Vannak azok az emberek, akik sok mindennel próbálkoznak, de valahogy semmi sem az igazi. Keresik a kitörési lehetőségeket, szentül meg vannak győződve róla, hogy épp az aktuális lesz a végső golyó a tárban, ami aztán majd célba talál. Aztán mégsem. A végén valami mindig balul sül el.

Lee Hoe Taek, vagy ahogyan mindenki hívta őt, Hui, tipikusan a fenti kategóriába tartozott. Sosem volt egy észlény, az is csoda, hogy valahogy kijárta a középiskolát. Igaz, már akkor is egészen más dolgok érdekelték. Mert tény, ami tény, nem volt matekzseni vagy éppen irodalmi géniusz, de egy valamihez nagyon értett: kiszagolni a pénzt, az pedig neki soha nem volt valami sok. Ez volt az ő rejtett tehetsége. Amíg a kortársai az egyetemi felvételikre készülve görnyedtek a tankönyvek fölé, Hui az utcákat járta, hátha megcsinálja a szerencséjét.

Nem állt távol tőle a lopás vagy éppen a vesztegetés, és mindkettőt roppant furfangos módon volt képes megoldani. Egyszer egy egész háztömbnyi gimnazistától sikerült védelmi pénzt kicsikarnia csupán azzal, hogy eljátszotta: egy hírhedt és méltán veszélyes banda főnökének jobb keze, és aki nem csengeti le neki a heti járandóságot, azt legközelebb már egy jóval tagbaszakadtabb cimborája fogja meglátogatni. Valójában persze sem a banda nem létezett, sem a fenyegetés tárgyát képező kétajtós szekrény.

Máskor belevetette magát az éjszakába, és találomra választott egy-két helyett Szöul partinegyedében. Ilyenkor úgy kirittyentette magát, mintha minimum egy idol csapat üdvöskéje lenne, ami nem bizonyult számára lehetetlen feladatnak, mivel igencsak jóképűre farigcsálták annak idején az angyalok. Úgy viselkedett, mint valami híresség, egy-két haverját még be is avatta, és rávette őket, hogy kérjenek tőle autogramot vagy közös fotót. Egy órával később már tapadtak rá a lányok, az ő kezéhez meg a karkötők, gyűrűk, néha napján mobiltelefonok és hitelkártyák. Biznisz a javából!

Ám a sikerszéria sosem tartott elég ideig ahhoz, hogy Hui végleg egyenesbe jöhessen. Egy csomó tartozást halmozott fel az elmúlt években, amelyeket a csillagászati mértékű kamatok miatt csak nehézkesen tudott visszafizetni. Ráadásul előbb vagy utóbb az összes kis stiklije napvilágra került. A kölykök összefogtak és fellázadtak ellene - az egyik serpenyővel akarta agyonütni, a másik konyhakéssel kergette körbe a tömb körül. Valamennyi diszkó ötven méteres körzetéből kitiltották, neki pedig valahogy nem volt kedve ujjat húzni a nála széltében és hosszában is háromszor nagyobb biztonsági őrökkel. Nem egyszer járta meg a rendőrséget - többnyire pénzbüntetéssel megúszta, az utóbbi időben viszont, ahogyan bűnlajstroma egyre több tételt tartalmazott, néha napján elzárással is megspékelték a szankciókat.

S még ennek ellenére is, ahelyett, hogy keresett volna magának egy rendes állást mondjuk egy éjjel-nappali közértben, Hui minden áldott nap azon törte a fejét, hogyan üthetné meg a főnyereményt. Semmiképpen sem akart nagyobb bűncselekményt elkövetni, hiába tudta, hogy azzal aztán jókorát szakíthatna - a haszonnal együtt ugyanis mindig exponenciálisan nőtt a lebukás kockázata.

Az utóbbi időben valahogy elfogytak az ötletek. Talán már mindent kipróbált és elérte a határait? Vagy egyszerűen berozsdásodott? Ezen gondolkodott, hogy elterelje a figyelmét a szúró oldaláról, és arról, hogy alig kap levegőt. Gyűlölt futni, mert az mindig azt jelentette, hogy szarban van és már megint menekülnie kell. Rossz helyről kért kölcsön, a hitelező pedig kezdte unni a várakozást, hogy viszont lássa a pénzét, ezért úgy döntött, megsürgeti kicsit a dolgokat. Huinak már kétszer sikerült időt kérnie tőle, de a behajtók mostani megjelenése azt sugallta számára, hogy Baem, a Kígyó türelme lejárt. Nem maradt más választása, mint felkötni a nyúlcipőt, hogy a bérházak között elnyúló sikátorok végeláthatatlan labirintusában próbáljon meg felszívódni üldözői elől.

Amikor végre azt hitte, sikerült leráznia őket és szem elől tévesztették, az egyik elágazásból egyszerre feltűnt az egyikük, egyenesen Hui elé vágva. A fiú megtorpant, majd száját csibészes vigyorra húzva a hátraarc gondolatával kezdett barátkozni. Kifogtak rajta - háta mögött néhány pillanattal később egy újabb verőlegény alakja rajzolódott ki. Szorult a hurok, annyi szent.

Hui nem mutatta ki, mennyire be van tojva. Még akkor is magabiztosan ácsorgott a fal tövében, amikor a többi rosszarcú szerzet is befutott. Színtiszta erőfölénybe kerültek, nem mintha, nem lett volna elég akár egyetlen egy is ezekből a marcona alakokból, hogy felmossák vele a padlót. A menekülés esélye egyre inkább a nulla felé konvergált. Igazán megpróbálta, de úgy tűnt, ezúttal nem sikerült megúsznia egy alapos agyabugyát. Tekintetét végigjáratta az őt körülvevőkön, majd megvonta a vállát.

- Most megfogtatok, fiúk.

Ennél jobb nyitánya nem is lehetett volna a nyakába szakadó végzetnek. Az elején, úgy az első két-három ütésig még tiszta volt a feje, aztán kikapcsolta az agyát és sodródott az árral. Még csak le sem kellett fogniuk, nem ellenkezett. Helyette inkább vidám képekkel töltötte meg az elméjét, és próbált nem gondolni a testébe hasító fájdalomra. Földre rogyott, a behajtók pedig most csaptak le rá igazán. Mindenfelől záporoztak rá a rúgások, míg ő a fejét próbálta védeni és összekuporodott a betonon. Szájában erőteljes, fémes íz kezdett terjengeni. Vérzett.

A rosszfiúk számára nem számított valami érdekes áldozatnak. Csak feküdt ott, nem is védekezett, csupán hagyta, hogy lemenjen a világvége. Nem először verték meg így, és Hui pontosan tudta, hogy ilyenkor az a legjobb, ha nem hadakozik velük. Azzal csak tovább tart az egész, és a végén még jobban megsérül, ha visszaüt. Így azonban még egy boxzsák is izgalmasabb ellenfélnek bizonyult hozzá képest, és a maroknyi megtorló csapat hamar felhagyott a fizikai bántalmazásban kimerülő jóra neveléssel. Megölni amúgy sem akarták - egy halottnál még egy félhulla is többet fizet -, csupán megleckéztetni. Úgy látszott, ők még nem ismerik Huit eléggé ahhoz, hogy tudják: ez a gyerek sosem tanul.

Minden szó nélkül hagyták magára a porban és mocsokban. Az egyik búcsúzásképpen még felé köpött, de célt tévesztett - csak semmi személyes, nem kötnek életre szóló barátságokat ebben a szakmában. Amikor végleg eltűntek a látóteréből, Hoe Taek a hátára fordult és az eget kezdte el nézni. A boltozat most a megszokottnál is kékebben vibrált, sehol egy felhőpamacs, csak a végtelen mélység. Olyannyira lenyűgözte a látvány, hogy már-már arról is elfeledkezett, milyen eszeveszett módon sugárzik a kín egy-egy tájékról az egész testébe.

Szabadság.

Bárcsak azt csinálhatná, amit csak akar! Nem akadályoznák a mocskos anyagiak, csak arra kellene koncentrálnia, hogy jól érezze magát. Nem kötné gúzsba a kilátástalanság úgy, mint most, amikor nem tudja, mit hoz a holnap, melyik utcasarkon akarják megkéselni egy elfeledett tartozás miatt. Elég volt a kishitűségből! Ide egy nagy dobás kell, akkor is, ha veszélyes. Ha jól csinálja a dolgokat, akkor nem lesz baj, és végre minden az övé lehet, amiről eddig csak álmodni mert.

Ezen elmélkedett ott, egy városszéli, eldugott szegletben, a vérétől pettyezett járdán fekve, amikor támadt egy ötlete. Igen, egy azokból a bizonyos utolsó golyókból a tárban, de olyan elemi erővel söpört rajta végig a hidegrázás, amikor az idea megfogant az elméjében, hogy az csak jót jelenthetett, mintsem hogy valami baljósat vetítsenek előre a megérzései. Pontosan tudta, mit kell tennie.

Csak előbb szüksége volt egy autóra.