Megjegyzés: Sziasztok! Mielőtt elkezditek olvasni ezt a novellát, szeretném elmondani, hogy eredetileg írtam egy majdnem kétezer szavas elődöt neki, de az utolsó pillanatban, közvetlenül a posztolás előtt vettem észre, hogy néhány helyen kicsit összekeveredtek a megszólítások (Jeno a történet elejétől majdnem a közepéig "te" volt, máshol pedig hirtelen "ő" lett), ez pedig olyan szinten felidegesített, hogy ahelyett, hogy azt kijavítottam volna, újraírtam az egészet, ami miatt persze teljesen máshogy alakult a történet, meg annak a hossza is. Remélem, hogy ennek ellenére azért lesz majd akinek tetszik. További rizsázás helyett viszont csak szeretnék jó olvasást kívánni!

_____________
[Oneus - Twilight című dala alapján]

Ezen a ponton már nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Mindig hittem abban, hogy ha egyszer lenyugszik a Nap, akkor annak valamikor újra fel is kell kelnie. Hittem, hogy nincsenek végleges búcsúk, meg abban is, hogy ha egyszer úgy döntesz, hogy elmész, végül visszajössz majd.

A mi Napunk mégis úgy tűnik, hogy örökre tért nyugovóra. Néha kicsit fel-felpislákol a fénye, de a reménynél többet ezzel sosem tud adni. A mi halottunk nem tanul meg járni.

Itt ülsz az ágyam végében, kezeidbe temeted az arcod, talán sírdogálsz is egy kicsit, de ezt nem tudom megállapítani, mert azon kívül, hogy néha meg-megrándulnak a felsőd alatt a lapockáid, nem sokat látok belőled. A félhomály tehet róla.

- Jeno, miért jöttél ide? - kérdem, de nem mozdulok feléd. Félek, hogy megint eltűnsz reggelre, mint eddig mindig. Nem merek hozzád érni, mert pontosan jól tudom, hogy mi történik akkor.

Nem akarok megint összetörni, amikor a Nap nem mellettem kel fel.

- Mert te vagy az egyetlen, aki mindig itt volt nekem - feleled, és a hangod elárulja, hogy tényleg sírsz. Egyre nehezebb az ágy tőled legmesszebb eső részén maradnom. Minden sejtem mozdulni akar. Nem kérdezem meg, mi a baj. Holnapra úgysem számít majd.

- Ez eszedbe juthatott volna akkor is, amikor minden egyes kibaszott alkalommal itt hagytál - reagálom le ennyivel. A szavaim viszont hiába tükröznek indulatot, a hangom ezt nem tudja lekövetni. Valahogy rád sosem tudtam haragudni, és vannak dolgok, amik úgy tűnik, hogy nem változnak.

- Sajnálom - motyogod, de a hangod elcsuklik, mielőtt bármi mást mondhatnál. A halk sírásod erős zokogássá növi ki magát, nekem pedig ez hozza el azt a pontot, amikor megtörök, és nem vagyok képes tovább távol maradni tőled.

Közvetlenül mögéd húzódok, hogy aztán óvatosan fonjam köréd a karjaim. Utálom, amikor szomorú vagy, mégis minden alkalommal így jössz el hozzám.

- Akkor nem haragszol? - kérdezed, ahogy a jobb kezem az ajkaidhoz húzod, hogy apró csókokkal hintsd végig az ujjaim hegyétől egészen a csuklómig.

- De - felelem erőtlenül.

Már megint kezdődik.

Aztán olyan gyorsan történik minden. Rajtad hirtelen nincs póló, aztán valahogy rólam is lekerül a sajátom. A kulcscsontomhoz hajtod a fejed, ott sírdogálsz tovább, a könnyeid pedig végig folynak egészen a nadrágom szegélyéig. Aztán úgy ölelsz, mint eddig talán soha.

Egy pillanatra elringat a remény, hogy most nem hagysz majd itt.

Aztán már te ringatsz. Az arcodat nem pöttyözik könnyek, ajkaid sem a sírástól remegnek, ujjaid is sokkal magabiztosabban kelnek útra. Nem roskadsz magadba az ágy végében.

Ismét beleesek ugyanabba a hibába, mint amibe már olyan sokszor, és amibe hajlandó lennék beleesni újra és újra, aztán megint.

- Annyira sajnálom - mondod olyan halkan, hogy már én sem tudom, hogy vagyok képes felfogni őket. - Borzalmas barát vagyok - motyogod, ahogy a derekamnál fogva vonsz közelebb.

Barát...

Valami bekattan.

- Na álljunk meg egy pillanatra - löklek kicsit távolabb magamtól. - Ne szórakozz velem - fakadok ki, ahogy lehámozlak magamról.

Ismét tiszta a kép, és életemben talán először tényleg mérges vagyok rád. Sosem voltam képes ellent mondani neked, nem tudtam megállj parancsolni saját magamnak, most valahogy mégis sikerül.

- Igen, borzalmas barát vagy - csattanok fel. - Sőt, baszki, nem is vagy a barátom. Nem vagy te nekem senkim. Egy kibaszott seggfej vagy, aki néhány havonta megjelenik, hogy keressen egy kis pillanatnyi boldogságot, aztán lelép a faszba. Gondolkodj már! Milyen barátok hagyják szarban a másikat? Milyen barátok vetkőztetik le egymást egy-egy veszekedés vagy sírás után? Melyik barátok tűrnek annyit, mint amennyit én tűrtem neked? Jeno, basszus, nevezd magad még egyszer a barátomnak, és akkor akár ki is vonszolhatod magad azon a nyomorult ajtón - észre sem veszem, hogy a mondandóm végére a hangom kiabálássá erősödik.

- Jaemin, mi a franc ütött beléd? - Zavart mosoly ül ki az arcodra. Tudom, hogy ezzel igyekszel oldani a bennem tomboló feszültségből, de valójában csak benzint locsolsz a tűzre.

- Belém mi ütött? - Immáron tudatosan emelem meg a hangom. - Az ütött belém, hogy már fel sem tudom idézni, hogy milyen rohadt régóta vagyok odáig érted. Az ütött belém, hogy már rég nem tudom meggyőzni saját magamat sem, hogy nekem ez jó. Az ütött belém, hogy hónapokra eltűnsz, aztán random feltűnsz egy kis szex reményével, aztán reggelre se híred, se hamvad. Az ütött belém baszki, hogy ezek után még van pofád borzalmas barátnak nevezni magad. Nem lehetsz ennyire ostoba!

- Nem kell kiabálni - próbálsz csitítgatni. - Tudom, hogy elbasztam, de mit vársz tőlem? - tárod szét a karjaid. - Kérjek bocsánatot? Attól jobb lesz? Mondjam, hogy hiányoztál? Mi a fenét akarsz?

- Azt, hogy húzz a picsába - sziszegem.

- Az előbb nem úgy tűntél, mint aki ezt akarja - vonod fel a szemöldököd. Nem veszel komolyan. Azt hiszed, hogy én ezt élvezem. Nem akarod felfogni, hogy nekem ez tényleg fáj.

- Az előbb még nem akartad, hogy agyvérzést kapjak miattad - kezdem masszírozni a homlokom.

- Komolyan nem értem, mire fel most ez a hiszti - emeled meg kicsit te is a hangod.

- Nem érted, mert egy hülye pöcs vagy, aki számára csak saját maga létezik. Most pedig tényleg húzz a picsába, mielőtt valami olyat teszek, amit én is megbánok - a kezeim akaratom ellenére is ökölbe szorulnak az idegtől.

Aztán kelletlenül felkapod a felsőd a padlóról, majd a telefonodért nyúlsz, amit az éjjeli szekrényre raktál.

- Remélem most boldog vagy - mondod, mielőtt szarkasztikusan nevetve valószínűleg örökre kisétálsz az ajtón.

Boldog? Akkor lennék boldog, ha maradnál. Akkor, ha legalább annyira éreznéd, hogy mellettem a helyed, mint amennyire én érzem. Akkor lennék boldog, ha nem csak alkalomadtán jutnék eszedbe.

Akkor lennék igazán az, ha szeretnél.

De nem szeretsz, a legrosszabb pedig az talán, hogy ebben nincs semmi újdonság.

Hogy miért pont a barát szó csapta ki nálam a biztosítékot? Nem tudom. Tényleg nem.

A mi Napunk fénye pedig végül általam huny ki ténylegesen örökre.

Ez a mi napnyugtánk.