"Gyerünk, várok." Mondta ferdén mosolyogva és karba tett kézzel mellkasa előtt, szemei mosolyogtak, mint mindig. Nyilvánvalóan örült a helyzetnek és én nem tudtam, hogy nevessek vagy szitkozódjak az orrom alatt.

Nem tudom elhinni, hogy vesztettem, de alig pár ponttal. Az, hogy megvert nem volt közel sem olyan megalázó, mint hogy el kellett hívnom randira. Még mindig nem vettem rá magam, hogy kimondjam a szavakat hangosan, de nem tudom miért. Igen, zavarba ejtő meg minden, de azt hiszem a legjobban az új helyzet ijeszt meg, amiben vagyok, a tény, hogy akarom. Egy részem el akar menni vele egy igazi randira.

Mély levegőt vettem és becsuktam a szemem pár másodpercre, csak, hogy erőt adjon ahhoz, hogy megcsináljam. "Harry Boy-band." Mondtam és mosolya szélesedett. "Holnap eljönnél velem egy randira?" Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Azt isten szerelmére!

"Hmm...." motyogott és én tágra nyílt szemekkel néztem rá. Biztos viccel velem. Esküszöm, ha visszautasít.... ha csak azért találta ki ezt az egészet, hogy visszautasítson én..." Szeretnék." Mondta végül mielőtt befejezhettem volna a mondatot a fejemben és nem akartam elhinni, hogy visszafojtott levegővel vártam a válaszát végig.

"Idióta." Mondtam és ő nevetett.

"Megtiszteltetés, milady. Mit tervezel a holnapi imádni való randinkra?" Közelebb lépett, de elfordultam és a kijárat felé indultam. Hamarosan magam mellett éreztem és tudatában voltam a közelségének.

"Nem mondom el. És ki tudja?" Felé fordultam és ránéztem, gonoszan mosolyogva. "Talán tartalmaz egy rózsaszín autót."

Szemi kitágultak és én nevettem, ahogy folytattam utamat az ajtóhoz egyedül, mert lemaradt pár lépéssel, pár másodperc múlva felvette a tempóm. Így, egy megígért randival és a rózsaszín kocsitól való félelemmel hagytuk el a játéktermet.

***

Mivel én viszem Harryt randizni, én fogok érte menni. Amikor meséltem erről Savannáhnak nem tudott nem nevetni. A földön végezte, szinte sírva a nevetéstől. Azután, elfáradt. Most Harry a példaképe, mert rávett engem erre. Biztos vagyok, hogy ő a legboldogabb ezért. Azt akarta mindig is, hogy randizzak, szerezzek új barátokat, éljem az életem, de soha nem járt sikerrel és most Harry megcsinálta azt, amit ő akart. Valójában Harry dologra vett rá, amit akkor sem tettem, amikor anya élt.

Amikor elmondtam apának, hogy randira megyek félrenyelte a kávéját. Arcán meglepettség és hitetlenség tükröződött. Megölelt és egy pillanatra azt hittem sírni fog. Régebben is randiztam, de sosem reagált így. Talán most azért reagál így, mert az egyetlen szülőm. Még azt is megkérdezte akarok-e beszélgetni vele. Nem válaszoltam; csak eljöttem. 

Mindenki túlreagálja. Ez egy egyszerű randi, valójában ártalmatlanabb, mint bármi más. Olyan helyre viszem, ami nem romantikus, de valami azt súgja, hogy még sosem járt ilyen helyen és szinte biztos, hogy főleg nem randi alkalmából.

Nem érdeklődöm romantikus értelemben Harry értelemben- kivéve a kis belső hangomat- habár le akarom nyűgözni, elvinni egy más helyre. Egy helyre, amire mindig emlékezni fog.

A kocsim mellett vártam rá, az ajtónak dőltem, amikor láttam, hogy közeledik. Barna kabátját viselte és nyaka körül sálát és nem volt sapka, ami elrejtse a fürtjeit, amint rendetlenül mozogtak a délutáni hideg szélnek köszönhetően. Megállt előttem, mosolya szórakozott volt, ahogy kezét derekamra csúsztatta és mielőtt bármit tehettem volna, lassan és gyengéden lehelt csókot arcomra. Azután hátralépett, szívem vad vágtába kezdett és éreztem, hogy az arcom lángol, amit észrevett, mert mosolya nőtt.

"Imádni valóan nézel ki ma." Mondta és kezét felemelve egy tincset simított a fülem mögé, tudatosan végigsimítva bőrömön. "Mehetünk? Alig várom, hogy megtudjam hova viszel. Most már értem miért szeretik a lányok, ha randira hívják őket. Izgalmas és érdekes!" Nevetett gyengéden és rám kacsintott. 

"Menjünk mielőtt halálra fagyunk." Mondtam neki és kinyitottam neki az ajtót és meglepetten nézett rám. Nem tudtam elhinni, hogy ezt csináljuk. Idiótaként viselkedünk.

Nem mondtam el neki a célunkat vezetés közben, nem számított hányszor próbálta elérni, hogy elmondjam. Tudtam, hogy érdekelte és próbálta kitalálni hova viszem, de abból, ahogy homlokát ráncolta tudtam, hogy gőze sincs. Amikor leparkoltam, zavarodottan nézett rám.

"Hol vagyunk?" Kérdezte és én büszkén mosolyogtam. Határozottan sosem volt még ott. 

"Egy állatmenhelyen vagyunk. Gondoltam jó lenne kicsit segíteni. Ki tudja, a végén önkéntesek leszünk. Szereted az állatokat, Harry?"

Eleinte zavartságot és meglepettséget láttam rajta, de azután elfogadta, hogy ez nem egy szokványos randi és nem romantikus,mint amire számított, mindezek után rájött, hogy az állatok szeretete a lényeg.

"Mindig meg tudsz lepni, Hannah Morgan." Büszkén mosolyogtam mielőtt kiszálltunk a kocsiból és bementünk a menhelyre.

Pár ember volt csak bent, két lány egy pult mögött papírmunkát végzett és a telefonokra válaszoltak. A szőke felé mentem, talán a harmincas éveiben járt és megbízhatónak nézett ki ,olyan fajtának, akiben rögtön megbízol. A névjegykártyája szerint Sally. "Hello, Hannah vagyok. Ma reggel telefonáltam." Mondtam és boldogan mosolygott.

"Oh, igen, már vártunk téged és a barátod. Doctor Charles bent van egy új beteggel. Ő megmutat nektek mindent és elmondja, hogy segíthettek. Köszönjük az érdeklődést Hannah."

Biccentettem és megfordulta Harryre néztem. Távolságot tartott, így kinyújtottam a kezem, addig, hogy elérje és megfogja, nem foglalkoztam a mellkasomban dübörgő szívemmel, amikor is ujjaink összefonódtak, abba az irányba indultam, amerre Sally mutatott.

Az előtérig sétáltunk, amikor egy steril szobába érkeztünk, ahol egy harmincöt év körüli férfi egy kis vörös cicával volt. Meghallott minket és megfordult, hogy ránk nézzen, abbahagyta a macska szeretgetését, aki azonnal izgatott lett és nyávogott, hogy több figyelmet kapjon, az orvos kuncogni kezdett.

"Biztosan Hannah vagy." Mondta ismét a cicára nézve. "Charles vagyok, a menhely orvosa. Ő biztosan a barátod, Harry."

"Örvendek." Mondtuk egyszerre és felénk biccentett.

"Gyertek ide." Mondta. "Tegnap reggel kaptuk őt. Valaki az utcán találta bóklászva és idehozta. Egészséges, de egyedül volt az utcán már pár napig. Látszik milyen vékony." Magyarázta nekünk Charles és mi az asztalhoz mentünk, ahol ott volt a cica, neki dörgölődzve.

Észrevettem, hogy még mindig Harry kezét fogtam, de nem éreztem magam kényelmetlenül, valójában, kellemes volt vele ilyen kapcsolatban lenni. Megérintettem a vörös macskát és azonnal közelebb jött hozzám, nagy zöld szemeivel nézett és nyávogott, amikor elengedtem.

"Most otthont keres, ahol szeretik őt. Mint annyi állat itt, csak egy kis szeretetre vágynak." Körbe néztem és nem láttam semmit, de azután az egyik ajtón egy kis ablakon keresztül látszott, hogy sok kerítés volt kint. "Annyit tehetünk, hogy befogadjuk az állatokat, akikkel már nem foglalkoznak. Vigyázunk rájuk, amíg új gazdát nem találnak. Egészségesen és jól tápláltan tartjuk őket."

"És mit tehetünk?" Kérdezte Harry és én ránéztem egy másodpercre és zöld szemei igazi aggodalmat sugároztak.

"Sokféleképpen lehet segíteni. Dolgozhatsz itt önkéntesként, néha csak játszhatsz egy kicsit az állatokkal. Hogy egy kis szeretet adhass nekik. Magadhoz vehetsz néhány állatott rövid időre. Ezt nevezzük ideiglenes tulajdonosnak, ez akkor történik, miután az állatokat bántalmazták és gyógyulniuk kell. És természetesen adományozhatsz pénzt."

Harry bólintott és én mosolyogtam, mert láttam mennyire is érdekli. "Megnézhetjük a többi állatot is?" Kérdezte és Charles elégedetten mosolygott.

"Természetesen,de nem hagyhatjuk egyedül ezt a hercegnőt, ugye?" Válaszolt a kis vörös cicára mutatva. De mielőtt bármit mondhatott volna, a kezembe vettem a cicát, Harry kezét elengedtem és a kezemben lévő apróságot néztem, ahogy kényelmesen elhelyezkedett és hangosabban dorombolt. "Igazán szeret téged." Állította Charles és én elmosolyodtam, éreztem a mellkasom összeszűkülését. "Mehetünk?"

Bólintottunk és követtük Charlest az ajtón keresztül egy szobába, ahol a többi állat volt. Harry mellettem jött és néha rám nézett büszkén és gyengédséggel a szemében. Mindig rá mosolyogtam.

Sok állat volt ott, néhányuk boldognak nézett ki, amikor megláttak minket, néhányuk félt és gyengének tűnt. Charles elmesélte nekünk a történeteiket, néhányuk megsiratott. Nem tehettem róla. Harry a karjaiban tartott többször, amiikor meghatottak az állatok. Egész végig nem engedtem el a vörös cicát és már el is aludt a karomban.

Az itt dolgozók sok szeretet kapnak az állatoktól és elképesztő a munkájuk. Az utunk végén, Harry és én is beiratkoztunk önkéntesnek a menhelyre. Harry elhatározta, hogy havonta fog pénzt adományozni nem csak ennek a menhelynek, hanem másoknak is. Nem csak elköteleződtünk, de még mindig tartottam a cicát. Csak nem tudtam elengedni, ráadásul a pszichológusom is azt mondta, hogy egy cica igazán jó hatással van az emberre, ha depressziós és ők elnyelik az összes szomorúságot.

"Örülök, hogy elhoztál ide." Mondta Harry, amikor a kocsiban voltunk. Ezúttal ő vezetett, mert a karjaimban volt a cica. "És el kell ismernem, beleszerettem a kis szőr csomóba az öledbe." Tette hozzá és én kuncogtam. Nem ő az egyetlen. "Mi lesz a neve?"

"Szintén." Válaszoltam őszintén, még mindig simogatva. "Valami javaslat?"

"Mit szólsz a Hopehoz? Azt hiszem az idejövés a remény. Mindig mindenki számára van egy kis remény, még ha állatok is, akik sokat szenvedtek. Tisztán reménykedsz értük, egy jobb életért."

Meleg érzéssel a mellkasomban néztem rá, lenyűgöztek a szavai és a hangja szenvedélyessége. Igaza van, mindig van remény, még akkor is, ha minden sötétnek és elveszettnek tűnik, van remény.

"Hope." Suttogtam a cicát néztem az ölemben. "Tökéletes. Köszönöm, Harry."

Csak mosolygott mielőtt az útra koncentrált volna újra, keze a sebváltón pihent és hálám jeléül megfogtam a kezét és megszorítottam gyengéden, rájőve, hogy az én életemben ő hozott reményt.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: