Nem vagyok zseni, nem tudtam volna magamtól rájönni, hogy hogyan közelítsek Hannához. kaptam segítséget, Savannáhtól. Isten áldása az a lány.

Két nappal később voltam ugyanabban a Starbucksban sokáig, azon tűnődve, hogy elmenjek-e a családi műhelybe vagy ne, amikor megláttam a fekete hajú lányt kedvesen mosolyogva és gödröcskéit megmutatva, ugyanaz a lány, mint aki múltkor volt Hannáhvall, két hete. Savannah is felismert engem, mert mosolygott, amikor tekintetünk találkozott.

"Harry." Üdvözölt kedvesen és én közelebb léptem. "Örülök, hogy látlak. Nem voltál a környéken Elfoglalt vagy?" Kérdezte, amikor érdeklődve fordultam felé. "Hannah mondta, hogy nem tűntél fel a műhelyben."

"Nem tudom, hogy örüljek vagy féljek, hogy beszélt rólam." Mondtam és ő enyhén kuncogott.

"Kicsit mindkettő. Igazán rossz benyomást tettél rá... Tudom, hogy nem könnyű jól kijönni vele, de ő nagyon különleges, Harry. Ne ítéld el anélkül, hogy tudnád miért ilyen, amilyen." Mondta nekem azon a napon és én láttam mennyire is törődik a vörös lánnyal.

"Nem ítélem. Lényegében, ezért akarok többet tudni róla, tudni akarom miért ilyen- zárkózott. Nem tudom tudsz-e követni, mintha elzárná magát a világtól és szomorúnak és magányosnak néz ki, tudod." Próbáltam elmagyarázni neki, de aggódtam, hogy nem tudom magam tisztán kifejezni.

"Ha ostromlod csak azt éred el, hogy utáljon még jobban, Harry. Őszinte leszek veled. Hannah olyan mint, egy végtelen álom. Nem része ennek a világnak és tudja is, de ugyanakkor nem akar újra érezni. Ilyen érzéketlen- kivéve mióta megjelentél. Olyan dühössé teszed és  olyan mintha visszatérne nem tudom eléggé megköszönni, hogy visszahoztad az legjobb barátom egy részét." Savannáht néztem lenyűgözve, ahogy beszélt hozzám, a hangjában lévő összes érzelem lesokkolt engem és megmutatta mennyit is jelent neki Hannah. "Nem tudom miért, de azt hiszem nem csak ennyit tudsz belőle kihozni, csak változtatnod kell a taktikádon."

"Hogy tehetném ezt?" Kérdeztem, tényleg tanácsra volt szükségem olyasvalakitől, aki ismeri Hannáht.

"Először is, ne közeledj túlságosan. Csak egy kicsit, nem szeret kilépni a komfortzónájából. Másodszor, bocsánatkérés., Mutasd meg neki, hogy nem vagy olyan seggfej, mint amilyennek hisz. Próbált teljesen újra kezdeni." Tanácsolta és én átgondoltam a szavait újra.

"Köszönöm, Savannah. Megpróbálom." Mondtam neki és ő őszintén mosolygott.

"Sok szerencsét. Most, adsz nekem egy autogrammot?" Mondta viccelve habár adtam neki egyet és egy képet is csináltunk.

Amit Savannah mondott azon a napon sokat segített nekem, hogy hogyan is közeledjek Hannah felé legközelebb és működött, most rá várok és úgy látszik tényleg ad nekem egy második esélyt ezúttal. Csak remélni tudom, hogy nem teszek semmi hülyeséget, hogy újra utáljon, Úgy érzem nagyon vékony vonalon sétálok és bármikor visszaeshetek. Óvatosnak kell lennem, de nagyon nehéz, amikor alig ismered a másikat.

Savannah azt tanácsolta legyek őszinte, ne próbáljak meg hazudni, hogy lenyűgözzem és azt is mondta, hogy adjak neki annyi távolságot amennyi kell. Nem szereti, ha valaki a személyes terébe hatol és és ez idegesítette bennem a legjobban ez első alkalomtól.

"Hey." Hallottam, hogy valaki megszólít és felnézve zöld szemekkel találkoztam, amik komolyan néztek rám. Láttam az ürességet a szemében és annyira tudni akartam, hogy milyen volt a szem fénye régen. "Az autód kész lesz negyvenöt perc múlva aztán megcsinálhatom a dolgomat. Szóval elmehetünk addig egy kávéra." Mondta nekem és én azonnal felálltam, észben tartva, hogy tartanom kell a megfelelő távolságot kettőnk között.

"Ez jól hangzik. Az autóm jól van? Miért ilyen sokáig?" Kérdeztem és ezúttal mosolygott, egy kicsi és szégyenlős mosoly, amit próbált elrejteni.

"Rendben van, csak tényleg nagyon elfoglaltak ma. Ne aggódj, az autód jó kezekben van." Válaszolt és én szélesebben mosolyogtam. "Mehetünk?" Kérdezte és én bólintottam. Azon tűnődtem felajánljam a kezem, de jobban átgondolva csak intettem, hogy menjen előre.

Hannah bólintott és elsétált mellettem az ajtóhoz. Éreztem valaki tekintetét magamon és megfordulva Sheila szemeit láttam rajtunk. Ugyanúgy mosolygott rám, ahogy Savannah, azon a napon, amikor elköszöntünk a Starbucksban. A nőre mosolyogtam és megfordulva követtem Hannáht, aki már méterekkel előttem járt. Észrevette, hogy lemaradtam egy kicsit és kérdően nézett rám. "Minden oké?" Kérdezte és én mosolyogva bólintottam.

"Minden tökéletes. Menjünk." Mondtam neki, hogy megnyugtassam és látszólag pár másodpercig gyanakvóan nézett rám aztán vállat rántott és tovább ment.

Ahogy sétált egy kávézóhoz vezetett, azon tűnődtem, hogy mi változtathatta meg és hogy milyen lehetett előtte. Szórakozott és bulis lány lehetett? Bulizó fajta? Tanulós volt? Most hallgatag és komor, így szomorú és magányos még akkor is, ha a körülette lévők szeretik. Miféle seb lehet, ami ennyire megváltoztatta és ebben az érzéketlen állapotban tartja, amiben semmi nem érhet a közelébe.

Biztos vagyok benne, hogy sokat kell várnom mire elmondja nekem. Rájöttem, hogy szeretném, ha bízna bennem annyira, hogy elmondja a múltját. Akartam, hogy megnyíljon nekem.

Miért?

Semmi ötletem sincs, csak akarom.

A srácok, beleértve Ed és Grimmy- mert mindegyikük tud már Hannáhról-, azt mondták nekem, hogy talán azért, mert ő egy hal, akit nem kaphatok el és nem számít mennyi másik van kint, én őt akarom, mert lehetetlen. De érzem, hogy ez annál több. A lányok segítőkészebbek voltak, ők azt mondták azért, mert látom, hogy szüksége van rám és mert jó ember vagyok és segíteni akarok neki.

Azt hiszem talán mindkettő kicsit igaz. Ő lehetetlen, nehéz megszerezni és ez érdekesebbé teszi az egészet, de tényleg akarok érte tenni valamit, érzem, hogy segítségre van szüksége és én segíthetek neki. Ugyanakkor azt érzem, hogy ez az, amit tennem kell.

Besétáltunk a kis kávézóba, ahol pár vendég volt, legtöbbjük idős vagy üzletember, még a felszolgáló is negyven közeli volt. Hannah úgy tűnt ismeri az ember, mert udvariasan mosolygott rá és azt mondta. "A szokásosat, John. Mit akarsz Harry?" Kérdezett engem ezúttal rám nézve.

"Um, nem tudom. Amit te, azt hiszem." Válaszoltam bizonytalanul és ő csak bólintott. Semmi mosoly, semmi felismerés, semmi. Johnhoz fordult, ahogy beütötte a rendelést. Közelebb léptem, hogy fizessek és ő nem próbált megállítani. Látszólag tisztában van vele, hogy ez az én dolgom. "Köszi." Mondtam Johnnak, amikor visszaadta a visszajárót.

Az asztalhoz mentünk és ő nem nézett rám, mintha nem lettem volna vele szemben és a csend egyre kínosabb lett minden másodperccel. "Szóval, mit csinálsz amellett, hogy a műhelyben segítesz?" Kérdeztem, hogy beszélgetést kezdeményezzek.

"Egyetemista vagyok, zenét tanulok." Mondta és én mosolyogtam. Tudtam, hogy valami köze a zenéhez, abból amit a múltkor beszélt telefonon, de nem tudtam, hogy zenét tanul.

"Ez remek. Azt hiszem ez közös bennünk. A zene, tudod." Világosítottam fel és ő egy igazán ismerős na-ne.Sherlock nézéssel ajándékozott meg, ugyanúgy mint Mila és Moni, amikor valami nyilvánvalót mondok.

"Igen, de én nem szeretnék nemzetközi popsztár lenni." Válaszolt az asztalra könyökölve és kezével arcát takarta.

"Nem veszítesz sokat, őszintén. Csak a nagy partikat, a VIP belépőket, találkozásokat az összes hírességgel és ne felejtsük el a fizetést." Mondtam neki ezúttal könnyedén és ő hitelesen mosolygott, egy kis mosoly, de egy mosoly. "És, mesélj nekem valami érdekeset magadról." Ajánlottam fel és féltem, hogy túl messzire mentem.

Úgy látszott gondolkozik a lehetőségeken egy pár másodpercig miután válaszolt. "Van egy poszterem rólad."

Tényleg meglepődve húztam fel a szemöldököm és nem tehettem mást, így kicsit közelebb hajoltam. Ez igazán érdekes. "Komolyan?"

"Igen." Válaszolt és valami megváltozott ezúttal a  személben, egy kicsit és nem volt semmi rosszindulat benne. "Darts nyilakat dobtam rá." Tette hozzá és hirtelen a remény, amit felépítettem gyorsabban összedőlt, mint ahogy Niall eszik meg egy hamburgert.

"Ez nem szép dolog." Panaszkodtam összehúzott szemöldökkel és ő ezúttal nevetett.

Igazán nevetett, ráncok jelentek meg a szeménél és az orrát is kicsit ráncolta és kezét gyorsan szájához emelte. Egy gyengéd mosoly volt, nagyon nőies és kicsit, de végül is nevetés és nem érdekel, hogy rajtam nevet, csak az érdekelt, hogy mosolygott és élőnek nézett ki.

"Istenem az arcod, amit vágtál. Megfizethetetlen." Mondta és nevetése elszállt, de mosolya még mindig ajkán játszott.

"Élvezed az egómat romba dönteni, igaz?" Elmélkedtem és ő enyhén kuncogott újra, bólintott.

"És még el sem mondtam, hogy rajzoltam rá bajuszt és kalózszemet." Tette hozzá és szemeim tágabbra nyíltak a ledöbbenéstől.

"Mit tettél? Miért tetted ezt?"

"Mert egy idegesítő fasz vagy." Válaszolt őszintén és én horkantottam. "Hey, ne ítélj el. Ez az első benyomásom hatása." Védekezett kezeit feltéve.

"És a küldetésem, hogy ezt megváltoztassam. Nem vagyok olyan rossz, esküszöm. Lefizetek pár embert, hogy azt mondják neked kedves- úgy értem, vannak barátaim." Javítottam ki magam és ő nevetett, tudva, hogy csak vicceltem. "Felhívhatom őket, ha akarod." Ajánlottam fel és kezeit elutasítóan rázta.

"Ne. Nem hiszem, hogy a barátaid segíthetnének nekem. Már túl késő." És ezúttal láttam, hogy csak viccelt és büszke voltam rá. Ez tényleg nagyon más az első találkozásunkhoz képest és úgy érzem a dolgok mostantól jó irányba veszik az irányt.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: