Kedves Olvasók! 

Jó nagy kalamajkába kerültem, így mélységes sajnálatomra a ma reggeli panaszáradat elmaradt. Így kénytelenek vagyok ma este összegezni, de talán jobban is jártunk.

Ez már a második hete, hogy folyamatosan járok dolgozni, így a stressz és  a feszültség a napi rutinnak köszönhetően (khm, akarom mondani a hajnali felkeléseknek és a korai fekvéseknek hála) enyhült  bennem, de ez nem jelenti azt, hogy abbamarad irományaim áradata. Egyszerűen csak kevésbé bosszantanak az emberek, még akkor is, ha felkenődnek a villamosra, esetenként ki is lógnak róla, és várnom kell egy második járatot.

Örömmel jelentem be, hogy ma reggel sikerült elérnem a szokásosnál eggyel korábbi csatlakozást, de üröm az örömben, hogy kettővel hamarabb szándékoztam munkába indulni. 

Sebaj, így sokkal szórakoztatóbban telt a reggelem! Már épp elmerültem abban, hogy írni fogok (és sajnálattal kell jelentenem, hogy a reggeli tömegiszonyom estére már eltűnt), amikor is egy mondatra lettem figyelmes:

"A néni nem fog elvinni magával, ne félj, vagy ha mégis, hamar visszahoz." 

Egy tündéri, három éves kislány ült mellettem, és az anyukája szorosan ott állt felette. Mondhatnám, hogy illedelmesen átadtam a helyem, de az a helyzet, hogy sajnos nem, az anyuka viszont kiváló társaságnak bizonyult, miután feleltem a fent elhangzott mondatra.

"Ne aggódj, én majd sajátot szeretnék." 

Előre szólok, hogy bár ez lehetne egy ömlengős poszt arról, hogy mennyire várom, hogy anyuka legyek és a többi dolog, de a gyerektéma nálam most tiltott dolog. Attól tartok, ha a páromnak még egyszer szóba hozom a témát, már kevésbé lesz türelmes, és annak, hogy szíve csücske volnék, ide vagy oda, de macskástul vág ki az ötödik emeleti lakásunk ablakán, mint macskát szarni. (Jó.... ennyire nem elborzasztó a  helyzet, de engedtessék meg a magam 100+ 29 évével az ilyesfajta túlzásokat.)

Mindenesetre a reggel csodásan indult, az út hátralevő részében pici, kínos anekdotákkal szórakoztattak, amiknek a felére ugyan nem emlékszem, még a kislány nevére sem, de arra, hogy három éves és bölcsibe jár, az anyuka a mai modern elvárásoknak megfelelően dolgozni jár, és neki is van egy anyukája (nagyi), aki törődik vele, arra igen.

Hát igen! Milyen szerencsés az, akinek van anyukája, és neki is van anyukája, aki szereti őt és törődik vele. Úgy igazán. Anyukásan.

(Nem véletlen ez a rengeteg szóismétlés!

Anyuka.)

A munkahelyemen a napom azzal telt, hogy magyarázkodtam mindenkinek is, de ezt nem kívánom részletezni, mert a magyarázkodás lényege kimerül abban, hogy milyen feledékeny is vagyok, és mégis milyen feladatai vannak egy pedagógusnak, és miért oltári taplóság épp csak serdülőkorba lépve bunkózni a pedagógussal. Szinte szégyellem magam, hogy a napom nagy része ezzel telt.

Ezzel a munka ki is merült, és utána hatalmas sprinteket vágtam (a tesi tanáraim - csak hogy legyen pedagógus említve- biztosan büszkék lennének rám, ha tudnák, hogy olyan sportosan, mint amilyen én vagyok (nem vagyok), milyen sietősen intéztem a dolgot) , pusztán a szórakozásért lemértem, hogy Budáról a Széchenyi fürdőig eljutni 40 perc, úgy, hogy közben még egy nénit is lekiabáltam.

