Figyelem! Ebben a részben öngyilkossági kísérlet is megjelenik, csak saját felelősségre olvasandó!

Unalmas. Amikor már semmi a világon nem képes megütni az ingerküszöbödet, azt ennél egyszerűbb és pontosabb jelzővel nem is lehetne illetni.

E'Dawn úgy érezte magát, mint egy kívül szilárd, belül üres porcelánbaba. Nem a gyógyszerek okozták nála ezt az érzetet, megvolt ez a pirulák nélkül is. Ahogy végignyúlt a szinte fojtogatóan süppedős matracon, arra gondolt, hogy jól esne egy cigi.

A füst általában remekül képes volt kitölteni a mellkasában tátongó semmit. Nem sok időre, csak éppen annyira, hogy elfelejtse, mennyire hiányzik onnan valami. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi, pedig hosszasan elmélkedett már a kérdéskörön többször is; részegen, belőve, vagy éppen egy marék dilibogyóval a szervezetében.

Tompa volt. A színek elhalványultak, nem érezte az ételek ízét, sem a virágok illatát. Nem látott semmit sem ezen a világon, ami egy pillanatra is képes lett volna kirángatni ebből a mélységes sötét mocsárból, melyet a pszichiátere úgy hívott: életuntság. Az a nő sem volt normálisabb, mint ő maga. Állandóan csak bámult rá amögül a vastag keretes szemüvege mögül, és úgy csinált, mint akit átkozottul érdekel, hogy mi lesz vele. Valójában viszont magasról szart az egészre. Hiába próbálta elrejteni előle, a fiú igenis látta a tekintetében megbújó undort. Lenézte, amiért ilyen mélyre süllyedt, de soha nem próbálta igazán megismerni őt, vagy megérteni, mi történt vele, hogy idáig jutott. Az elején talán még igen, de aztán feladta, és belefásult az egész terápiás mókázásba. Helyette inkább felírt valami antidepresszánst - az utóbbi időben egyre erősebbeket - és három hétre megint le volt tudva az a kellemetlen másfél óra, amit együtt kényszerültek tölteni.

A cigaretta egyre jobb ötletnek tűnt. Sikerült szereznie néhány igazán különleges szálat, ismeretlen, de annál nagyobb varázserővel bíró összetevőkkel. A gyógyszer amúgy sem akart hatni, lassan erre is immunissá vált. Ezt a cuccot viszont még nem próbálta. Új volt a piacon, az ára pedig igencsak borsos, de E'Dawn nem volt híján sem pénznek, sem kapcsolatoknak, hogy ne tudott volna megengedni magának ilyesmiket.

Kikászálódott az ágyból, előhalászta a barna papírtasakba csomagolt szerzeményt, majd az ablakhoz lépett és rágyújtott. Izzó parázs, mély levegő és édeskés íz a szájban. Jobb volt ez bármelyik nyavalyás nyugtatónál. A varázslat gyorsan felszívódott a tüdejéből, és a véráramon keresztül eljutott teste minden sejtjébe. Ilyenkor legalább érzett valamit. Voltak szerek, amiktől eufória kerítette hatalmába, másoktól csak felerősödött a melankóliája. Ettől kicsit szokatlanul zsongani kezdett a feje, szemei elé pedig mélyre ásott emlékek tódultak azokból az időkből, amikor volt még miért élni.

Összefolyt előtte a valóság. Időutazott, egyszerre megszűnt körülötte a jelen a maga megoldhatatlan problémáival egyetemben. Újra Ott volt, azon a helyen, ahol minden elkezdődött. Kívülről látta saját magát, mintha csak egy filmet nézne az életéről. Csak állt ott a közért előtt, gyanútlanul ette a kimbapot, mellé banános tejet kortyolt és bámult ki a fejéből. Akkor még nem volt ilyen bolond, csak az ízlése volt csöppet nyakatekert. Tudta, mi következik. Nem akarta látni. Már a gondolat is felkavarta, fejébe éles fájdalom nyilallt, torka összeszorult. Leroskadt a padlóra.

Jött a roham.

A dilidokijának nem mesélt erről a ritkán, de annál sürgetőbben rátörő érzésről. A bizalom már azelőtt megingott benne a nő iránt, hogy az első kísérleten túlesett volna. Tudta, hogy ilyenkor mi következik, de nem félt tőle, sőt, volt benne valami izgalmas. Sötét és tiltott hely volt ez, egyenes út a másvilágra. Egyenes út Hozzá.

