[Jun és Minghao My I című dala alapján]

"Mert ha idővel összefutunk majd, tudni fogom, hogy egykor te voltál a jövőm."

Megint vele álmodtam. Már meg sem tudom számolni, hányszor történt meg az elmúlt időszakban. A legrosszabb az egészben, hogy mindig ugyanaz az egész.

Jaebum megint ott áll a buszmegállóban, várja, hogy csendesedjen az eső, de az minden pillanattal csak egyre hevesebben záporozik. A kapucnija a fejére van húzva, hosszú haja nedvesen és kócosan omlik az arcába, a pulóvere a egészen a combjai közepéig eltakarja őt. Hatalmas rá, bőven elegendő lenne rá egy sokkal kisebb is. Le van fogyva, az életkedve pedig már régen elveszett. Mellette ott a sporttáskája, teljesen megpakolva, csoda, hogy egyáltalán képes volt lerángatni a nyolcadikról. A lift nem működik hetek óta.

Nem akarom, hogy menjen. Sosem akartam.

Mégis, amikor majdnem egy óra múltán sem enyhül a helyzet, ő a szakadó esőben is a nyakába veszi a várost. Nem tudom, hova megy; nem tudom, kihez, de talán jobb is így.

A hálóban a szekrényem ajtaja még tárva nyitva van, a belsejének pont a fele üres. Az egyik fiók alul ki van húzva, szintén nincs benne semmi tartalom. A fürdőben a tükör össze van zúzva, a csap szélén vér éktelenkedik. A kezem be van kötve, a szemeim égnek.

Kinézek, Jaebum sehol.

Eltűnt, elment, nincs a buszmegállóban. Láttam elmenni, mégis reméltem, hogy csak képzelődtem, vagy visszajött, vagy csak álmodtam az egészet, esetleg csak a fejem űz velem megint valami csúnya tréfát, de nem, nincs ekkora szerencsém. Szúr a mellkasom, nem kapok levegőt, összeesek a szobám közepén, a kezem remeg, a lábam gyenge, nem tudok felkelni, a szemeimet égetik a sós könnyeim, elkezdem verni a padlót, az alsó szomszéd hangosan káromkodik, én pedig üvölteni kezdek, de nem hallja senki, vagy csak magasról tesznek rá, mi van velem, de...

Aztán felébredek. Mostanában minden reggel zokogva ébredek, miközben a homlokomon gyöngyözik a hideg verejték.

Igazából ez néha akkor is megesett, amikor Jaebum még itt volt, csak akkoriban más fajta álmok gyötörtek.

Azóta minden reggel ugyanolyan. Megöl ez a monotonitás. Kora reggel sírva kelek, aztán vagy harminc percen át igyekszem összekaparni magam, majd kikászálódok a fürdőbe. A tükör helyett azóta sincs másik, ezt pedig hiába akartam megjavítani, nyilván nem lett olyan, mint annak idején volt, mielőtt szétvertem. Akkoriban nem tudtam belenézni, de most reggelente azért lehet, hogy nem ártana látnom, éppen mekkora karikákkal a szemeim alatt akarom sokkolni a külvilágot. Végzek a fürdőben, fogmosás után beveszem a kedélyjavítóm, meg mellé egy fájdalomcsillapítót, csak hogy túléljem a napot. Kimegyek a konyhába, főzök egy kávét, kevés tejjel, két cukorral. Sosem szerettem így, de Jaebum mindig így itta, nekem meg már csak ennyi maradt belőle, szóval ehhez az aprósághoz ragaszkodom.

Nehéz volt, amikor az illatát a párnámon felejtette, de az azóta teljesen kikopott. Már nem is emlékszem, hogy pontosan milyen volt. Nem tudom felidézni.

A kávé után nem eszek. Nem szoktam reggelizni.

Néha az ebédet is kihagyom. Nincs hozzá gusztusom.

Aztán, ha végeztem a reggeli rutinommal, lerobogok a buszmegállóba. Abba, amelyikben Jaebum azon az estét várakozott. Ugyanott állok meg, ahol ő állt. Ugyanoda rakom a hátizsákom, ahol az ő táskája volt. Ugyanúgy nem nézek fel az ablakomra.

Aztán felszállok az ipari negyedbe tartó buszra, hogy aztán az egyik gyárban beülhessek az emeleten lévő irodába. Én vagyok a helyi huszonhatodik senki, de legalább nem kell megszakadnom a melóban. Ott lehúzom a nyolc órámat, majd egy gyors online meeting a fejesekkel (vagyis a másik 24 felettem álló senkivel, illetve azzal az egy emberrel, aki tényleg számít valakinek), hogy utána csak az életem többi része miatt lehessen szégyenérzetem, miközben felszállok a buszra, hogy hazajussak.

Aztán hazaérek, eszek valami gyorsan elkészíthető ételt - ez majdnem minden esetben instant tészta -, ránézek a telefonomra, várom, hogy Jaebum írjon valamit, de ő sosem keres. Nem csoda egyébként, a helyében én sem tenném, de azért reménykedek.

Amíg élek, fogok is.

Aztán nézek valami sorozatot vagy filmet, hallgatok egy kis zenét, sírok egy órát, iszom egy csomó vizet, aztán megyek is zuhanyozni, hogy utána szinte rögtön mehessek is aludni.

