Tudom milyen, amikor valaki hiányzik, nagyon is tudom. Isten tudja, hogy anya minden nap hiányzik. Ezért szoktam meg ezt az érzést és nem nehéz rájönnöm, hogy valaki hiányzik vagy sem, szóval nehéz volt elfogadnom, hogy különös, de hiányzik az a személy. A személy, aki Harry Boy-band.

Igen, nehéz volt beismernem, hogy hiányzik pár nappal ezelőtt.

Több mint három hete láttam a barátjával Niallel a hangszerboltban. Őszintén azt hittem, hogy a vita után a műhelybe fog jönni és magyarázatot fog követelni. Miután ott hagytam rájöttem, hogy nem volt fair dolog tőlem , azt vártam, hogy megérti a valóságot, ami más mint az övé, nem tudva a hátteret, De nem jött.

Talán véglegesen örökre ellöktem magamtól, talán soha nem jön vissza és azt vettem észre, hogy rajta gondolkodom, azon tűnődöm, hogy mit csinálhat, vagy mikor fogom újra látni. És most a téli szünetemet töltöm, egyre gyakrabban gondolok rá. De nem jött, hogy találkozzunk.

Tudom, hogy őszesegében boldognak kéne lennem, ez az, amit akartam az elejétől, hogy hagyjon egyedül, de mostanra.... hiányzik. Hiányzik a kitartása, hiányzik a ferde mosolya a szórakozottan csillogó szemei, és hiányzik a zavart arckifejezése, amikor az egójába gázolok. De sosem ismerném be hangosan, hogy hiányzik nekem, még Savannah sem tudja, hogy gondolok rá vagy hogy hiányzik és újra látni akarom, még ha csak egy másodpercre is.

Esélyem sem volt elmagyarázni neki, hogy miért nem akarok lemezt. Nagyon durva voltam vele aznap, csak segíteni akart és én leordítottam.

Nem csoda, hogy nem jött vissza a műhelybe.

"Jól vagy,Han?" Kérdezte apa, amikor reggeliztünk.

A fejemet ráztam, hogy kirázzam a gondolataimat és apára koncentráljak. "Igen, teljesen jól vagyok." Válaszoltam, de még mindig aggódva nézett.

"Kicsit elvesztél. Biztos, hogy jól vagy? Ha gyengének érzed magad, akkor itthon maradhatsz. Nincs szükség a segítségedre a műhelyben." Mondta sietve és keze ösztönösen a homlokomra simult, hogy megnézze van-e lázam vagy nem.

"Jól vagyok, apa. Csak elgondolkoztam. Sajnálom." Mondtam neki kis mosollyal, hogy megnyugtassam, de kellett pár másodperc, hogy elfogadja jól vagyok.

"Amíg téli szüneted van, nem kell dolgoznod.." Folytatta és én mosolyogtam újra.

"De akarok. Ez lefoglal és szeretem a műhelyet." Válaszoltam és tudtam, hogy ezt szeretné hallani, sajnos nem szeretem annyira a műhelyet, mint az életemet.

Elfogadta a döntésem és témát váltottunk, autókról beszéltünk főleg és , hogy megy az üzlet. Apa nagyon szenvedélyes a műhelyet illetően, ez az élete és még jobban foglalkozik vele, amióta anya meghalt.

Elindultunk és a műhelybe mentünk és ő vezetett, amíg elterveztem, hogy ott töltöm a napot és később apával jövök haza. Elfoglaltam magam, így esélyt sem adva arra, hogy Harry gondoljak és azon tűnődjek, hogy mit csinál éppen. Valószínűleg találkozott egy új lánnyal, valakivel, aki nem löki őt el és nem kiabál vele, ahelyett, hogy civilizált módon beszélne vele. Valószínűleg csak tovább lépett rajtam, valójában sosem értettem mért erőlködött annyira.

És itt vagyunk megint, a göndör hajú srácon gondolkozom. Ha Savannah tudná, hogy mennyit jár rajta az eszem, sosem hagyna békén.

"Hannah, ide tudnál jönni? Szükségem van rád." Hívott Sheila, amikor egy új autó motorját néztem át. Mindenki más elfoglalt, mert új év előtt sokan hozzák általános átnézésre az autójukat, szóval csak segítek.

"Jövök." Válaszoltam lecsukva a motorháztetőt és a várakozó szoba felé sétáltam kezemet egy ronggyal töröltem meg, amit mindig a zsebembe tartok.

Amikor besétáltam rájöttem, hogy Sheilának társasága van és úgy mosolyog, mint egy Cheshire macska, de én alig szenteltem neki figyelmet, a szemeim a mellette lévő srácra koncentráltak, aki szinte ijedten nézett rám. Óvatosan nézett rám, de nézett és nem vette le rólam a tekintetét. A szívem megugrott a mellkasomban, a mellkasom ellen dobogott és biztos voltam benne, hogy mindenki hallja a szívdobogásom.

Harry volt velem szemben.

"Valamit meg kell néznem; tudnál neki segíteni, Hannah?" Kérdezte Sheila és én tudtam, hogy semmi dolga, csak egy kifogás volt, hogy egyedül hagyjon minket.

Csak bólintottam.

Ketten maradtunk a várakozó szobában és én még mindig a szívdobogásom hallottam, hangosabban, mint a zenét, amit mindig Sheila hallgat a háttérben, hogy kényelmes környeztet teremtsen. Harryvel mindketten a másikat néztük, nem tudtam elnézni és a szívem nem lassult. Nem tudtam elhinni, hogy ott van, amikor elfogadtam, hogy örökre elment.

"Boldog karácsonyt." Mondta suttogva és én pislogtam párat. "Nos, megkésett karácsony. Aznap nem voltam Londonba és nincs meg  a számod, szóval nem tudtalak felhívni." tette hozzá és a szívem még gyorsabban vert. "Uh, szóval, hogy telt?" Kérdezte kínosan és rájöttem, hogy nem válaszoltam semmit, csak bámultam.

"Boldog karácsonyt. Jól telt, köszi a kérdést. " Válaszoltam ámulatomból felkelve és mosolya szélesedett, ahogy közelebb lépett és én nem mozdultam. "Neked?" Kérdeztem, miközben szívem a torkomba dobogott.

"Remek volt, Amerikába mentünk és remek volt és a Karácsonyt a családommal töltöttem." Mesélte nekem egy hatalmas mosollyal. "É-én vettem neked valamit. Amikor megláttam csak rád tudtam gondolni." Mondta kezeit elővéve háta mögül és megláttam egy ajándékot a kezében.

Ledöbbenve néztem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy valamit vesz nekem karácsonyra. Soha nem számítottam rá tőle, nem azután ahogy viselkedtem vele és amiket mondtam neki és, ahogy ragaszkodtam hozzá, hogy csak ismerősök legyünk.

Odaadta az ajándékot és nagy volt, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Mikor kinyújtottam a  kezem, rájöttem, hogy remegek a meglepettségtől és a zavartságtól. "Nem kellett volna." Mondtam neki az ajándékot nézve, mintha bomba lett volna vagy valami.

"De én ragaszkodom hozzá. Gyerünk, nyisd ki. Remélem tetszeni fog." Mondta ördögi mosollyal és ez felkeltette a kíváncsiságom.

Mosollyal arcomon, amit nem tudtam elrejteni bontottam ki az ajándékot és egy új céltáblát találtam benne, de nem ez volt a legbizarabb dolog. Oh ne. A közepén az ő feje volt, rajta a darts beosztásaival. Az ajándékot visszafojtott nevetéssel néztem és hamarosan nem tudtam visszatartani, nevetésben törtem ki. Csak nem tudtam elhinni, hogy ezt adta nekem. Olyan szokatlan, de tökéletes.

"Most már  nem kel posztert tenned a tábládra." Mondta félénken és én még jobban nevettem.

"Köszönöm. Szükségem volt egy újra és ez tökéletes." Válaszoltam viccelve és szemeibe néztem még mindig mosollyal ajkaimon.

"Tudtam, hogy imádni fogod. A srácok azt gondolták őrült vagyok, amikor megvettem." Mondta nekem és még mindig kuncogtam az ajándékon. "De ez nem minden." Mondta komolyabban ezúttal és összezavarodva néztem rá újra.

"Hogy érted?" Kérdeztem és láttam, hogy valamit keresett a kabátzsebében.

"Ez csak a vicces ajándék, ez az igazi." Mondta és elővett egy borítékot a zsebéből és odaadta nekem. "Remélem tetszik." Tette hozzá és én csak nézni tudtam őt.

Miért csinálja ezt? Semmink sincs, ami miatt úgy viselkedhetne, mintha közeli barátok lennénk, mintha mindig is azok lettünk volna. De alig beszéltünk, legtöbbször ordítottam vele és csak egyszer szórakoztunk jól, azt mondtam neki, hogy nem akarok a barátja lenni. Miért van itt? Tudom, hiányzott és egy részem látni akarta újra, de a hozzáállásának semmi értelme. Hogyan tud visszajönni azok után, amiket tettem? Másokkal fele ennyire se vagyok durva és nem jönnek vissza, egyedül hagynak . Harry miért nem tette ugyanezt?

Elvettem a borítékot remegő kezekkel és ezúttal nem mosolygott, komolyan nézett, szinte félve. Talán azt hiszi, hogy újra ellököm, aztán az arcába kiabálok. De túl meglepett voltam, hogy ezt tegyem. 

Kinyitottam a  borítékot lassan és kivettem, ami benne volt és meglepettségem még jobban nőtt, mikor megláttam, hogy mi van benne. A szívem megállt és nem akartam hinni a szememnek. Két jegy a következő Ed Sheeran koncertre, itt Londonban. de ez nem minden, két VIP jegy.

"Egy neked és egy Savannáhnak." Magyarázta és én még jobban remegtem. Nem tudtam elhinni.

"Ezt nem fogadhatom el, Harry." Mondtam és a szemébe néztem, a hangom remegett és elcsuklott. "Ez... nem tehetem. Semmivel sem tudom meghálálni, Harry. Nem tehetem."

Közelebb lépett, szemei a lelkemig láttak, amikor beszélt. "Elfogadhatod, és el is fogod. Ajándék, csak ne szomoríts el." Mondta és én szörnyen éreztem magam.

Miért ilyen kedves velem?

"Miért teszed ezt?" Kérdeztem gombóccal a torkomban és ő mosolygott.

"Mert, még ha te azt is mondtad, hogy nem akarsz a barátom lenni én a barátod akarok lenni és jó dolgokat teszek a barátaimért."

"De ez nem fair, én nem vettem neked semmit." Védekeztem és ő a fejét rázta mosolyogva.

"Fogadd el. Ez a legjobb, amit adhatsz nekem, mert akkor láthatlak aznap." Miközben beszélt elővett a zsebéből egy másik jegyet és megmutatta nekem. "Ez az enyém." Magyarázta, de még mindig semmit nem mondtam, csak hitetlenkedve néztem rá. "Kérlek, fogadd el. Engedd, hogy neked adjam."

Őt néztem, a fejemet törve próbáltam megérteni őt és hogy miért jön vissza mindig, nem számít mit mondok neki.

"Ha nem akarod megtenni értem, akkor tedd meg Savannáhért." Mondta és a lényegre tapintott.

"Oké." Adtam be a derekam végül egy kis mosollyal, ami semmi nem volt az ő hatalmas vigyorához képest.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: