Abban a pillanatban, amikor könnyekben tört ki, minden belső haragom elszállt és hideget éreztem és idiótának magamat. Miattam sír, az én hibám, túl kemény voltam vele. És nem bírom így látni, ahogy szeme, arca, és orra is pirossá válik, mint a haja, ahogy ajkai remegnek, mint mellkasa. Szívszaggató és az én hibám.

"Annyira sajnálom, nem kellett volna kiabálnom." Mondtam közelebb lépve, készen arra, hogy hátralép, de nem mozdult, csak kezeivel eltakarta arcát, még jobban zokogva. "Kérlek, Hannah- sajnálom." Nem tudtam mit tegyek, még közelebb léptem és átöleltem, testemhez húztam és szorosan tartottam. "Kérlek, ne sírj. Sajnálom, nem úgy értettem."

"Nem, én sajnálom." Sírta a mellkasomba, kezei pulóveremet markolták. "Olyan borzalmas voltam veled és te nem tettél semmit, de kedves voltál és csak nagyon sajnálom!" Mondta Hannah zokogva, szívem még több darabra tört.

"Akkor sem kellett volna kiabálnom veled, úgy." Erősködtem, még mindig karjaimban tartva szorosan és nem hagytam megőrülni magam a ténytől, hogy valóban öleltem.

"Sajnálom." Motyogta ismét és ezúttal nem mondtam semmit, csak szorosabban öleltem, hátát simogattam, próbáltam kényelmet nyújtani neki, amíg a karjaimban zokogott. Egész teste remegett a fájdalmas zokogástól és kétségbeesésem nőtt, nem tudtam mit tegyek, hogy jobb legyen, hogy mosolyt csaljak elő belőle.

Igen, akartam, hogy érzelmeket mutasson felém, de ez nehéz. Látni összetörten, sírva, ahogy arcát mellkasomba bújtatja csak még nagyobb és nehezebb lesz a torkomban a gombóc.

"Gyere, le kell ülnöd és lenyugodnod." Mondtam kicsit távolabb húzódva tőle, hogy a szemeibe nézzek. Mindig gyönyörű hideg zöld szemei pirosak voltak és sok fájdalmat mutattak, ami egész testemben fájt.

Nem vitatkozott ezúttal és engedte, hogy a lifthez majd a lakásomhoz vezessem. Kezemet végig vállán tartottam mialatt sírt halkan, az ajtót kinyitva engedtem be a lakásba. Tudtam, hogy nem figyel semmire, szemei a földet nézték, mialatt könnyei arcán lefolytak, még jobban bántva ezzel engem.

Nem tudtam állni és úgy nézni, nem bírtam nézni, ahogy sírt.

Leültettem a kanapára és leültem mellé, még mindig kezét simítva remélve, hogy segít valamit. "Szeretnél egy kis teát? Jobban lennél tőle." Ajánlottam reménykedve.

Pár másodpercre rám nézett és annyi fájdalom volt az arcára írva, de nem csak fájdalom, sajnálat is. "Oké."  Suttogta a vörös hajú lány és én bólintottam, felálltam, készen arra, hogy a konyhába induljak, de mielőtt etettem volna egy lépést megfogta a kezem és megállított. "Harry, igazán sajnálom, ahogy viselkedtem veled, de meg van rá az okom."

"Biztos vagyok benne és később elmagyarázhatod." Mondtam, de láttam vonakodását. "Ha akarod, természetesen."

Mosolya ingatag és ideges volt, szóval megszorítottam kezét, bátorítólag még egyszer mialatt hüvelykujjammal végig simítottam kézfején. Olyan kicsi volt a keze és finom az enyémben, puha és meleg.

Megfordultam, hogy a konyhába menjek, sietve csináltam neki teát, remélve, hogy segít neki. Nem tudom elhinni, hogy a mai így végződött, Hannah a nappalimban ülve sír, a szívem szakad meg érte. Mi történt vele, hogy ilyen lett? Mi okozhatta azokat a sebeket a lelkén, hogy csak el tud lökni? Még nagyobb kényszert érzek, hogy megtudjam az igazságot.

