyere be." Tette hozzá lángoló arccal, amikor rájött, hogy még mindig az ajtóban álltam.

Bementem, szorosan követtem. Esküszöm a kezem majdnem megérintette a bőrét, majdnem elértem, de féltem, hogy valami rosszat teszek ismét. Nem hiszem el, hogy tényleg felhívott.

"Hannah." Szólítottam meg, amikor a szobában voltunk és éppen elfordult, hogy elmenjen. Megállt és rám nézett. "Miért hívtál fel? Ne értsd félre, örültem, csak... azután, ami történt azt hittem, hogy.." A szavaimba fulladtam, nem voltam benne biztos, hogyan kéne kifejeznem magam.

Elmosolyodott. ."Mert rájöttem, hogy rosszat tettem és még pár dologra rá kellett jönnöm, és ezért, például arra, hogy.... szükségem van rád."

El sem tudta képzelni a szavai hatását. Még nem tudta megérteni, hogy ezek a szimpla szavak mit okoztak bennem. A légzés nehéz feladatnak bizonyult. és nem tudtam levenni róla a tekintetem, a szívem úgy dobogott, mintha ki akart volna ugrani a mellkasomból.

Szüksége van rám.

Valami oknál fogva, szüksége van rám.

Megfordult és elhagyta a szobát, de nem tudtam nem a szavait ismételni gondolatban, a mosolyom egyre szélesebb és szélesebb lett.

Szüksége van rám.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: