[YUNGBLUD és MGK - I Think I'm Okay című dala alapján]

- Gratulálok - hallatszik a mai estén immáron vagy ezredszerre. Jiyongnak fogalma sincs, hogy ki az a pasas, aki a vállát veregetve éppen gratulál neki, ahogy azt sem tudja, hogy most melyik képe miatt illetik dicsérettel, de az igazat megvallva, nem is érdekli igazán. Azt viszont tudja, hogy a férfinak édeskés dohány illata van, meg azt is, hogy életében nem sokszor ragadott még sem ecsetet, sem pedig ceruzát, elvégre, amikor kezet nyújt, az érintése túl finom, túl puha. A terpentin meg a grafit ennél sokkal jobban kikezdi az ember bőrét.

Halvány mosollyal bólint, megköszöni a kedvességet, majd minden további nélkül elsétál.

Három napja nem eszik és nem alszik. A szemei alatti karikák olyan mélyek és sötétek, hogy a rajta lévő fél tubus korrektor is csak kicsit tud javítani az esztétikán. Ráadásul borzalmasan sovány is. Talán még ötvenöt kiló sincs. Nem néz ki egészségesnek, és még véletlenül sem érzi magát annak.

Egy időben szentül hitte, hogy majd megszokja a kiállításaival együtt járó rohanást; a folyamatos jópofizást azoknak a gazdag kölyköknek, akik anno nemcsak magasról leszarták, de ha tehették, még bele is rúgtak. Azt gondolta, hogy idővel nem hányja majd ki a torkán leerőltetett kenyérdarabokat, de rá kellett jönnie, hogy tévedett. A benne pattanásig feszülő ideget az alkohol sem igazán oldja, ezen a ponton pedig már úgy érzi, hogy nincs mit tenni.

Ma sem evett semmit, pont, ahogy tegnap, tegnapelőtt meg az előtt sem. Ez a negyedik nap, hogy kiállításra kell mennie, a gyomra szinte borsónyira zsugorodott mostanra, ennek méretét azonban ellensúlyozza a mája, amire a kezében lévő Red Label is komoly hatással van.

Nem önti fel kólával, mint a többiek a végeláthatatlan helyiség hosszú falai között. Tisztán issza, két jégkockával. Tudja, hogy nem segít, de talán idővel elfelejti önmagát, a kiállítást, a többieket. Idővel talán feloldódik annyira, hogy a tudata darabjaira hulljon; hogy ne érzékelje a körülötte lévőket.

Idővel talán elfelejtheti ezt a poklot, amit a saját léte és jelene jelent neki.

Az öltözéke is teljesen más, mint a vendégeié, azokon ugyanis méregdrága kék vagy fekete öltöny virít, ropogósra vasalt ing, meg persze szépre fényezett, csillogó bőrcipő, ellenben rajta csak egy hosszú, kinyúlt, olajfestékes, fehér trikó van, amire - az üzlettársa végeláthatatlan nyavalygásának hatására - kelletlenül felhúzott egy szürke sportzakót, ezen kívül pedig csak egy koptatott farmert és egy egyedi tervezésű, fekete-fehér sportcipőt visel.

Ő a művész, így borzasztóan nem érti, hogy miért kellene beolvadnia a többi, magát műértőnek tettető kultúrbarbár közé, akik csak azért randalíroznak a hófehér falak és a színes festmények között, mert a garázsban már nincs hely még egy sportkocsinak, az aránytalanul magas fizetésük jelentős részét viszont szeretnék elverni számukra teljesen haszontalan dolgokra, így azt festményekbe fektetik. Ő nem olyan, mint a többiek; nem azért van itt, hogy a pénztárcáját méregesse. Nem az a célja, hogy megszabaduljon még egy alkotásától.

Egyszerűen csak muszáj itt lennie, elvégre ha nincs itt, akkor nem tudja eladni a képeit, ha pedig a nyakán maradnak a képek, akkor nincs bevétele, bevétel nélkül viszont nincs műterem, nincs drága festék és nincs kézzel feszített vászon sem.

Vászon nélkül viszont ő sincs.

Meghallgat még vagy háromszáz üres gratulációt, egy kicsit cseveg a képekről; úgy tesz, mintha mindegyik mögött konkrét, komoly, gyönyörű történet bújna meg, lehajt még pár italt, megmarkol egy újabb poharat, majd a fogashoz sétál, leakasztja a kabátját, majd kimegy az épület elé, hogy remegő, félig teli kézzel rágyújtson egy cigarettára.

Utálja ezt az egészet. Utálja ezeket az embereket; utálja, hogy pénz nélkül nem tudna alkotni; és utálja, hogy ilyenkor a lelke darabkáit kell kiárusítania. Ő eladja a saját lényét, ők viszont tárgyakat visznek haza.

Hol igazságos ez?

Különösen most, amikor a magánélete is romokban hever...

Hagyja, hogy a füst végigmarja a torkát, a tüdejét, a lelkét, mindenét. Egyik kezében az égő, általa papírba tekert dohány, a másikban a kristálypohárba kiöntött alkohol erősen hiányos maradéka pihen.

Az épület hideg betonfalának dől, hagyja, hogy az éjszakai levegő végigsimítson az arcán; hogy beletépjen a hajába. Tincsei immáron rendetlenül hosszúak, az arca jobb és baloldalán nem egyformák, a felnyírt rész is elkezdett megnőni.

Eszébe jut, hogy mindig Chaerin vágta le a haját; hogy ő tartotta rendben; ő vette észre, ha már nem állt úgy, ahogy kellett volna, vagy valahol hosszabbra nőtt, mint másutt.

Három hónap, pontosan ennyi telt el azóta, hogy utoljára látta a lányt; hogy utoljára beszéltek, mielőtt összepakolt és elcuccolt a műtermébe.

Az utolsó kortyot is lehajtja a poharából, majd a járdára hajítja azt. Nem megy vissza. Nem érdekli a többi kép; nem érdeklik a vendégek és pláne nem érdekli, hogy hogyan oldja meg a továbbiakat az üzlettársa. Nemes egyszerűséggel elsétál.

Az utcákon honoló csenddel ellentétben a fejében csak úgy cikáznak a gondolatok, repkednek a tányérok és visszhangoznak a különböző sértések.

Talpa alatt ugyan a főútra felfestet zebra terpeszkedik, fejben mégis egy nyolcadik emeleti lakásban jár, karjai az általa oly' szeretett nő derekára fonódnak, csókot nyom a nyakhajlatába, aztán a hajába túr. Ott áll mellette, érzi az illatát, tapintja a bőrét, a haját, hallja a hangját.

Aztán már egymással szemben állnak, a szájuk mozog, de a hangjuk tompa, mintha a víz alól szólna. Hevesek a mozdulataik, nyilvánvalóan kiabálnak egymással, aztán Jiyong hirtelen ott áll a műterem ajtajában, előtte a rengeteg vászon, a levegőben a terpentin illata, kezében pedig a bőröndje.

Aztán az emlék elvész, ő pedig ott áll egy ismeretlen, közvilágítás nélküli sikátor közepén, kezében a telefonja. Fogalma sincs, hogy mikor nyomott rá Chaerin nevére a kontaktjai között, de ha már így alakult, nem hagyja veszni az éjszaka adta lehetőségeket.

Amikor a hívás létrejön, a lány pedig beleszól, Jiyongból ömleni kezdenek a szavak. Csak mondja és mondja és mondja, de a mondat végére nem emlékszik annak az elejére, így kissé kaotikus szóhalmazzá növi ki magát az elég egyoldalú beszélgetés, míg végül a művésznek rá kell ébrednie, hogy a vonalat már bontották.

Földhöz vágja a telefonját. Gyakran összetöri a dolgait, amikor ideges vagy szomorú, most pedig éppen mindkettő.

A földre roskad, majd a telefonjáért nyúl. A képernyő ugyan berepedt, de Jiyong legnagyobb meglepetésére reagál az érintésére. Úgy dönt, hogy újratárcsázza Chaerin számát.

Ez alkalommal azonban a hívás süket fülekre talál, a készülék pedig csak annyit suttog a férfi fülébe, hogy "Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Kérjük, ismételje meg hívását később".