Hannah változik. Olyan dolgokat tesz, mint előtte soha. Tudom, hogy nem ismerem régóta, de látom a különbséget. Mint, amikor kinyújtotta nekem a kezét. Vagy, amikor megszorította a kezem hálája jeléül, vagy ahogy mosolygott, amikor elneveztem a cicát. De a legnagyobb változás a szemeiben van. Azok a zöld szemek, amik fájdalmasan és hidegen néztek már, most melegek. Látom, hogy keményen próbálkozik, lépésről lépésre, a legjobbat hozza ki magából, hogy helyrehozza a sebeket, amiket az anyja halála okozott. Még mindig látom a törött lelkét, még mindig látom a fájdalmat a szemében, de látom a reményt is, hogy a dolgok jóra fordulhatnak.

Kétségkívül ez volt a legkülönlegesebb randim, amin voltam, de ugyanakkor a legjobb is. Nem fogom elfelejteni azokat  a dolgokat, amiket ma tanultunk, a történeteket, amiket Charles osztott meg velünk, de ami örökre bennem marad az Hannah nézése, ahogy a a cicát nézte az ölében, amikor indulnunk kellett.

Nem akart elszakadni tőle, nem akart elköszönni és eldöntötte. Örökbe fogadta a cicát, magával hozta. Talán egyszerűbb egy állatott beengedni, mint egy embert. Elhatározta, hogy gondoskodni fog róla, ott lesz neki mindig.

Ha volt valaha kétségem, hogy Hannah igazán tovább akart lépni, most elszállt, ez azt bizonyította, hogy minden rendben lesz. Hannah rendbe lesz.

A cica, Hope, teljesen imádni való. A szőre vörös, mint Hannáhnak és a szemei zöldek és ártatlanok, szeretet éhesek. Imádattal néz Hannáhra és az, ahogy Hannah rámosolyog a legszebb dolog, amit valaha láttam. Minden alkalommal, amikor rájuk pillantok érzem az erős és hangos szívdobogásom és a a mellkasomból szétáramló szívmelengető érzést. 

Elgondolkoztam.

Újra a vezetésre koncentráltam. Nem akartam balesetet vagy valami. Egy bolthoz mentünk, ahol megvehettük a szükséges dolgokat Hopenak és azután hazavihettem Hannáht.

"Uh- ha nincs más dolgod velem jöhetsz. Később hazavihetlek. Csak ha akarsz." Mondta sietősen és én mosolyogtam, elégedetten, hogy meghívott, hogy több időt töltsek vele és Hoppal.

"Örömmel." Válaszoltam e legőszintébb mosolyommal, amit viszonzott.

Kiszálltunk a kocsiból és bevezetett. Követtem őt a vásárolt dolgokkal a szobájába, ahol az új állata alvóhelye lesz. Nem tudtam mit éreztem Hannah szobájába úgy, hogy apja nem volt otthon. Próbáltam nyugodt maradni, mintha normális dolog lenne, de nem úgy éreztem. Nem Hannáhnál. Vele minden más.

Ahogy beléptem a szobájába, mindent szemügyre vettem: a francia ágyát letakarva a lila árnyalatait tartalmazó pléddel letakarva; a polcokat a sok lemezzel, mint egy rádió állomás; a gitárt a falon; az asztalt rajta az iMacel; a képkereteket a falon, egy képet róla és Savannáhról, róla és a szüleiről. Az utolsó dolog, amit észrevettem a táblát négy nyíllal. Ugyanaz a tábla, amit én adtam neki és nem tehettem róla, nevetésben törtem ki.

"Harry, mi történt? Min nevetsz?" Kérdezte ahogy letette Hopot az ágyra. "Jól vagy?"

"Nem hiszem el, hogy tényleg használod.!" Mondtam a nevetésem visszafojtva.

"A nyíldobálás jó módja a feszültség levezetésére. Ráadásul, ajándék." Magyarázta vállvonogatva, de láttam, hogy az arca lángolt.

"Vagy talán azért, mert akartál egy képet rólam." Mondtam csak, hogy kötekedjek vele és az arca még jobban lángolt.

"Természetesen nem.!" Kuncogtam, ahogy láttam a ledöbbent nézését.

"Tudom, csak szívatlak. Boldoggá tesz, hogy használod... várj, ez nem hangzott jól ugye?" Ezúttal ő nevetett és rájöttem, hogy szeretem megnevettetni. Sosem unom meg hallgatni a nevetését.

"Dobhatsz pár nyilat, ha szeretnél. Ha eltalálod az orrod, megjutalmazlak." Ajánlotta fel és érdeklődve néztem rá. Amikor legutóbb fogadtunk, én nyertem és imádom, ahogy végződött.

"Mit adsz érte?" Kérdeztem a táblához sétálva és elvettem a nyilakat.

Kicsit gondolkozott, leült az ágyára mialatt Hopot simogatta. "Mit szeretnél?" Kérdezte és naívan nézett rám. Nem tudta mibe keverte magát.

"Ha eltalálok a közepét, adnod kell nekem.....egy csókot. Egy igazi csókot." Tettem hozzá, amikor láttam, hogy szemei hitetlenül nyíltak tágra. Lefagyott és nevetni akartam, de visszatartottam.

"Nem gondolod komolyan."

"Tökéletesen komoly vagyok, Hannah. Nem mondhatod, hogy nem tudod, hogy odavagyok érted. Tisztáztam az elején és még nem adtam fel."

Lassan levegőt vett,óvatosan. Engem nézett és ezúttal nem mosolyogtam, teljesen komoly voltam, így megértette, hogy nem játszok. Százszázalékig őszinte voltam.

