[A Szilaj című rajzfilm Száguld a musztáng betétdala alapján]

A kezemet húzza a bőröndöd súlya. Jól megpakoltad, elvégre hosszú időre hagysz itt.

Talán örökre.

Megtorpanok, ahogy a küszöbhöz érek. Legszívesebben eldugnám az összes cuccod, beleértve a repülőjegyed is, hogy itt maradj. Tudom, hogy máshogy esélyem sem lenne ezt elérni, mégis inkább csak megtámasztom a csomagjaid az ajtófélfán, hogy visszafordulva egy utolsó pillantást lophassak a lépcsőfordulóban álldogáló alakodról.

Valószínűleg soha többet nem állsz majd ott.

- Mi az? - kérded mosolyogva, de az arcodon üldögélő hamiskás görbület inkább tűnik szomorúnak, mint boldognak. Kicsit megnyugtat, hogy neked sem könnyű, elvégre ezzel igazolod azt, amit eddig valaha mondtál, de ennek ellenére borzasztóan fáj téged szenvedni látni.

- Hiányozni fogsz - motyogom, ahogy lesütöm a szemem. Ennél többet és őszintébbet ha akarnék se tudnék mondani. Legszívesebben minden egyes pillanatot elnyújtanék. Az sem zavarna, ha kínos vagy egyenesen borzalmasak lennének, de legalább minden egyes végtelenbe konvergáló szekundum jelezné, hogy még itt vagy velem.

- Te is nekem - feleled, ahogy lassan elindulsz a lépcső alja irányába; ahogy elindulsz a felém -, de nem örökre megyek el.

Ezek a szavak viszont túl könnyedén szöknek ki ajkaid közül. Nincs súlyuk, nincs jelentésük.

Te is tudod, hogy nem igaz.

Te is tudod, hogy nem jössz vissza többé.

Te is tudod, hogy akkor látjuk egymást legközelebb, ha én is felülök arra a repülőre.

De arra még várni kell. Legalább addig, amíg befejezem az egyetemet.

- Tudom - hazudok én is. Nehezebbé teszem saját magamnak ezzel az egészet? Igen, de ha neked ezzel kisebb súly ül ki a válladra, akkor szívesen hazudok még ezerszer. - Mindened megvan? - kérdezem, mert tudom, hogy az Államokból nem fogsz tudni hazaugrani, ha valamit itthonfelejtesz.

Bárcsak lehetnék az árnyékod! Bárcsak veled mehetnék! Bárcsak nekem is lenne repjegyem! Bárcsak ne csúsznék egy évet! Bárcsak...

- Igen, mindenem megvan. Kétszer is megnéztem - feleled, ahogy felemeled a bőröndöd onnan, ahova raktam. - Indulnom kell - suttogod, és noha a hangod elcsuklik, nem engedsz utat a könnyeidnek.

Tudom, hogy sírni fogsz, amint beülsz a taxiba.

Tudom, hogy valószínűleg a hosszú repülőúton is eszedbe jut majd párszor, hogy mit, kit hagysz itt.

Tudom, hogy gyorsan tovább lépsz majd.

Tudom, hogy nem is sejted.

- Tudom - suttogom én is, ahogy egy utolsó csókot készülök lopni.

Ez nem hasonlítható semmi máshoz. Ahogy az ajkaink találkoznak nincs vágy, nincs boldogság, nincs semmi, csak a kín.

Aztán amikor véget ér, csak az üresség marad.

- Szeretlek, és kérlek, nagyon vigyázz magadra - motyogod, szavaid pedig láthatatlan tetoválásként égnek a bőrömbe.

- Én is szeretlek - felelem, ahogy apró mosolyra fanyalodom. Igyekszem az az ember lenni, aki felhőtlenül örül a másik sikereinek; aki elfogadja, hogy néha el kell engedni a másikat.

Aztán nem mondasz többet, csak lesütöd a pilláid, majd elindulsz a már majdnem teljesen megpakolt személyautó felé, aminek az alváza a rengeteg holmitól csaknem az aszfaltot súrolja.

Ajtó nyílik, ajtó csapódik, motor indul, kézifék kiold, egyes, gyenge gáz, és már itt sincs.

- Találkozunk még - esek térdre abban a szent pillanatban, hogy a taxi lekanyarodik a sarkon.

Már nem láthat.

Már nem kell erősnek lennem.