A lány ott állt az autó előtt, s olybá tetszett, mintha valami jelenés lenne a másvilágról. Bénultan meredt oda, ahol a sötétített szélvédőn keresztül a sofőr arcát lenni vélte, és Hui sem érezte magát másképpen. Beletellett pár végtelennek tetsző szekundumba, hogy magára találjon, és a kezdeti sokkot követően agyát kis híján elönteni látszott az ideg. Centiken múlt, hogy nem gázolt el valakit, és még ha nem is az ő hibája lett volna - végtére is a törékeny kis test ügyet sem vetve a forgalomra készült átsuhanni az úttesten - a lopott autóra már kevésbé lett volna egyszerű valamiféle mentséget találnia. 

Néhányszor odavillantott az előtte ácsorgóra, aztán reakció híján rá is dudált párszor, de semmi sem történt. Ha valamire, hát erre aztán egészen biztos nem volt ideje jelen körülmények között. Nagy levegőt vett, majd kiszállt a kocsiból, hogy észhez térítse a félkómában leledző emberi úttorlaszt. 

 - Elment az eszed?! - förmedt rá az idegenre, hangja pedig még remegett kicsit az ijedtségtől. -El akarsz patkolni, vagy mi bajod van?!

Az nem válaszolt. Az egyetlen változás az állapotában annyi volt, hogy hatalmas, könnyekkel teli szemeivel Hui arcát kezdte el fixírozni. A svindlert felettébb zavarni kezdte a dolog.

- Kérdeztem valamit. Talán süket vagy? Ah, mindegy is, legközelebb légy óvatosabb, és most tünés az útból, nem érek rád egész éjjel!

Ezen a ponton törött el a mécses. A lány lábai felmondták a szolgálatot, és nem hogy odéb állt volna, inkább letelepedett az aszfalton, ahogyan összerogyott a földön. Apró tenyereit az arcába temette és olyan keservesen kezdett el zokogni, hogy Hui kezdte azt hinni, sikerült mentális idegroncsot csinálnia majdnem-áldozatából azzal a néhány keresetlen mondattal, amelyet az imént felé intézett. 

 - Hé... - lépett el a fehér csodajárgánytól, és megállt a lány előtt. - Jó, lehet, hogy túllőttem a célon, de igazán láthattál volna a szemedtől. 

Minden amit válaszul kapott, csak némi hüppögés és szipogás volt. Hui felsóhajtva guggolt le a lány elé, hogy tovább próbálkozzon a megnyugtatásával. Ekkor fedezte fel a végtagjait borító vörös elszíneződést. 

 - Mi történt veled? - ért hozzá gondolkodás nélkül a vékony karocskához, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.

Az éjszakai jövevény igyekezett elhúzódni tőle, de Hui jóval erősebb volt nála. A tüzetesebb vizsgálódás után gyanúja beigazolódott.

 - Ez vér. Mégis mi a fészkes fenét műveltél?

Be kellett látnia, hogy kevés dolog eredményezheti azt, hogy valakinek sikerül összevéreznie magát. Az a maréknyi eshetőség pedig nem feltétlen a jobbik fajtából való. Az előtte pityergő apróság azonban sok mindennek látszott, csak a magafajta bűnözőnek nem. Ahhoz túlságosan ártatlannak tűnt. Hui lelki szemei előtt azonnal felrémlett Jin Ho arca. Róla sem mondták volna meg, mekkora csirkefogó...

 - Megsérültél valahol?

A vörös hajzuhatag meg-meglibbent a lány fejrázása közepette. Mintha kicsit csillapodott volna a sirdogálása.

 - Figyelj, nekem most mennem kell...

 - Merrefelé tartasz?

Mézédes hang csilingelt végig az éjszakán, ahogyan annak tulajdonosa félbeszakította a lelépni készülő Huit búcsúbeszédjében. Az köpni-nyelni nem tudott. Egyrészt, nem gondolta volna, hogy ez a furcsa szerzet rövidkének ígérkező ismeretségük alatt valaha is megszólalt. Másrészt a kérdés sem volt éppen valami hétköznapi.

 - Tessék? - kérdezett vissza, mint aki rosszul hallotta.

 - Vigyél magaddal. Nem számít, hová, elmegyek veled.

Hui szemeit lehunyva kezdte el feldolgozni a hallottakat.

 - Összegezzünk: majdnem elgázolok egy lányt, aki kis híján csurig véres, és szeretne beszállni az autómba - gondolatban azért hozzátette, hogy a "lopott" autójába - Úgy nézek ki, mint aki most jött le a falvédőről? 

 - Csak olyannak, aki nem hagy cserben egy hölgyet, ha az segítséget kér.

A kis csitri tudott érvelni, meg kell hagyni. Nem is beszélve arról az elhagyatott pillantásról, melyet kétségbeesetten fúrt Hui éjsötét tekintetébe. Az állta a kihívást.

 - És mi van, ha nem vagyok valami jó szándékú ember? Ha az első adandó alkalommal megfojtalak vagy tudom is én, megerőszakollak. Biztos, hogy jó ötlet beülni egy ismeretlen sofőr mellé, "hölgyem"?

A lány arcán átfutott valami. Állkapcsa megfeszült, pici ujjait ökölbe szorította.

 - Meg tudom védeni magam.

Huinak igencsak meg kellett küzdenie a késztetéssel, hogy ne nevesse el magát.

 - Biztos vagy te abban? Kicsit erősebben fúj a szél, és elrepít az Antarktiszig! Ne hülyéskedj már!

A lányka nem úgy festett, mint aki vicces kedvében van. Feltápászkodott a földről, majd a hátizsákja után nyúlt, és kicsit még reszketegen, de annál határozottabban irányozta be magának Hui autóját. Az néhány másodpercig csak figyelte őt, és próbálta felfogni, hogy ami most történik, az bizony tényleg halálkomoly.

 - Most meg mit művelsz? - sietett utána, ahogy magára talált, és megragadva a táskáját tartotta vissza potyautasát attól, hogy beszálljon az anyósülésre. - Egy szóval sem mondtam, hogy velem jöhetsz!

 - Ha nem szeretnéd, hogy felnyomjalak a zsaruknál, amiért kis híján kinyírtál, akkor jobb, ha engeded. Nagyon ügyesen tudok szerepet játszani, én voltam a főszereplő az iskolai darabban! Megjegyeztem a rendszámodat, holnap reggel már börtönkosztot kapsz reggelire, ha nem vigyázol!

Hui elnyíló ajkakkal meredt az alkalmi zsarolóra. Erre aztán nem számított. Ez a csöppnyi bolha eddig mindennek látszott, csak ilyen szemtelennek nem! Mindjárt túszul ejti a saját kocsijában, vagy mi következik?! Ujjai közül kicsusszant a jobb napokat is megélt hátitáska szövetpántja, ahogyan a kis vörös betette magát a vezető melletti helyre.

 - Indulunk, vagy mi lesz, apukám?

Most légy okos, Hui, de nagyon...

A fiú mérlegelni kezdte a lehetőségeit. Vagy itt hagyja ezt a piócatermészettel megáldott lánykát, aki aztán nagy valószínűséggel a nyakába varrja a rendőrséget, vagy elfuvarozza egy darabon. Arra már most mérget mert venni, hogy nem egy földre szállt angyalt sikerült összeszednie az ucáról. Az is lehet, hogy később még nagyobb bajba keveredhet miatta, ha magával viszi. Be kellett látnia, hogy valójában nincs sok választási lehetősége. A biztos lecsukásnál még mindig jobb ötletnek tűnt a bizonytalan végkimenetel, benne a szabadulás halványan pislákoló esélyével. Azt számításba sem vette, hogy "áldozata" nem gondolja komolyan a fenyegetőzést - meglehet, hogy viccel, de az is, hogy nem.

  - Most már tudom, miért mondta nekem mindig Jin Ho, hogy kerüljem a stopposokat - sóhajtott fel, amikor beült a volán mögé és ráadta a gyújtást a kocsira - Kösd be magad.

 - Ezek szerint maradhatok?

A lány olyan volt, mint egy érzelmi hullámvasút. Roppant tehetségen volt képes változtatni a hangulatát egyik szempillantásról a másikra, ezt Hui rögtön leszűrte. A nemrég még megátalkodott gépkocsieltérítőként követelőző apróság most csillogó szemekkel, arcán tündéri mosollyal hajolt át az ő térfelére. Hui ösztönösen a másik irányba húzódott a váratlan közeledés hatására.

 - Csak légy csendben és kerüljük a feltűnést, oké? - némi turkálás után sikerült egy rongyot előhalásznia a kocsiajtó oldalán található rekeszek egyikéből, amelyet a lány felé nyújtott. - És törölközz meg, mielőtt valaki meglát. 

***

E'Dawn eltévedt kisfiú módjára rótta az utcákat. Nem tudott szabadulni gondolatai keszekuszaságából. A gyógyszer, amiről azt hitte, már nem bír semmiféle hatással felette, végül mégis hatni kezdett nem sokkal azután, hogy kikászálódott a fürdőkádból, fejében a zseniális ötlettel, miképp is ölje meg magát.

Úgy érezte, kettészakad. Egyik felében folyamatosan ott kavargott a csillapíthatatlan vágy, hogy megtegye. Sötét árnyként képzelte el, ahogyan mellette áll, láthatatlanul, és csúnya dolgokat súgdos a fülébe. 

Várnak rád a túloldalon...

A pirula azonban életre hívott benne egy csendesebb, nyugodtabb hangot is. Sosem értett a kémiához, de biztos volt benne, hogy a dilibogyó az okozója. Lelke egy részén a borongós, sötét fellegeket messzire kergette a nap fénye, csodaszép kék égbolt és bőrét melengető aranyszín sugarak hívogatták egy egészen más világba.

Neked még maradnod kell...

Bensőjében észrevétlen háború dúlt. Ő volt a csatatér. Ő volt a tét. Ő volt a szövetséges és ellenség egy személyben. S közben mégis úgy érezte, csupán figyelheti a történéseket, közbe már nem avatkozhat.

Már nem tudta, mit is akar pontosan. Azt gondolta, talán az éjszakai neonfények és füstös mellékutcák között bolyongva megtalálhatja a választ.

Az orvosa - amikor még látta értelmét annak, hogy érdemben foglalkozzon vele meg a problémájával - azt tanácsolta neki, hogy ha érzi a melankólia közeledtét, csípje nyakon a gondolatot, ami kiváltotta azt. Tudatosítsa magában, vizsgálja meg, és döntse el, valóban szükséges-e miatta rosszul éreznie magát. 

Most éppen ezen merengett. Próbált tárgyilagos maradni, tiszta fejjel kezelni mindent. A rohama előtt hallucinált. Azt a bizonyos napot látta, amikor minden tönkrement, utána pedig nem maradt más, mint a lejtő alja. Még most is remegni kezdett a keze, ahogyan felrajzolta maga elé a képet.

A zebrán átkelő lány...

Hatalmas csattanás. 

Mintha gumikötélen rángatták volna, tehetetlen marionettbábúként repült keresztül az úton, hogy aztán egy bokorban érjen véget az utazás. Sípolt a füle, szemei előtt összemosódott a kép, nem mintha eddig kifejezetten figyelmet fordított volna a körülötte zajló eseményekre, most azonban szívesen túllátott volna a saját ideáin a való világba. Megpróbált felállni, gyomra azonban fájdalmasan rándult össze, míg teste több ponton is sajgott.

A segítség váratlanul érkezett. Pólója nyakánál fogva valaki egy határozott rántással húzta fel a csalitosból, és még annyi időt sem adott neki, hogy egy köszönömöt vagy bármi mást elrebegjen, máris szembetalálta magát az ismeretlen megmentő öklével. Az kétszer is lesújtott az arcára, mielőtt E'Dawn újra a földön találta volna magát. Az utcai lámpák fényében csak nehezen tudta kivenni a fölötte térdeplő ingerült fazont, aki újabb támadáshoz készült lendületet venni. 

 - Te nem normális barom állat! Ma mindenki meg akar dögleni ebben az istenverte városban?! - hangzott a kérdés az idegen felől, a fiú pedig szívesen válaszolt volna neki valami frappánsat, de egyelőre még abban sem volt biztos, hogy ő életben kíván-e maradni ezen a kellemesen borzongató koranyári éjszakán. Felismerve saját tehetetlenségét akaratlan is vigyorba görbült a szája. Behunyta szemeit és várta, hogy a beígért harmadik jobb egyenes is betaláljon.

 - Hagyd már! 

A közjátéknak egy vékony, angyali hangocska vetett véget, legalábbis E'Dawn valahogy így képzelte el a mennybéliek csengő-bongó orgánumát. Ha a lányka az égből jött, akkor egész biztos azért pottyantották le onnan, hogy rá vigyázzon, legalábbis most megmentette őt egy alapos veréstől, annyi szent. Ahogyan kinyitotta a szemét, ott guggolt mellette, rakoncátlan, vörös tincsei szemtelen kéredzkedtek az arcába, hiába igyekezett őket a füle mögé száműzni többször is. Elbűvölő látványt nyújtott, kissé esetlennek, de annál ártatlanabbnak tetszett.

 - Jól vagy? - hajolt az arcához és apró tenyerét E'Dawn ütésektől felduzzadt orcájára simította. 

 - V-volt már rosszabb is... - hebegte, ahogyan tekintetét végigjáratta a lány szinte hibátlan bőrén, majd megállapodott hatalmas barna szemein - Azt hiszem megmaradok.

Hogy ennek örülnie kellett vagy sem, azt egyelőre még nem döntötte el magában.

 - Bolygóegyüttállás van, vagy mi a fene? Ember, te vagy ma a második, aki majdnem felkenődött a lökhárítómra!

Az ingerült megjegyzés a most már jóval távolabb puffogó alaktól érkezett, aki nemrég még éppen azon dolgozott nagy lelkesen, hogy kidekorálja E'Dawn arcát néhány csinos lila folttal és véraláfutással.

 - Hui, talán jobb lenne, ha látná egy orvos, vagy öt métert repült szerencsétlen! - fordult a lángcsókolta lány fortyogó társa felé.

 - Talán én tehetek róla, hogy a kocsi elé sétált?! - horkant fel a Hui néven említett fazon - Úgy mászkál ez is, mint te, tisztára mint a holdkórosok!

 - Útba esik egy kórház, vigyük el addig, kérlek!

 - Látod valahol azt a feliratot az autómon, hogy "Taxi"? Na és az én homlokomon, hogy "Balfék"? Megmondtam, hogy nincs több stoppos!

E'Dawn csak a fejét kapkodta, már amennyire jelenlegi állapotában képes volt rá. Ezek ketten úgy hadakoztak rajta, mintha valami talált állat lenne, akit egyikük haza akar vinni, hogy megtartson, a másik viszont hallani sem akar az ötletről. Egyáltalán... akar ő kórházba menni? Tőle senki sem kérdezte meg, hogy mit is szeretne.

- Ha nem akarod, hogy kinyissam azt a szép kis számat, jobban teszed, ha hallgatsz rám... - a lány hangja kifejezetten fenyegetően hangzott, ahogyan sokat mondóan pillantott az autó motorházához dőlt haragos fazon felé.

- Minden egyes alkalommal elő akarod húzni a zsaru-kártyát, amikor olyasvalami történik, ami nem tetszik neked? Nem játszhatod ezt a végtelenségig, Hyuna!

- Nekem már az is elég, ha még ezt az egyet kicsikarom belőled vele.

- Hát persze, ha nem számítjuk a kívánságodat a gyorséttermi kitérővel! Minek nézel engem, dzsinnek vagy valami kottyos tündérkeresztanyának?

Ezúttal Hyuna háborodott fel.

- Éhes voltam! - kérte ki magának az aljas rágalmat - Most elvisszük őt vagy sem? Felelősséggel tartozunk érte!

- Miért? Mert pont ez elé a kocsi elé akaródzott neki ugrani? Mostantól minden szuicid hajlamokat dédelgető csődtömegnek én leszek a védőszentje?

Hyuna felfújt arccal hallgatta végig Hui elégedeglenkedését, vonásai azonban megenyhűltek, hangja pedig megszelidült, amikor ismét E'Dawn felé fordult.

- Fel tudsz állni?

- I-igen, azt hiszem...

E'Dawn némi esetlenkedéssel, de sikeresen feltápászkodott a betonról. Még ki sem találhatta, mi lesz a következő lépése, Hyuna kézen fogta, és lassan vezetni kezdte maga után az autó felé.

- Szállj be hátulra. Ha Hui nem hajlandó vezetni, akkor majd én fogok! - jelentette ki a lány magabiztosan. Az említett falfehérre sápadt arccal tapadt a sofőr felőli kocsiajtóra.

- Szó sem lehet róla! Egyáltalán tudod, hogyan kell?!

- Jogsim nincs, de kábé sejtem, mi hogyan működik - rendezte a helyzetet az önjelölt mentőskisasszony egy laza vállrántással.

Hui arcszíne lassan szürkébe hajlott.

- Indíts a helyedre... - lehelte, miután megállapította, hogy ez az egyetlen járható út, ha élve szeretnék megúszni ezt a kerülőt az ambulanciához.

Az utastérben feszült csend uralkodott. E'Dawn hosszasan unszolta magát arra, hogy kinyissa a száját és mondjon valamit, amivel talán enyhítheti az igencsak puskaporos hangulatot.

- Semmi szükség rá, hogy elvigyetek, jól vagyok - préselte ki ajkai közül.

- Hamarabb is szólhattál volna. Mindjárt ott vagyunk - érkezett a dünnyögés a sofőr irányából.

Hyuna kicsit beszédesebb kedvében volt - érdeklődve fordult hátra a "sérülthöz".

- Biztos nem fáj semmid? Azért alaposan vizsgáltasd meg magad! - kötötte a fiú lelkére, az pedig nem tehetett mást, csak beleegyezően bólogatott.

- Plusz lehetőleg ne beszélj rólunk senkinek - tette hozzá Hui.

E'Dawn védekezően emelte fel a kezeit maga elé.

- Eszem ágában sem volt! Azt sem tudom, hogy kik vagytok!

- Ne aggódj - küldött felé egy bíztató mosolyt Hyuna, majd visszafordult menetirányba. - Valahogy így vagyunk ezzel mi is...

A kórház hatalmas, fehér épülete fokozatosan bukant fel, miután befordultak a sarkon. Hui azonban még akkor sem lassított, mikor már kellőképpen megközelítették azt.

- Mit csinálsz? - Hyuna értetlenkedve érintette meg a srác vállát. Időközben sikeresen maguk mögött hagyták az intézményt. - Itt kellett volna megállnunk!

- Az most nem fog menni - Hui idegesen szorította ujjai között a kormánykereket. - Követnek minket.

~~~

Nos, a nagy csapat összeállt! Remélem, hogy tetszett nektek az új rész! Mivel éppen külföldön lógatom a lábam, így itt sikerült befejeznem - laptop híján a tabletemen. Ha valahol helyesírási vagy egyéb hibába botlanátok, azért elnézéseteket kérem! Átnéztem, de biztos vagyok benne, hogy van, amit nem vettem észre ^^

Szeretném megköszönni az időközben érkezett vote-okat és kommenteket ♥ Ti vagytok a legjobbak, Srácok! Garantálom, hogy a folytatásban sem fogtok unatkozni!

Kaptam egy díjat is, melyet a hazérkezést követően publikálok a tervek szerint, és amiért nagyon hálás vagyok Neked, dauntlessartemis! ♥ Ez az első, amit kaptam, és elképesztően örülök neki!

Továbbra is nagy örömmel várom az észrevételeiteket, semmit se tartsatok magatokban! ♥

~Kaeyonsshi