Gyengéden bólintott, amit nem vettem volna észre, ha nem figyelek annyira. Ezúttal, a nyilakkal a kezemben, elsétáltam és beálltam, hogy eldobjam a nyilakat, magabiztosan, hogy eltalálom a közepét és ezzel egy csókot nyerek.

Eldobtam az első nyilat és a falat ütötte meg, aztán leesett  földre és hallottam Hannah kuncogását. De nem bátortalanodtam el.  Sosem játszottam, de nem lehet olyan nehéz. Csak rá kell éreznem. Eldobtam a második nyilat és ezúttal már a táblát találtam el, de nem maradt rajta. A földre esett szintén. Ezúttal, Hannah erősebben nevetett.

"Azt hiszem nem kell tartanom, hogy meg kell csókoljalak, huh?" Kötekedett és én felé fordultam rá néztem. Hannah feltette a kezeit megadva magát és én visszatértem a táblához, ezúttal azt bámulva.

Nem győz le, nyerni fogok.

Mély levegőt vettem, mielőtt eldobtam  harmadik nyilat. Ezúttal a táblán maradt, de csak a sarkán. "Jobb, de nem elég jó." Mondta és tudtam, hogy ki akar zökkenteni. Egy nyilam maradt, meg tudom csinálni. 

Koncentráltam, koncentráltam, de sosem csináltam még ilyet, lassan vettem levegőt és eldobtam azt is. Zavaró volt  a saját arcom a táblán, de csak azt tudtam, hogy el kell találnom az orrom, hogy megkapjam a csókot. Tudom, hogy megkaphatnám máshogy is, ha akarnám, lophatnék akkor, amikor nem számít rá, de azt akarom, hogy ő csókoljon meg engem. Így többet jelentene.

Eldobtam az utolsó nyilat és eltaláltam a táblát, de nem a közepén. Közelebb, mint az előbb, de nem ott ahol kellett volna. Hannah ezúttal is nevetett, nem rejtette el, szórakozottságát, hogy vesztettem.

"Hé, próbálkozom." Mondtam neki váll rántva és ő még jobban nevetett.

"Adok érte egy csillagot." Mondta a vörös lány és látva a nevetését elmosolyodtam, nem érdekelt, hogy vesztettem.

Igen, akartam azt a csókot. Az igazat megvallva már rég akartam, elképzeltem és még álmodtam is róla, hogy milyen érzés lehet megcsókolni őt, közel tartva a testemhez, karjaimmal tartani, de nem kaphatod meg mindig amit akarsz, igaz? "Úgy látszik, ma nem kapok csókot,igaz?" Kérdeztem könnyedén és az ágyhoz mentem és leültem Hope mellé, kezemmel vörös szőre felé nyúlva.

"És sosem kapod meg, Harry Boy-band." Ígérte, de felhúztam az egyik szemöldököm.

"Biztos vagy benne? Mert tudod, elég kitartó vagyok." Óvatosan nézett rám, mert tudta, hogy igazam van.

"Te talán rajongsz értem, Harry, de én határozottan nem." Kuncogtam és szórakozottan néztem rá. Valószínű, hogy az érzéseim erősebbek iránta, tisztában vagyok vele, de ő sem különbözik sokkal. Ez biztos. Nem tud átverni.

"Mondogasd csak magadnak, szerelmem, de tudod, hogy ez hazugság." Szándékosan megfogtam a  kezét, azt amivel  a cicát simogatta. Próbálta elhúzni, de nem engedtem. Összefűztem az ujjainkat és közelebb húztam. "Kedvelsz engem, még ha nem is akarod elfogadni."

"Csak hála." Védekezett és a szememet forgattam.

"Nem hazudhatsz magadnak örökre. Előbb vagy utóbb, el fogod fogadni az érzéseid és ki tudja? Talán te fogsz megkérni, hogy csókoljalak meg. Már alig várom."

"Várhatsz örökre." Tudtam, hogy makacs és próbált határozott lenni, de láttam a szemeiben a kétséget. Láttam, hogy nem volt olyan biztos, mint akart volna.

"Rendben van, ma nem zaklatlak tovább. De fogadok." Mondtam, ahogy óvatosan közelebb hajoltam, az orrom az övét súrolta gyengéden és nem húzódott vissza, lefagyott. "Fogadok, hogy nem fogod elfelejteni ezt a kis beszélgetést. Talán még álmodni is fogsz róla."

Szemei tágra nyíltak, arcára volt írva a ledöbbenés és láttam egy kis félelmet is, de más fajta félelmet. Megijedt, hogy talán igazam van. Biztos, hogy igazam van.

"Később találkozunk, Hannah. Köszönöm a randit, határozottan életem legjobb randija volt." Mondtam neki suttogva, nem volt szükséges, hogy hangosabban beszéljek ilyen közel egymáshoz. Még közelebb hajoltam, de nem csókoltam meg, bár megtehettem volna. Nem akartam messzire menni egy nap alatt, szóval elhalasztottam  száját és lassan arcon csókoltam, másik kezem a karját fogta és éreztem, hogy megborzongott az érintésem alatt.

Visszahúzódtam és felálltam, végig őt nézve.

Egy utolsó mosollyal, megfordultam és elsétáltam. Tudtam, hogy felajánlott nekem egy fuvart, de fogok egy taxit vagy felhívom a srácokat, vagy Pault. El kellett mennem, bár nem akartam, hagynom kellett gondolkozni, hosszú csókommal arcán. Mivel hatást akartam okozni, el kellett mennem.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: