Taeyong - Blue című dala alapján
____

A ma este is kicsit ugyanolyan, mint az eddigi összes, amit együtt töltöttünk az elmúlt fél évben. Te rám emeled mélykék tekinteted, pupilláid tágabbak, mint a nap folyamán bármikor máskor, ujjaiddal végigszaladsz az oldalam vonalán, majd megállapodsz a csípőmön, hogy ott húzz magadhoz közel. Mindketten tudjuk, hogy megint nemet fogok mondani, de te mégis megpróbálkozol vele. Reméled, hogy ezalkalommal más lesz, én viszont tudom, hogy a torkomat szorító érzés ismételten nem hagyja majd, hogy kikapcsoljak; nem hagyja majd, hogy megpróbáljam elhitetni magammal, hogy most majd talán én is élvezni fogom.

A mellkasom nehéz, szinte belebetonoz a gerincemnek egyébként túl puha matracba.

Emlékszem, hogy volt, amikor nevetve beszélgettük át az éjszakát, akár hajnal négy-ötig; amikor a világ legrandomabb dolgain filozofáltunk órákon keresztül, te pedig az oldalamba böktél, hogy milyen hülye is vagyok, amiért ilyeneken agyalok.

Akkor még vicceltél. Azóta komolyan hülyének gondolsz.

Emlékszem, akkor az sem érdekelt volna, ha a földön egy koszos paplanon kellett volna álomra hajtanom a fejem, amíg azt melletted tehettem.

Mondd, mi történt velünk? Miért nem beszélgetünk már? Miért félek megosztani veled a gondolataimat? Miért érzem úgy, hogy idegesít téged minden egyes nem-szexuális kifejezés, ami elhagyja a számat?

Talán az lenne a legjobb, ha a mai lenne az utolsó olyan alkalom, aminek az éjkékjébe veled merülök el. Talán most utoljára kéne veled megpróbálnom kitölteni azt az űrt, ami a lelkemben éppen miattad tátong.

A nevedet suttogom, te pedig csak frusztráltan felsóhajtasz egy „igen?" kíséretében. Csak annyira hagysz időt, hogy elmondjam, hogy ma este sem szeretnék átlépni semmilyen határt veled, mielőtt szabályosan átlöksz az ágy totál másik végébe, és sértődötten átvágod magad a másik oldaladra, mint egy durcás kisgyerek. Ennyire drámaian talán sosem reagáltad le korábban, nekem pedig hirtelen nevetni lenne kedvem kínomban, elvégre ennél nevetségesebb reakciót aligha tudnék elképzelni; illetve a saját nyomorom is kínos röhögésre késztetne, hogy ilyeneket művelsz, én mégsem adtam még ki az utad.

Tudod, rettegek, hogy végleg egyedül maradok.

Végül meg tudom állni, hogy felnevessek, és hiába tudom, hogy a viharfelhők folyamatosan gyűlnek az éppen csak pislákoló remény-Holdunk köré, úgy döntök, hogy ignorálom a hisztériád – amit bármennyire is szeretnék, nem tudok másképp nevezni – és elmondom, hogy mi jár a fejemben.

Elmondom, hogy hiányzik, ami olyan sokáig volt a miénk; hogy hiányzik, hogy a puszta testiségnél - vagy annak hiányánál - több legyen köztünk. Elmondom, hogy hiányzik, hogy úgy érj hozzám, hogy nem akarsz közben az alsóneműmbe is beférkőzni.

Te pedig csak hisztizel tovább, hogy mennyire nem fair, hogy kizárlak. Remegsz, vergődsz, talán a könnyeid is folynak. Tényleg nem hiszem el, hogy húszévesen ezen a szinten tartasz. Nem hiszem el, hogy szerinted ez probléma-rendezésnek számít.

Nem hiszem el, hogy ide jutottunk.

- Reggel, ha felkeltünk, az első vonattal menj haza - suttogom, miközben érzek egy kósza könnycseppet végigfutni az arcomon.

Azt hiszem ennek az éjszakának a kékje lesz a legmélyebb és a leghosszabb is.

Cserébe ez lesz az utolsó.