(Kaptok egy kis zenei aláfestést Hui részéhez ♥ Ne kérdezzétek miért, de ha vele írok, mindig valami IAMX szám mellett találom magam :D)

Végre egy megálló. Hui egész testében dübörgő adrenalinnal remélte, hogy nem az utolsó. Az idő, mint fogalom megszűnt létezni, mióta arra várt, hogy valahol félreálljanak. A kinyitott csomagtartó vékony résén keresztül be-beszűrődött a lámpafény, elölről egyre kevesebbszer hallott beszédre utaló zajokat. Idegőrlő volt ez a tétlenség, és csak hálálkodni tudott a szerencséjének azért, hogy végre valahára akcióba léphetett. Tartott attól, hogy fényes nappal sokkal nehezebb dolga akadhat Baem embereivel.

Kicsit feljebb nyomta a csomagtartó tetejét, hogy jobban kilásson. Valahol az országút szélén állhattak meg, sehol szemkisütő neonfények, vagy egy benzinkút vendégcsalogató hirdetései. Nem fognak sokat időzni itt, ez tiszta sor. A kocsiajtók félelmetes egymásutánban nyíltak, majd csapódtak be. Hui tisztán hallotta a rosszfiúk között lejátszódó dialógust.

- Ez a hely is ugyanolyan szar, mint ahol az előbb nem akartál megállni - ez a tagbaszakadt gardróbszekrény fazon hangja volt.

- Mit finnyáskodsz, ha hugyoznod kell, nem mindegy, hogy hol csapod ki a lompost?

Vécészünet. Szenzációs. Törékeny zizegés adta hírül: a két emberrabló álomkortól morcosan becélozta az útszéli csalitost.

- Nekem tök mindegy. Te félsz attól, hogy valaki meglátja a meztelen segged, ahogy elhalad a sztrádán - vágott vissza Wong.

- Ezért a seggért milliókat fizetnének, nem teszem közszemlére csak úgy.

Hui kis híján felröhögött. Szívesen szétrúgta volna azt a millió dolláros hátsót. Fantáziálgatásában azonban nem juthatott ennél messzebb. Az óra innentől kezdve vészesen ketyegett. A csomagtartó egy kicsivel ismét feljebb nyílt, majd még eggyel, egészen addig, míg már magabiztosabban ki tudott kukucskálni. A tagok menetirány szerint jobb oldalon végzik a dolgukat, ő balról fogja megkerülni őket, az autó takarásában. Ha mázlija van, nem vették ki a slusszkulcsot. El kellett szánnia magát. Minden elfecsérelt másodperccel csak a saját esélyeit csökkentette. Mielőtt ebbe jobban belegondolhatott volna, ahogyan abba is, mi vár rá, ha hibát vét, munkához látott. Lassú, egyenletes mozdulattal nyitotta fel a csomagtartót annyira, hogy észrevétlen kigördülhessen onnan. Életében nem gondolta volna, hogy képes ilyen hangtalanul mozogni, már-már nindzsákat megszégyenítő módon.

Visszafojtott lélegzettel lelt menedékre a járgány oldalában, biztonságos takarásban a két férfi szemei elől. Ostobaságnak tartotta, hogy rajtuk üssön, hiába kínálkozott remek alkalom rá, ahogyan az a kettő a természet lágy ölén ringatózva szabadult meg a hólyagjukat nyomó feszítő érzéstől. Ha lett volna nála egy fegyver vagy valami, sokkal magabiztosabban állt volna a kérdéshez, így viszont csak egyetlen megoldás maradt, az, amelyhez mindig is olyan jól értett: észrevétlenné válni.

Apró lépésekkel haladt az ajtóig, közben néha-néha lopva kipillantott az ablakokon keresztül. Mintha csak egy akciófilmben találta volna magát - bár be kellett látnia, nem először érzett így a kaland kezdete óta. Jéghideg verejtéktől csúszós ujjait az ajtónyitó köré fonta, mire az egy halk kattanás kíséretében bebocsájtást engedett számára a volán mögé.

A nyurga fazon felhorkant a susnyásban.

- Wong, hozz már egy cigit!

Már csak ez hiányzott!

- Kávét ne főzzek?! - érkezett az udvarias válasz, de a léptek zajából ítélve Wong azért teljesíteni látszott a kérést.

- Egy cukor, tej nélkül!

- Hülye barom...

Ezek ketten olyanok voltak, mint a rossz házasok. Hui minden bizonnyal még hosszú ideig elhallgatta volna a civakodásukat, ha éppen nem azzal lett volna elfoglalva, hogy a halálfélelem eddig ismeretlen mélységét járja meg. Lehasalt a porba, és abban bízott, hogy Wong figyelmét túlságosan is leköti a koporsószög utáni kutakodás, mintsem feltűnne neki, hogy valaki hever a földön. Látta a férfi márkás sportcipőjét közeledni, és hallotta azt is, ahogyan gazdája kinyitja az utasoldali ajtót.

- Hol tartod azt a szart?! - kiáltott oda a tájban gyönyörködő langalétának.

- Mindent nekem kell csinálnom, ha azt akarom, hogy rendben legyen? Csak egy nyamvadt cigit kértem, az ég szerelmére.

Nyakigláb lábbelije is feltűnt a színen. Hui alatt pillanatról pillanatra forróbb lett a talaj.

Nem sokon múlott, hogy ezen sajátos bújócska vesztesévé avanzsálják. Az utolsó pillanatban sikerült bemásznia a kocsi alá, ahol aztán úgy meglapult, mint kutyagumi a fűben. Egy kósza lélegzetet sem mert venni, miközben nyomon követte a karatéka útját, aki továbbra is zsörtölődve adta társa értésére, hogy egy doboz cigaretta felkutatása nem kéne olyan mértékű kihívás legyen, mint egy mentőakció levezénylése a Himalájában.

- Fogadj meg egy jó tanácsot, haver: láss, ne csak nézz.

Ezt nyílván a mesterétől tanulhatta, Wongot azonban nem sikerült lenyűgöznie ezzel a mélyfilozófiai gondolattal.

- Te meg rakd jól látható helyre a vackaidat - tudta le ennyivel, ahogyan a kisfőnök társaságában visszasétált a kocsi jobb oldalára. Hui látta a lábaikat, ahogyan nekidőlnek a járgány oldalának, a hangok alapján pedig cigire gyújtottak. Összeszorított állkapoccsal igyekezett benn tartani az ordítást, ami már jó ideje kikívánkozott belőle. Adott magának néhány szekundumot a pánikra, aztán ismételten megacélozta magát és az idegeit. Kigurult a kocsi alól, és ott folytatta, ahol nemrégiben abbahagyta.

Ajtó kinyit, csigatempóban kitár.

A kulcs megcsillant a felkelő Nap fényében.

Bingó.

Négykézláb mászott be a volán mögé, és alaposan meglapulva foglalta el a helyet, amely ezidáig az övé volt. Wong és a másik, névtelen fogdmeg háta az ablaküvegnek nyomult, úgy itták be a keleten zajló, narancsos rózsaszínben fürdő jelenség látványát.

Egyetlen pillanat leforgása alatt történt minden. Motor indít, egyes, padlógáz. Kinek kell kávé, ha ilyen váratlan ébresztőben is részesülhet? A kézifék csikorogva próbálta visszafogni a járművet, Hui szitkozódva küzdött a kiengedésével, míg oldalt a két tag pillanatok alatt felmérte a helyzetet.

Wong a vezetőoldal felől próbálkozott. Szívélyes fogadtatásban részesült, amikor Hui jóvoltából gyomron vágta a kocsiajtó. A melák megtántorodva kapott a fájó ponthoz. A férfiakat a jelek szerint tényleg a hasukon keresztül lehet megfogni.

Mr. Egykilencven kitépte az anyósülés felőli ajtót, és azon volt, hogy még azelőtt bemászhasson a kocsiba, hogy az rakéta módjára kilő az univerzumba.

- Nem vagy te egy kicsit szemtelen? - kérdezte, szája pedig ugyanarra a vérfagyasztó vigyorra húzódott, mint amikor egyetlen fejeléssel padlóra küldte a svindlert, közben pedig az a tipikus "élvezettel foglak megnyúzni" kifejezés ült az arcán. A fickó őrült volt. Minden kétséget kizáróan.

A világ egyszerre lelassult Hui körül, mintha egy kimerevített videofelvételt nézett volna. Kis híján lepergett előtte az élete, ahogyan az az eszelős felé mászott. Látta magát gyerekként, az óvoda homokozójában, miközben sorra püfölik egymást a többi fiúval, s valahogy mindig ő húzza a rövidebbet. A serdülőkori énjét, felrepedt ajkakkal és szemöldökkel - sosem hagyta szó nélkül, amikor a bagósok elvették az ebédpénzét, vagy csicskáztatni akarták. Egy nap aztán ott találta magát köztük, és elég hamar rájött arra, hogy mi az, amihez nagyon is ért. Látta maga előtt az anyja csalódottságtól könnyes arcát, amikor nem vették fel egyetlen egyetemre sem. Újraélte az elmúlt napokat. Az utolsó nagy verést, a bravúros kocsilopást. A kis vörös elevenbe tapintóan rémült tekintetét, ahogyan visszatükrözi a kocsi fényszóróját. A kattant gyereket, és a komikus szituációt, amikor cigivel kínálta, ő meg összegumipókozott kezekkel szerencsétlenkedett, hogy rágyújthasson végre. A hullát és a rakás pénzt. Azt a jelentéktelen motelszobát.

Hová tartasz, Hui?

A kézifék végre megadta magát, a járgány pedig egy óriásit rántva a benne ülőkön-mászókon tört ki az eddigi mechanikus fogságból, hogy aztán egy igencsak ívesre sikeredett kanyart követően ráálljon a visszafelé vezető útra.

A pszichopata-jelölt túlságosan is ragaszkodó természetnek bizonyult, még indulást követően is. Viszonylag hamar biztonságban érezte magát az anyósülésen hasalva, miután sikerült megfelelő fogást találnia a kárpit szivacsos anyagában, és mind a tíz ujját alaposan belemarta. Már vagy százötven méterre lehettek Wongtól, a két lábon járó szekrény azonban továbbra is megállás nélkül üvöltött - többre szerencsére nem igazán volt képes. Hui már nem is rá koncentrált, sokkal inkább a jóval keményebb fából faragott társára, aki továbbra sem feledkezett meg arról, hogy úgy vigyorogjon, mint egy betépett fakutya.

- Park Tae Won - nyögés és nevetés furcsa keveréke volt, ahogyan a potyautassá avanzsált férfi megszólalt - Csak hogy tudd, ki loccsantotta szét az agyad.

Tae Won kellő bátorságot érzett hozzá, hogy szabaddá tegye a jobbját, és hátranyúljon a nadrágjához. Nem kellett nagy ész kitalálni, hogy fegyver van nála, Hui pedig a következő pillanatban már meg is szemlélhette az edzőnadrág derekából kiszabadított pisztolyt, ahogyan fenyegetően sötétlik a férfi kezében. Gyorsan meg kellett szabadulnia ettől a terhes társaságtól.

Minden különösebb elképzelés nélkül elengedte a kormányt, és orrba könyökölte a fickót. Annak mintha kimondottan nem működtek volna a fájdalom receptorai az arcában; vérző képpel, hajthatatlan babrált a stukkerrel, hogy működésbe hozza a halálos szerkezetet. Az autó kontroll hiányában a szemközti sávba navigálta saját magát. Nem volt idő helyreigazítani a járművet, Huinak azzal kellett foglalkoznia, hogy minél előbb búcsút vegyen Tae Wontól. Második nekifutásra kiszabadítva a lábát, erőteljesen belerúgott a férfiba, méghozzá kétszer is. Olybá festett, az a degenerált élvezi a fájdalmat, már ha egyáltalán felfogja, mi történik vele. Orrából patakzott a vér, egyre inkább egy megborult elméjű gyilkosra hajazott tőle a képe, nem is beszélve arról az őrült mimikáról, amelybe vonásai torzultak - Hui mérget mert volna venni rá, hogy még napokig, ha nem hetekig rémálmodik majd vele, már ha egyáltalán lesz még lehetősége álmodni valaha ebben a nyomorúságos életben.

Tae Won továbbra is makacsul kapaszkodott, fél kézzel a fegyver kibiztosításán ügyködött. Úgy tűnt, valóban nem hatja meg, mennyire kicsipkézték az ábrázatát. Hui tekintete a karomként funkcionáló ujjakra siklott. Amíg azok stabilan a helyükön tartják, a férfi nem megy sehová, ez tiszta sor. Hát gondoskodjunk róla, hogy elengedje.

Hui másodjára adott hálát Jin Hónak huszonnégy óra leforgása alatt, ami történt, az pedig már a nyakiglábnak is sok volt. Velőt rázó ordítással adta értésére a világnak: nem izgul rá, ha valaki egy bicskát állít a kézfejébe, Hui pedig valahogy meg tudta érteni a dolgot. A penge egészen mélyre hatolt, kis híján a férfi tenyerén bukkant ki a hegye - biztos nem lehetett kellemes érzés. A szúrófegyver nyomán vér buggyant elő, foltokban vörösre festve a krémszínű borítást. Tae Won reflexszerűen kapta magához a sérült végtagot, közben vészjóslóan csúszni kezdett kifelé. Hui éppen erre a pillanatra várt. Minden erejét egy utolsó rúgásba összpontosította, amely így már kellőképpen elégnek bizonyult ahhoz, hogy kipenderítse a meseautóból a nem szívesen látott vendéget. Tae Won hangos puffanással találkozott az aszfalttal. Hui még látta a visszapillantó tükörből, ahogyan feltápászkodik, a fegyvere után nyúl, majd céloz. A svindler a lövés hangjára összerezzent, a célt tévesztett golyó pedig, melyet történetesen Hui fejébe szántak, a hátsó ablakba szállt bele, hogy aztán apró szilánkokra robbantsa szét az üveget. Nem volt idő megrémülni. Mielőtt jobban barátkozni kezdhetett volna a gondolattal, hogy majdnem lelőtték, szemből fülsiketítő tülkölés adta hírét egy felé közeledő kamionnak. Hui egy éles rántással kormányozta vissza az autót a saját sávjába, a monstrum centikkel húzott csak el mellette.

- Ez közel volt... - állapította meg, kezeibe pedig beleköltözött a remegés, ahogyan teste lassan alábbadott a készültségi állapotból. Mindene zsibbadt, mintha hangyák meneteltek volna az ereiben. Szörnyű érzés volt, de tudta, hogy most nem állhat meg, az emberrablók alakja hiába távolodott tőle, míg nem váltak többé, mint egy-egy gombostűfejnyi pont a háta mögött.

Kavargó gyomra végül arra kényszerítette, hogy alkut kössön magával; vezetett egy fél órát, aztán félreállt az út szélére, kitárta a kocsiajtót, és hányt, egészen addig, míg már csak sárgálló, keserű epe hagyta el a gyomrát.

Le kell cserélni ezt az autót.

***

A párnának dohszaga volt. Talán azóta ki sem mosták a huzatot, hogy először felhúzták. Kim Hyuna erre a kicsit sem jóleső esszenciára ébredt. Ezt leszámítva igazán harmonikus atmoszférát árasztva érkezett meg a reggel a menedékükként szolgáló motelszobába. A behúzott sötétfüggöny résein beszökő napsugarak édes csókot nyomtak az ajkaira, arcát langyos ujjakként cirógatták. A levegő hajnalban lehűlt kicsit, és még mindig elég friss volt ahhoz, hogy jólesően borzongassa meg a hosszú pólóból kikandikáló meztelen combjait, ahogyan az ágyban hasalt. Minden olyan csendes volt, már-már földöntúlian békés. Egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogyan érte utol az álom előző éjszaka, azonban abban a minutumban szembe kényszerült nézzen a valósággal, amint még kissé álomporos tekintetét végighordozta a szobácskán.

Kupi. Üvegek az asztalon, csomagok egy kupacban, néhány ruha szanaszét a padlón. Pedig nem is buliztak olyan nagyot. E'Dawn hangosan szuszogott a kanapén, egyik karját maga alá gyűrve, majdhogynem kicsavarodva, de még így is olyan nyugodtnak tűnt. A lány keserű ízt érzett a szájában. Igazán nem akarta megbántani a fiút tegnap este. Ha őszinte akart lenni magához, nem tudta pontosan megmondani, mit szeretett volna, de azt az egyet biztos nem, hogy megsértse, esetleg fájdalmat okozzon neki. Valahogy olyan egyszerűnek tűnt teret engedni egy érzésnek, amelyet már olyan régóta és jól ismert, főleg úgy, hogy most ő maga is vágyott rá. Nem is magára a testiség nyers valójára, sokkal inkább a közelségre, a másik testmelegére, a mellkasban szaporán pumpáló szív hangjára. Egy jelre, hogy mától egyikük sincsen egyedül.

Hyuna a másik oldalára fordult, oda, ahová Hui olyan szerencsésen lezuhant tegnap. A matrac rugói hangos nyikordulással fogadták a manővert. A fiú nem feküdt ott. Talán kiment a mosdóba, vagy cigizik az udvaron. Az is meglehet, hogy reggeliért ment, habár nem tűnt valami korán kelő típusnak. Vajon mennyire gyűrte le a másnaposság? Talán egy kis beszélgetés vele most jól jönne.

A lány - ügyelve rá, hogy magához képest hangtalanul keljen ki az ágyból -, magára kapott egy shortot, kócos vörös tincseit egy laza kontyba fogta, majd miután meglátogatta a fürdőszobát, úgy döntött, most már megkeresi Huit, az ugyanis még mindig nem keveredett elő. Ahogyan elnyűtt tornacipőjébe próbált belebújni, tekintete megállapodott a felhalmozott csomagokon. Előző este még több táskából állt a kupac, most azonban a sajátján és egy másikon kívül, amit E'Dawn pakkjának gyanított, nem árválkodott ott több. Huié és a pénzé is eltűnt. Mekkora az esély rá, hogy átvertek bennünket?

Jéghidegből tűzforróba átcsapó érzés szaladt végig Hyuna testén. Egyszerre kiverte a víz, szája kiszáradt, a levegő megakadt a tüdejében. Hui nem tenne ilyet velünk. Igaz?

Kivágta a szoba ajtaját, a lefelé vezető lépcsőfokokat kettesével szedte. Oldalába belenyilallt a fájdalom. Nagy lendülettel robbant ki a kijáraton, gyanúja pedig beigazolódni látszott. Azonnal észrevette, hogy hiányzik a fehér autó, amellyel eddig utaztak. Se pénz, se kocsi, se Hui. Mi a fészkes fene folyik itt?

Úgy érezte, egy üstben melegszik, hátán patakokban csorgott a verejték, lábai elerőtlenedtek, kis híján megadták magukat a sokkhatásnak.

- H-hol a kocsi...? - dadogta rekedten, hangja nem volt több, mint elhaló suttogás a vésztől terhes levegőben.

Tegnap este még ott állt, a szomorúfűz mellett, melynek ágait vidáman lengette a kánikulával kecsegtető, langyosodó szellő, most pedig sehol sincs. Miért?

Hűvös tenyér simult a vállára. Hidegrázás söpört végig rajta, ahogyan riadtan fordult a mögötte ácsorgó E'Dawnhoz. A fiú valószínűleg felébredt a nagy csinnadrattára.

- Mi történt?

Nem kérdezett többet, azonnal összeállt neki a kép.

- Itt volt, E'Dawn, tegnap éjjel még itt parkoltunk vele, ezen a nyavalyás helyen! - a lány torkát a sírás fojtogatta, érezte, ahogyan sós könnyek marják a nyelőcsövét. Hangja hisztérikusan magasan csengett beszéd közben.

Megragadva E'Dawn kezét kezdte el rángatni oda, ahol korábban a járgányt hagyták. Vékony lábaiba visszatért az erő, ahogyan maga után vonszolta a még mindig letaglózott fiút. A keréknyomokat a porban már elhordta a szél; messzire vitte őket, éppen úgy, mint Huit, meg a hamis ígéreteit.

- Hiba volt azt hinni, hogy segíthet, Hyuna.

A kis vörös csak a fejét rázta, könnyek mosták az arcát. Valami szörnyen fájt ott benn. Felvillant előtte a beszélgetés E'Dawnnal a kocsiban, miután Huit kivonták a forgalomból egy kis időre. Tisztán emlékezett még a szavakra.

"... Biztos vagyok benne, hogy okkal vagyunk itt együtt, mi hárman."

Olyan egyszerűnek tűnt arra gondolni, hogy minden, ami történik, a Sors szánt szándékú marionett játékának eredménye. Reménykedni abban, hogy a dolgok valóban jobbra fordulhatnak mindnyájuk számára. Tényleg akkora balgaság volt hinni ebben?

A valóság egyszerre kitárulkozott Hyuna szemei előtt. Olyan szörnyen vak volt ezidáig, és ő bolond, még csak nem is tudott erről. Fogalma sem volt róla, hogy az eseményeket nem egy felsőbb erő irányította, sokkal inkább a meghozott döntések, és a mögöttük megbúvó önös érdekek. Pedig ott, és akkor - mintha évek teltek volna el azóta, nem pedig néhány nap -, amikor először találkozott Huival, véresen és félelemtől reszketve, a fiú úgy magasodott fölébe, mint egy csillogó páncélt viselő lovag. Valaki, aki megmentheti őt. Semmi sem tart örökké...

Keserű gondolataiból E'Dawn zökkentette ki, aki időközben körbejárta a parkolót, hátha talál valamit. A jelek szerint sikerrel járt.

- Gyere gyorsan! Nem hiszed el, mi van itt.

Hyuna élőhalottak tempójában vánszorgott a fűz túloldalánál tarkóját vakargató útitársához. E'Dawn addigra összeszedett egy jóval távolabb kiszúrt sporttáskát is, így most két roppantmód árulkodó csomag hevert a lábai előtt.

- Ez Huié.

A kicipzárazott pakkból kikandikáló férfi holmik minden kétség nélkül igazolták E'Dawn feltételezését. A másik talált tárgyat be sem kellett mutatni nekik. Hyuna leguggolt elé, és remegő kézzel kinyitotta a táskát, sejtésük pedig menten beigazolódott, ahogyan farkasszemet néztek a tartalmát képező milliókkal. Valahogy mégsem tudtak örülni neki.

Igazán nem vallott volna egy magafajta gazemberre, mint Hui, hogy anélkül old kereket, hogy magával ne vinné a könnyen jött adományt az égiektől. Valaminek történnie kellett. E'Dawn szavak nélkül is kitalálta a gondolatait.

- Felvisszük a cuccokat, aztán érdeklődök a recepción, hátha láttak valamit - mondta, Hyuna azonban nem tartott vele.

- Azt hiszem, addig szerzek valami reggelit. Fenn találkozunk a szobában - indokolta a távolmaradást, s habár az ügyeletes férfi nem nézte jó szemmel, hogy a kisasszony egyedül mászkáljon, végül csak beleegyezett, hogy szétváljanak. Azért az ilyenkor szokásos verbális védőmágiát távozás előtt még rászórta a lányra:

- Vigyázz magadra.

Mintha olyan könnyű lett volna... Hyuna számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire átvágott a parkolón, és betért a motel aljában üzemelő közértbe. A bolt - annak ellenére, hogy az igencsak aprócska területen helyezkedett el -, sokféle holmival zsúfolásig pakolt polcoktól roskadozott. Előző nap már jártak itt, Hui nagy örömére még whisky-t is találtak neki, végtére is, ha már lúd, legyen kövér, az ember nem mindennap válik egyik percről a másikra milliók gazdájává. Esetleg jogtalan örökösévé.

Körülötte súlytalanná vált minden. Csak úgy találomra pakolgatott a műanyag kosarába mindent, ami a kezébe akadt. Szüksége volt erre az átmeneti egyedüllétre, hogy rendezze magában a gondolatait, de csak még inkább beléjük lovallta magát. A pénz másodlagos. Fejben mindenféle elméletet felállított, miért léphetett meg a milliók nélkül Hui, de egyikben sem vélt sok logikát felfedezni. Elment, mert kényszerítették rá - ez tűnt a legkézenfekvőbb magyarázatnak. Talán az is lehet, hogy esze ágában sem volt megszökni a pénzzel. Mi van, ha egyszerűen elhurcolták? Rajtaütöttek az éj leple alatt, mikor kinn józanodott, és kényszerítették rá, hogy a táska pénzt is vigye magával? Aztán ő kidobta a kocsiból, vagy ilyesmi.

Még mindig kétségbeesetten kereste a magyarázatokat, továbbra is hinni akarta, hogy Hui azért nem olyan nagy gazember, mint első, vagy akár hatodik ránézésre látszik. A lányban a kezdeti megrázkódtatást követően életbe lépett a legáltalánosabb emberi ösztön, amellyel meg kívánjuk védeni magunkat a valósággal történő szembenézéstől: a tagadás.

Ha még így is történt, ha valami külső kényszer tehető felelőssé a történtekért, Hui akkor is veszélyben van, nekik pedig esélyük sincsen rátalálni. A gondolattól csak még inkább összeszorult a torka.

Nem emlékezett rá, hogyan fizetett, egyáltalán mit vásárolt. A barna papírzacskót a mellkasához szorítva távozott az üzletből, majd egyenesen a szobájuk felé vette az irányt. E'Dawn már várta.

- Az éjszakai portás nem látott semmit. Édesdeden aludt a pihenőben szinte az egész műszak alatt - osztotta meg a szőke a gyors nyomozás eredményeit. - Egy másik itt lakó véletlen hallotta a beszélgetésünket, úgyhogy becsatlakozott. Elmondta, hogy éjjel hangos fékcsikorgásra és motorzajra ébredt, de mire utánajárhatott volna, ki vandálkodik a nyugov-óra kellős közepén, a tetteseknek hűlt helyét találta.

Ezzel nemigen voltak előrébb.

E'Dawn szemügyre vette a dohányzóasztalra hajított zacskót, némi ehető után kutatva. A csomagból végül egy borotvahabot, szájvizet, két csomag rágógumit és egy autós illatosítót emelt ki. Nem éppen alkalmasak emberi fogyasztásra.

- Azt hittem, reggeliért mentél.

- Próbálj meg te tiszta fejjel gondolkodni, mikor veszélyben az életed.

- Elismerem, nehéz, de üres hassal még nehezebb.

Hyunát a jelek szerint annyira nem aggasztotta a felvázolt üres-has szindróma. Ki lett volna képes akár egy falatot is leerőltetni a gyomrába, amikor a halál bármikor bekopogtathatott az ajtón? Nyugtalanul pillantott az ágyban szanaszét heverő cuccai felé, majd szó nélkül nekilátott összeszedni őket. Csomagolt.

- Azok az emberek vissza fognak jönni ide, E'Dawn. Elvitték Huit, de nincs nála a pénz. Csak idő kérdése és újra itt lesznek. El kell tűnnünk innen, aztán kitaláljuk, hogyan tovább.

Volt valami abban, amit Hyuna a nagy pakolászás közepette megjegyzett, legalábbis E'Dawn követni kezdte a példáját.

- És... what's next? - kérdezte a munkálatok közepette, csöppet tört angollal. - Gondolom, hogy nem gyalog akarunk nekivágni a nagy szökésnek.

- Hát nem. Van egy ötletem.

~~~

Nos, ez most egy kicsit terjedelmesebbre sikeredett, mint szokott - ha már új rész, legyen kerek :D Bízom benne, hogy elnyerte a tetszéseteket! ♥