[Younha és RM - Winter Flower dala alapján

Nyárfákról hulló pelyheket sodor magával a júliusi szél, néhány csak körbetáncolja az alakod, pár másik viszont a tincseid között vagy a felsőd gyűrődéseiben talál menedéket a közeledő zivatar elől.

Minket nem zavar a felénk tyúklépésben araszoló rossz idő. Nem érdekelnek a komor fellegek vagy az egyre közelebbről és egyre hangosabban kiáltó mennydörgések, elvégre tudjuk, hogy az esőáztatta csókok a legédesebbek, és az arcunkhoz tapadó tincseink a legpuhábbak.

Fogod a kezem. Mindig furcsálltam, hogy nem rémiszt meg téged az a sok megvető tekintet, amiket az összekulcsolt ujjaink vonzanak az irányunkba. Az első pillanattól ilyen voltál.

Hideg ez a hely, még így nyár közepén is, és ezzel nem a hőmérőkben felforró higanyra gondolok, hanem arra, hogy kiskorom óta hazám ez a város, de otthonom nem volt egészen addig, amíg meg nem ismertelek téged.

Fagyosak voltak a tekintetek, ismeretlenek az arcok, durvák az érintések és hazugok a szerelmek. Nem volt kar, ami őszintén ölelt, nem volt száj, ami őszinte szavakat lehelt ajkaimra. Csak én voltam, a sokemeletesek és a kamaszkortól hangos hormonjaim.

Aztán jöttél te.

Hüvelykujjaddal végigsimítasz a kézfejemen. Nincs nehéz dolgod, elvégre a tenyered jóval nagyobb, mint az enyém, így könnyedén átéred, mégis olyan érzésem van, mintha a kezeinket egymáshoz öntötték volna ki aranyból és ezüstből.

Megint elkalandoztam. Mostanában gyakran megesik, és ha te nem lennél mellettem, talán néha túl mélyre süllyednék. Talán ellepnének, fullasztanának a gondolataim.

A gondolataim, amik nem túl szépek.

Megtorpansz, majd szembe fordítasz magaddal. Magasabb vagy nálam, többek között ezt is nagyon szeretem benned. A magas embereket valahogy olyan jó megölelni.

Arcodon ott pihen egy szelíd mosoly, szemeidben pedig ott csillog az összes galaxis minden égiteste.

Gyönyörű vagy.

A maihoz hasonló volt az a nap is.

Az a nap, amikor először szakadt kettőnkre az ég. A nap, amikor senki nem volt a parkban rajunk kívül.

A nap, amikor először megcsókoltál.

A nap, amikor miattad kezdett rügyeket bontani a talán már majdnem teljesen kővé dermedt szívem.

- Minden rendben? - kérdezed, ahogy jobboddal elereszted a balom, majd az arcomra simítasz. Önként és dalolva bújok közelebb az érintésedhez.

Szeretem, hogy ilyen óvatosan érintesz meg.

- Persze, csak elgondolkodtam - felelem.

- Az sosem jelent jót. - Hallom, ahogy a hangod mögött árnyalatnyi aggodalom bújik meg.

- Akkor felejtesd el velem őket - reagálok, ahogy talán kicsit túlságosan pimaszul pillantok fel rád.

- Nem ígérek semmit, de egy próbát tehetek - vigyorodsz el szélesen, majd közelebb lépve lehelsz finom csókot ajkaimra.

Szinte azonnal elered az eső is, de mi nem mozdulunk.

Csak hagyjuk, hogy a szívünkben fagyoskodó jégvirág szirmait felolvasszák az esőcseppek.