[Madonna - Masterpiece című dala alapján]

Az eső szinte üvöltve kopog be az ablakon, ezzel töltve meg tartalommal a néma helyiséget.

Nincs itt semmi. Senki.

Soha nem is volt.

Pedig megannyiszor ideképzeltelek. Láttam magam előtt az eperszínű hajad; a vállaidnak az ívét; a mosolyod; a szemeid; a hatalmas pulcsijaid és a vékony, testhez simuló farmerjaid. Láttam a színes edzőcipőid, amiknek a fehér része kicsit sáros lett az idevezető úttól.

Mégsem jártál itt soha.

Nézegetem az előttem lévő képet. Impresszionista, vidám, naplementés, tavas, vagy tengeres, nem tudom, nem értek hozzá, mert noha elvileg műalkotás, az én fejemben még mindig csak te jársz.

Piros choker, kockás felső, magas derekú rövidnadrág. Ez volt rajtad azon a napon, amikor megláttalak.

Egy múzeumban történt. Voltak ott szobrok, festmények, fényképek, modern alkotások, rengeteg ember. Azt hiszem, hogy egy megnyitó volt.

Igen, biztosan az volt.

Sajtósként vettem részt azon a kiállításon. A művészt kellett volna lefotóznom, de nekem csak rólad születtek képeim.

Ott voltál majdnem minden létező szögből.

Nehéz, borzasztó nehéz beleszeretni egy műalkotásba.

Oda akartam menni hozzád; beszélgetni; megkérdezni, hogy vagy, élvezed-e a kiállítást. Meg akartalak ismerni.

De nem volt hozzá elég merszem.

A rögeszmém lettél, a múzsám.

Otthagytam a munkahelyem. Felköltöztem miattad Szöulba. Aztán le Daeguba, aztán még lejjebb Busanba. Követtelek Jejura is. Arról álmodoztam, hogy egyszer majd észreveszel; hogy feltűnik neked a rajongásom.

Abban bíztam, hogy te is belém szeretsz.

Tudtam, kikkel találkozol. Ismertem a barátaid nevét és lakcímét.

Néhány hónap alatt megtudtam, hogy remekül gitározol; hogy a legtöbbször Bruno Mars dalokat dolgozol fel. Meg persze azt is, hogy néha énekelsz.

Gyönyörű hangod van.

Az is kiderült, hogy a kedvenc ételed a kimchi.

Megtudtam rólad mindent.

Ezek alatt az idők alatt rengeteg képet csináltam rólad.

Egyszer be is dobtam párat a postaládádba, egy cetlivel kísérve, miszerint "mindennél jobban szeretlek, Rosie".

Rendőrt hívtál, sírni kezdtél, azóta pedig minden este behúzod a függönyeid.

Nem értem, pedig én csak szeretni akartalak.

Úgyhogy most itt állok, az ablakomból bámulok a tiedre, és azon gondolkozom, hogyan dönthetném le a magad köré emelt falaidat.

Mert tudod, semmi sem elpusztíthatatlan.

Kopog az eső, csapkodnak a villámok, dörög az ég. Csodás idő van.

Te biztosan csodás lennél ebben is.

Ki fogom találni, Rosie, hogy juthatok a közeledbe.

Az enyém leszel.

Vagy nem leszel senki másé sem.

Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy osztozkodjak rajtad.