Nem vagyok udvariatlan, de erre a kiabálásra büszke vagyok, mert a "széles" Deákon (hogy Laboda Róbertet idézzem), ami ezúttal igencsak szűk volt, bevágott elém egy nagydarab néni, és miközben siettem, kis híján lekaratézott a háti zsákocskájával, és közvetlen előttem megállt. 

Én meg csak rákiáltottam, hogy "Vigyázzon!" És azzal a lendülettel az utolsó utáni pillanatban félig kiugrottam mellőle, célom szerint kikerültem, így "mission completed" lett, azok után, hogy  picit taszítottam rajta.

Lehet mégsem lennének rám olyan büszkék, mert ha jobb formában vagyok, talán helyből is átugrom a nénit. Bár igen valószínű, hogy akkor a feje igazán nagy bajban (vagy inkább talpban) lett volna.

Nos, miután ezek megtörténtek velem, el kell azt is mondanom, hogy sikerült majdnem két órát egy helyben ülnöm (ez kihívás nekem is Y generációsként is, nemcsak a Z és Zs generáció tagjainak, hiszen a "büdös kölkök" már "az internettenvagyholacsudába meg a tikktokkon nevelkednek, némelyik meg telefonnal a kezében gyün a világra"). 

De rendkívül jól szórakoztam, a meleg víz nem ártott meg (mert nem is a fürdőben voltam), és útitársakat találtam. Az egyiküket már kétszer is, ebben és a tegnapi megkésett valentinos cukormázas szerelmetes munkámban említettem.

Ezt követően kerültem haza, ahol szerencsére legalább csak egy fél vacsorát kellett készítenem, mert a másik fele megvolt, és sikerrel jelenthetem be, hogy mára a hazahozott meló is elvégezettnek találtatott, akkor is, ha nem is az, az óra ketyeg, az idő lejár, és az idő pénz. Így kerültem most gurulós székbe (ez soha az életben nem lesz számomra irodai vagy főnöki szék), ahol pötyögni kezdtem, de szerelmetes uram, miután néhány perc pihenőt ajándékozott nekem azzal, hogy meglátogatta Egyetlen Nővérét, immáron ismét hazatért, így meg sem lephetem tervezett felbukkanásommal odaát. Lehet azzal történt baj, hogy megint tervezni kezdtem.

Mellesleg, ez a szép kezdethez képest többek számára igazán pocsék nap volt, így ha ma reggel készítettem volna témaajánlót a mai napra, utólag biztosan felvettem volna 

- ne ítélj első benyomások alapjánt

- gyermekkori betegségek és kezelési idejük

- mikor várható el egy férfitől, hogy családalapításra gondoljon, és mikor túl hamar

- hogyan szakíts úgy, hogy ne szakíts

- miért nem tudod megmenteni a világot is.

Röviden összegezve: egyik témára sincs biztos recept, és többnyire hallgatni kell a megérzésekre, de google a jó barátod, nézz utána annak, amit nem tudsz, viszont, ha párkapcsolatról van szó, akkor lehet célszerű az alábbi mondás fordítottja:

Inkább bánjam meg, hogy megtettem, minthogy megbánjam, hogy nem tettem meg.

Fordítottja: Inkább bánjam meg, hogy nem tettem meg, mint megbánjam, hogy megtettem.

Lehet ezzel vitatkozni. Sajnos érzelmi okokból (nem az enyémek miatt. Igenis, tudok tekintettel lenni másokra, ha azok nem figyelmetlen tömegközlekedők, vagy gyilkosok, vagy közel 40 éves pedoefebofilok) nem közölnék részleteket, de lányok... mindig jól gondoljátok meg, hogy kinek a kulcsával nyitogatjátok a kapukat, inkább várjatok többet, mint kevesebbet mindennel, álljatok ellen mindenféle sürgetésnek, és könyörgöm! Könyörögve könyörgöm, hogy inkább a  tudományos folyóiratokat járassátok, mintsem mindenféle spirituális látókhoz járjatok. 

Esetenként jól jön a harmadik szem, de az sokszor becsap. 

Mára azt hiszem ennyi, végképp kifogytam a szóból.

Tisztelőtök:

#coronavíruselismerő