Tipikus történet, hogy tegnap este már elkezdett megfogalmazódni bennem egy gondolat, amit mindenképp ma reggel le akartam írni nektek. Persze miért nem készítek jegyzetet?
Hát egyszerűen lusta vagyok. Ez a helyzet.
Reggel sok minden átfutott a fejemben, olyan sok minden, hogy számát se tudom, de kívülről talán egészen ébernek tűnhettem.
Ha-ha, sikerült becsapnom mindenkit,   aki ezt elhiszi.

Csütörtök van, elcsigázottan kelek fel ilyenkor, az ébresztőt alig hallom meg, és a négylábú sem ébreszt. Nem tudom, mivel érdemelhettem ki ezt a bánásmódot, hiszen jól van tartva. Mindene megvan, amit macska csak kívánhat, rendesen etetjük is.
Mégis hálátlan.
Biztos vagyok benne egyébként, hogy ezt élvezi, mert elnyúlik mindenhol, olyan helyen is, ahol nem is látjuk: szőnyegeken, ágyon, a macskaágyon, a polcokon, de olyan résekben is, ami büszkeségére válik, hiszen nem nézné ki senki egy 11 éves házi macskából, akinek a "földig ér a hasa" (egyik ismerősömet, volt osztálytársam idézve), hogy befér oda. És mégis el tud tűnni.
Igazán elégedett lehetne a helyzetével, és megtehetné, ha már egy szerető család veszi körbe, hogy annyira odafigyel rám, hogy ellenőrzi reggel nem vagyok-e halott.
Na mindegy.
Az útról sok mindent nem tudok mondani, leszámítva azt, hogy másodmagammal indultam útnak ma reggel is, sikerült elérnem azt a szekeret, amivel tegnap is mentem, bár nem volt szándékos ez a mutatvány. Nem is sikerült túl jól, mert most én lettem "pók", az összes helyet elfoglalták mire helyet kaphattam volna.
Természetesen egészen kényelmes helyzetben vagyok, azt leszámítva, hogy épp egy perccel előbb a mellettünk haladó vasszekér egy olyat dudált, hogy kis híján kiijesztette belőlem a lelket is.

Őszintén, ez nem nehéz. Ma, elhatározás vagy sem, de befelé figyelek.
Nem a kifelé, azaz nem útitársaimat, aminek megvannak persze a következményeim: az egyik vasszekéren már az intimszférámba hatolt egy táska (szólok róla, ha valaki nem tudná: hátizsákokat le szokás venni, ha tömve van a járat), és majdnem lekaratéztam könyökkel egy felszálló utast.

Az a helyzet, hogy ma kifejezetten úgy érzem, hogy jobban hasonlítok a macskámra, mint azt bárki sejtené. Nem azért mert pici vagy szőrös lennék, sokkal inkább azért, mert azt érzem, hogy elégedett lehetnék. Őszintén, egy szuper munkahelyem van, amit szeretek. Szeretem végezni a munkám, kivéve akkor, amikor a hétvégét is rá kell áldoznom a munkára, hiszen a hétvége arra lenne hivatott, hogy töltődjön az ember élményekkel.
Lényegében kaptam egy második, szerető családot is az élettől, és magam is alig hiszem el, hogy olyan párom van, aki feltételek nélkül szeret, aki gondomat viseli, aki nem rest kifejezni az érzéseit, és szépnek lát még akkor is, ha nekem annyira elegem van mindenből is, hogy az utolsó dolog a képzeletbeli listámon az, hogy szép vagyok-e vagy sem.

Egyszerűen barátkozom a szerepeimmel, és mégis mindig van miért hálátlannak, szomorúnak éreznem magam.

Na ilyenkor, amikor úgy érzem a semmi is ki tud csinálni, ilyenkor kell inkább befelé figyelnem. Nem tudom azt sem, ezt megállapítottam-e már korábban, de abban biztos lehet mindenki, hogy ez nem egy biztos recept, semminek sem olvastam utána, és ez csak egy hirtelen ötlet. Próbáljuk meg, és a mai napnak legyen az a kihívása, hogy vegyük észre a jó dolgokat.

Mindenesetre ne felejtsük el, hogy már csütörtök van, ami kispéntek, holnap rendes péntek van, és talán lesz egy szusszanásnyi pihenőidőnk.

Az Ég....! Tudjátok.