Be sem merem vallani, hogy lassan egy év telt el így. Nem mentem sehova, ahova nem volt nagyon muszáj. Még a bevásárlást is az interneten intéztem.

Nem mentem találkozni Jinyoungékkal. Még Jacksonnal sem, pedig ő nagyon ritkán jár Koreában.

Már nem is hívnak, ha mennek valahova. Tudják, hogy egy ideje okokat sem keresek, egyszerűen csak lemondok mindent, ami nem létszükséglet.

Lemaradok a saját életemről? Lehet, de őszintén, nem akarok olyan életet, aminek ő nem a része.

Nem akarok úgy szórakozni, hogy ő nincs ott.

Nem akarok lerészegedni sem nélküle.

Amióta nincs itt, csak a gyógyszerek jelentik a társaságom, meg havonta négyszer a pszichiáter, akit Yugyeom varrt a nyakamba, hogy nehogy ártsak magamnak.

Persze ez nem akadályoz semmiben. Ha kárt akarok tenni magamban, úgyis megoldom, de ha ő ettől nyugodt, akkor nem veszem ezt el tőle.

[•••]

Belépek a parányi helyiségbe. Rég találkoztam Markkal, szóval éppen ideje volt már betervezni egy kávézást. Ott is ül a sarokban, annál a kettes asztalnál, amelyikhez régebben rendszeresen jártunk. Hevesen integet, ajkait széles mosolyra húzza. Jó látni, kifejezetten jól fest.

- Szia - köszönök szélesen mosolyogva.

- El sem merem hinni, hogy hajlandó voltál elhagyni a lakásod - nevet fel, ahogy felpattan, hogy megöleljen. - Nem festesz olyan szarul, mint amennyire hittem, hogy fogsz.

- Köszi? Asszem' - tolom el magamtól. - Régen nem hallottam már ilyen kedves szavakat.

- Látod? Csak kérned kell, és mondok én neked szépeket - nevet fel ismét, ahogy visszaül.

- Rendeltél már? - kérdezem.

- Még nem - feleli - csak magamnak.

- Akkor egy pillanat.

Azzal odalépek a pulthoz, majd elkezdem a falon lévő táblákról leolvasni a választékot. Tudom, hogy csak egy lattét fogok kérni, de ez sosem gátol meg abban, hogy felmérjem a további lehetőségeimet is.

A pultba megérkezik az eladó, de nem pillantok rá, mert még mindig a fenti feliratokat vizslatom.

- Mit adhatok? - szakít ki az ismerős hang. - Youngjae? - hallatszik a döbbenet a másik fiú hangjában, a felismerés pedig villámként hasít belém.

Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Ez nem történhet meg éppen velem.

- Jaebum? - kapom rá a tekintetem, és minden utolsó reményem szertefoszlik, hogy csak a képzeletem játszik velem. Ott áll ő, velem szemben, kötényben, a cég logójával ellátott pólóban, a rendelésem várja, talán válaszokat is, én pedig alig tudok megmukkanni.

Mark.

Kinyírom.

Biztosan ezért nem rendelt nekem is. Azt akarta, hogy beszélnem kelljen vele.

- Mit csinálsz erre? - érdeklődik. A hangjában nem érzékelek semmilyen negatív érzést vagy neheztelést.

- Markkal jöttem találkozni.

- Oh, azt hittem, hogy Jacksont várja.

- Jól festesz - szalad ki a számon.

Nem tudom levenni róla a szemeim. El akarom neki mondani, hogy sajnálom; hogy nem én akartam ezt; hogy érte tettem; hogy legszívesebben sosem hagytam volna elmenni. Elmondanám neki, hogy nem azért engedtem el, mert el akartam, hanem mert nem volt más választásom.

- Te is - feleli, majd nagyot nyel. Akkorát, hogy én is hallom. - Szóval mit adhatok? - kérdezi.

- Egy presszót, kevés tejjel, két cukorral - felelem gondolkodás nélkül.

- Nem is szereted így a kávét - feleli egy bátortalan mosoly kíséretében.

- Azért meg lehet inni így is - vonok vállat.

Nem mondunk többet egymásnak. Fizetek, aztán ő hátralép a kávéfőzőkhöz, én pedig a pult másik végéhez sétálok. Szúrós pillantásokat küldök Mark irányába, de ő egyetlen pillanatra sem zavartatja magát miattuk, csak egy "még később megköszönöd" legyintést intéz az irányomba.

- Tessék, kész is - mondja Jaebum, ahogy a pultra rakja a kávém. - Esetleg beszélhetnénk? Lenne pár kérdésem, amiket akkor nem tudtam feltenni - mondja, ahogy lesüti a szemeit.

És itt áll ő, a fiú, aki egykor a jövőmet jelentette, teljesen megtörve.

Úgy fest, hogy legalább annyira megviselte ez az idő, mint engem.

- Persze - felelem.

- Akkor kávézzatok Markkal nyugodtan, másfél óra múlva érkezik a váltásom, majd akkor beszélünk - mondja.

Csak bólintok, de óhatatlanul is felcsillan bennem a remény, hogy ez nem helyrehozhatatlan.

Remélem, hogy meg fogja érteni.

Remélem, hogy nem fog rám haragudni.

Remélem, hogy meg tudjuk beszélni.

Mostanra mindent helyrehoztam magam körül. Nem kell többé féltenem.

Remélem, hogy lehet még ő a jövőm.