Visszamentem a nappaliba két gőzölgő teával és célom volt, hogy megnyíljon. Talán ez a megfelelő időpont neki, hogy elmondja mi is történt vele, talán most a falai leomlanak. Még mindig sírt, de a teste már nem rázkódott, könnyei lassan folytak és ujjai elfehéredtek, ahogy a párnát markolta. Odaadtam neki egy teát és leültem mellé újra.

"Jobban érzed magad?" Kérdeztem óvatosan, remélve, hogy válaszol ahelyett, hogy rám csattan.

"Igen. Sajnálom. Olyan régen nem sírtam így, csak... csak elvesztem. Sajnálom." Kért újra bocsánatot és hitetlenkedve ráztam a fejem.

"Rendben van, néha mind elveszünk. Ráadásul, túlságosan neked estem. Sajnálom. Csak.... nem akarom, hogy az arcomba vágd az ajtót, mikor tudom, hogy jól kijövünk. Valamilyen okból kifolyólag törődök veled és tényleg segíteni akarok, Hannah" Ott akarok lenni neked és tartani, mint tettem. Csak érted, tettem hozzá gondolatban, nem mertem ilyen messzire menni nála.

"Tényleg törődsz. Senki nem küzdött ennyire, mint te, és velük nem voltam olyan durva, mint veled. Sajnálom, újra." Mosolygott szomorúan, mintha valami vicces és egyben melankolikus dolog jutott volna eszébe. "Az anyám kedvelne."

"Kedvelne...?" Nem folytattam mert felfogtam a szavak valódi jelentését. "Istenem, sajnálom, Hannah. Nem tudtam, én.."

"Nem tudhattad, nem mondtam neked. Pár éve történt." Magyarázta és borzalmasan éreztem magam. Kétségkívül sosem említette az anyját, csak az apját. "Tudom, hogy ha most élne, nagyon kedvelne téged."

"Igazán sajnálom, Hannah. Ha szükséged van róla beszélni én itt vagyok, tudod." Ajánlottam fel, nem hittem, hogy ilyet elmondana nekem.

"Több, mint két éve történt, nyáron. Szórakozni voltam aznap, az iTunes fesztiválra mentem Savannéhval és azután buliba mentünk, hogy tovább szórakozzunk. Akkoriban bulizós voltam, mindig a barátaimmal lógtam és buliztam. Anya nővér volt, remek nő, kedves, törődő, imádni való... Nem érdemelte meg, ami vele történt." Mesélte Hannah és nem tudtam elhinni, hogy ezt mint nekem mondta. Megfogtam a kezét, amelyik a bögrét simogatta és összefűztem ujjainkat, bíztatva, hogy folytassa. "Elköszöntem tőle az nap reggel, jó napot kívánva és amikor haza értem, apa mondta, hogy volt egy baleset és nem tudták megmenteni anyát. Meghalt, mert egy ittas sofőr nem állt meg a piros lámpánál. Miatta vesztettem el anyát, egyik napról a másikra, csak úgy és nem voltam vele. Buliztam és ittam, megfeledkezve a világról, mialatt anya meghalt az utcán!"

Újra, szívszorítóan kezdett sírni, egész teste remegett és elvettem tőle a bögréjét mielőtt magára öntötte volna az egészet. Gyorsan, magamhoz húztam és minden erőmmel öleltem mialatt úgy sírt mintha nem lett volna holnap.

"Csak elment. Elment. Pár perc alatt! Nem köszönhettem el tőle, nem voltam felkészülve, hogy elveszítsem!" Zokogott a mellkasomba és azon tűnődtem, hogy csinált-e ilyet azelőtt, kiabált-e fájdalmában az anyukája elvesztése miatt.

Nem mondtam semmi, szorosan öleltem, hagytam beszélni.

"Miért? Miért ő? Savannah és én részegek voltunk az nap este, vezettünk, de semmi nem történt velünk! De anya meghalt! És ő nem ivott, nem az ő hibája volt! Miért, Harry? Magyarázd meg, mert két éve próbálom kitalálni reménytelenül, de nem tudom. Nem tudom!"

"Az élet nem fair. Azt kívánom bár azt mondhatnám, hogy volt oka, hogy volt korrektség benne, de nem hazudhatok neked. Nem értem az ilyen dolgok miért a jó emberekkel történnek." Suttogtam halkan és nem hagytam abba háta simogatását, imádkozva, hogy egy kicsit kényelmesebben érezze magát.

"Csak elhagyott, Harry. Egy szempillantás alatt, többé nincs velem. Hogyan engedhetném be az embereket, ha ilyen könnyen elmennek? Hogy adhatnék nekik esélyt, hogy összetörjenek olyan gyorsan, mint anya tette? Ezért lökök el mindenkit, mert ha nincsenek az életemben, nem veszíthetem el őket."

Végül, ennyi idő után értelmet nyert. Végül megértettem honnan jönnek a sebei, miért olyan, amilyen és ez még nehezebbé tette. Ez nem valami borzalmas dolog amit történt, ez rosszabb, amit nem tudsz csak úgy félretenni. Nem olyan, amit el tudsz felejteni, nem olyan, amit el akarsz felejteni.

Fél, hogy elveszít valakit, mint az anyját.

"De nem kontrollálhatsz mindent." Mondtam, nem voltam biztos benne, hogy kezeljem a helyzetet.

"Mindenki elmegy, Harry. Korábban vagy később, mindenki elmegy. Senki sem marad örökre és ha nem akadályozhatom meg, megelőzhetem, ha nem jelentenek nekem semmit szóval ha elmennek, nem fognak nekem számítani."

"De ez nem élet, Hannah." Felnézett, szemeink találkoztak és sötét és szívszaggató érzéseket láttam zöld íriszeiben. Arca nedves volt, csillogó kis folyók folytak le rajta. "Nem hagyhatod abba, hogy törődsz az emberekkel, ez nem olyan dolog, amit kontrollálhatsz."

"Mindig próbáltam." Erősködött és gyengéden megráztam a fejem.

"És szerencsétlen akarsz lenni az úton? Ezt akarod? Magányos lenni egész életedben?" Mondta és ő félre nézett, zokogva. "Nem találkoztam az anyuláddal, de biztos vagyok benne, hogy nem ezt szeretnél neked, Hannah. Egy anya sem szeretné, ha a lány szomorú lenne."

"Biztosan csalódott bennem." Motyogta és én megfogtam arcát, így rám nézett.

"Nem, biztos vagyok benne, hogy aggódik érted. Hannah, valamit tenned kell. Meg kell próbálnod megnyílni és beengedni az embereket. Nem te vagy az egyetlen, aki vállalja az elvesztést, mások is elveszthetnek, de amíg az életed részei akarnak lenni és  nem engeded őket, nem fair."

Végigsimítottam nedves arcán hüvelykujjammal, láttam, hogy szemei érzelmekkel teltek meg és a konfliktust, amit a szavaim okoztak, de tudnia kel, hogy azzal amit tesz nem csak magát bántja, hanem a körülötte lévőket is.

"Mindannyian elveszthetünk valaki fontosat, de ez nem az jelenti, hogy nem érdemes, hogy az életed részei legyenek. Család,barátok.....mindig megéri, ha vannak."

Egy pillanat olyan hosszúnak tűnt, amikor csak nézett, alsó ajkai megremegtek, ahogy törékeny teste is.

"Hogy tehetném? Hogy engedhetnék be embereket újra? A félelmem túl nagy."

Mosolyogtam, próbaképpen, reménykedve. "Segíthetek neked, de csak akkor, ha hagyod, Hannah. Hagyd abba, hogy ellöksz és engedd, hogy segítsek neked."

Újra, örökké valóságnak tűnt, amíg nem mondott semmit, csak nézett a szemeimbe, míg végül ajkai elváltak és hagyták, hogy a szavak kijöjjenek, amik a legszebbek voltak a világon, amiket életemben hallottam. "Oké,Harry. Segíts nekem"

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: