[Rebecca Ferguson - Glitter and Gold dala alapján]
______

"Egy fiú nem hord ilyen ruhákat."

"Egy fiú nem hord sminket." 

"Ilyet biztosan nem."

"Egy fiú nem hord szoknyát."

"Egy fiú nem öltözik nőnek."

"Egy fiú nem tátog a színpadon női előadók feminista dalaira."

"Egy fiú nem borotválja a lábát."

"Egy fiú nem néz ki vagy viselkedik úgy, ahogy te."

Ahogy én...

Annyi negatív dolgot mondanak az emberek, hogy néha már kezdem elhinni, hogy az, amit csinálok, még véletlenül sem helyes; hogy nem normális; hogy valami fura, elbaszott perverzió ez az egész. Kezdem azt hinni, hogy igazuk van, amikor aberrált seggfejnek neveznek.

Aztán rájövök, hogy igenis tévednek. Ott van az a rengeteg barát, akik visszavárnak minden alkalommal; akik ugyanúgy női ruhákba bújnak, mint én; akik segítenek kifésülni a parókáimat, ha azok összegubancolódnak. Ott vannak a nézőink, akik csillogó szemekkel és széles mosollyal, sokszor állva tapsolnak meg minket. Nekik nem ugyanazt jelenti drag queen-eket látni, mint a többieknek. Ők tudják, milyen, amikor nem fogadnak el valami miatt úgy, ahogy vagy. Ők mind tudják, milyen, amikor az iskolában folyamatosan bántanak; fizikailag és verbálisan egyaránt.

Ők mind tudják, min megyek és mentem keresztül, és én is tudom, hogy nekik miket kellett átélniük.

Egy átlagos fiú nem csinál ilyesmiket, de ez a fiú igen. Ez a fiú más, ez a fiú hord női ruhákat, visel tűsarkút, tátog feminista himnuszokra, imádja Lady Gagát, szeret sminkelni, és a legfontosabb, hogy imádja önmagát adni. Azt az önmagát, amit nap közben jobb elrejteni.

Leülök a tükör elé. Hosszú show volt a mai, cserébe viszont remekül éreztem magam. Láttam azt a rengeteg csillogó szempárt, a tapsoló tenyereket és a vidáman felfele görbülő ajkakat. Ilyenkor tudom, hogy mindez megéri.

Elkezdem lemosni a sminkem. Először a rúzst, aztán a szemhéjpúdert, a tust, a pirosítót és a highlightert, aztán magát az alapozót. Így leszek Bamie-ből ismét csak Bambam: a fiú, aki nap közben szürke, este pedig furcsa.

A fiú, akit sosem ismernek meg igazán.

Tenre nézek. Ő is lemossa lassan minden nőiességét. Ha dragen kívül találkoznánk, talán meg sem ismernénk egymást hirtelen; talán elfelejtenénk még köszönni is.

Hirtelen hasít belém a felismerés, hogy nem is ismerem igazán ezeket az embereket, akiket a barátaimként tartok nyilván. Nem tudom, mivel foglalkoznak, amikor a Nap még az ég vizében úszik. Tenről sem tudom, hogy mivel foglalkozik a dragelés mellett.

Ha belegondolok, akkor ők sem tudnak semmit rólam.

A jókedvemnek egyetlen másodperc alatt vész nyoma, nekem pedig nincs erőm kergetni.

Kissé elszorul a torkom, ahogy szépen lassan Bambammé fejlődök vissza. Az összekoszolt vattapamacsokkal együtt pedig minden önbizalmam is távozik a szemetesbe, majd durván, a fedővel együtt rájuk csapódik a valóság.

Az arcomon legördül egy könnycsepp, majdnem annyira vágyva a halált, mint én magam, mégis utána kapok, mint egyfajta utolsó, hazug mentsvár, ami megmenteni kényszerül, így mosollyal az arcán kényszerítheti ki a külvilág irányába a már mindenki által bemagolt "minden rendben" mondatot az ajkai közül. 

Legalábbis megpróbálhatnám eldadogni a már mindenki által ismert, sosem helytálló szavakat, de senki nem kérdezi meg, hogy hogy vagyok. Nem aggódnak értem. Ken - az egyik fellépő-társam - is éppen most indul el a kijárat irányába, és noha rám pillant, nem szólal meg, csak meglöki a lengőajtót, majd eltűnik a műanyag mögött.

Őt pedig követi a maradék önbecsülésem.

Barátok. Ilyenkor kell szembesülnöm a ténnyel, hogy igazán sosem ismerhettem meg a fogalom valódi jelentését.

A tükörbe pillantok, aztán jól szemügyre veszem az annak szélén futó, hidegfehér fényű égősorokat. A tekintetem figyelmeztetés nélkül siklik tovább az asztal felületére, amit beborít a glitter és annak ragasztója, ezüst és arany szemhéjpúderrel borítva.

Aztán Ten is távozik. El sem köszön; nem int vagy biccent. Csak megy, mint aki sosem járt itt korábban. Eltüntetve minden nyomát. A lengőajtó keservesen csapódik a falnak, amikor a thai fiú kicsit erősebben löki meg a kelleténél.

Immáron csak ketten rontjuk a parányi helyiség kissé nyomott, hajlakk szagú levegőjét. A világom súlyától terhes gondolataim, meg persze jómagam, így alkotva meg az önutálat tökéletesen kimért, kémikusok által kikevert elegyét.

Már nem tartom vissza a könnyeimet.

Glitteren és aranyon ugyanis még én sem tudok boldogságot szerezni. Glitterért nem kapok barátokat és kedves szavakat. A glittertől nem leszek hirtelen valaki más, bármennyire is szeretném, ha így lenne.

Minden sminkemmel együtt is csak Bambam maradok, a végzős középiskolás, aki az órákon kívül irodai kisegítőként dolgozik. Bambam, akinek a cipőjét rendszeresen leköpik a többiek.

Csak Bambam...