A mellette heverő üres nejlonszatyorra nézett. Az ilyesmivel nem engedik játszani a gyerekeket, nehogy a fejükre húzzák és megfulladjanak. Ő azonban már felnőtt volt, komoly szándékokkal, akinek senki sem mondhatta azt, hogy nem szabad. Remegő kezekkel túrta fel az egyik fiókját szigetelőszalag után kutatva. Immáron minden hozzávaló rendelkezésre állt a nagy tervhez.

A zizegés hallatán, ahogyan belebújt a szatyor mélyére, szíve hevesebben kezdett dobogni. Az adrenalin halálos drogként áradt szét a porcikáiban. Plasztik szag és levegőtlenség fogadta őt, szobáját és benne a holmijait elmosódottan, kék és zöld csíkokkal tarkítottan látta. Összefogta a nyakánál a zacskó száját, majd szorosan körbetekerte a ragasztószalaggal - majdnem az egész gurigát elhasználta, hogy biztosra menjen. Aztán várt.

Egyre melegebb kezdett lenni odabenn, és a lélegzés is nehezebbé vált számára, mindaddig, míg szúrni nem kezdett a tüdeje. Zihált, ahogyan szervezete kétségbeesetten kényszerítette a tüdejét arra, hogy megteljen éltető oxigénnel, mégsem történt semmi. Az éles fájdalom görcsös feszületben tartotta a mellkasát, szédült, forogni kezdett vele a világ. Ledőlt a padlóra, miközben saját reflexeivel hadakozott, amelyek életben próbálták tartani őt. Ujjait a nyaka köré fonta, légcsöve szinte lángolt. Egy eddig sosem tapasztalt, egyszerre kínzó és félelmetes érzés kerítette hatalmába. Már nem ő parancsolt a tagjainak.

A nejlonszatyor a fején egész könnyen elszakadt, amikor körmeivel felhasította a vékony műanyag réteget, mely a levegőtől és a túléléstől választotta el. Öntudatlan tette, miután megszólalt a testében a vészcsengő és a halálfélelem minden cselekedete felett átvette az irányítást. Torkát masszírozva, szaporán kapkodva a levegőt szembesítette magát a ténnyel: ismét kudarcot vallott. Pedig már ott állt a túlvilág kapujának küszöbén, élete filmje peregni kezdett a szemei előtt. Talán most került eddig a legközelebb hozzá, hogy megölje magát.

Szemei előtt apró, fekete pöttyök táncoltak, melyek lassan álltak össze egyetlen sötét hályoggá, beletaszítva őt az oly jól ismert eszméletlenségbe.

***

Mintha újra a szer hatása alá került volna. Éjszaka volt, egy háztetőn állt, előtte hatalmas tömeg, többnyire egyenruhások. A környező falakat villódzó fények festették vörösre és kékre. Kíváncsivá tette a helyzet, de nem tudott átjutni az embereken, hogy megtudja, mi folyik itt. Csak néhány foszlány jutott el hozzá, ahogyan az egyik fickó a sok közül, valahol mélyen a homo sapiensek tengerében beszélt valakihez, vagy inkább valakikhez.

- Lépjenek el onnan feltartott kezekkel!

Kacagás, majd egy vékony női hang csiripelése szelte keresztül a szinte tapintható feszültséget a légben.

- Hülyék lennénk, hapsikáim!

- Azt mondtam lépjenek el onnan! És kezeket fel!

- Különben? Nem tök mindegy, hogyan halunk meg: maguk lőnek le, vagy leugrunk? - ezúttal egy fiatal férfi hangját hallotta.

- Na ne szórakozzanak itt velem, lefelé!

A rendőrtiszt egyre indulatosabban próbálta utasítani a szabályszegőket, azok azonban rá sem hederítettek. Ismét az a bájosan madárhangú lány szólalt meg.

- E'Dawn amúgy is meg akart halni, nem igaz?

***

Kipattantak a szemei, mintha lidérces álomból riadt volna. A nyakára még mindig egy fél tekercs szigetelőszalag feszült a széttépett szatyor maradványaival egyetemben, de már egész normálisan lélegzett. Teste hideg verejtékben úszott, agyában újra és újra ugyanaz a mondat visszahangzott.

"E'Dawn amúgy is meg akart halni..."

Felkaparta magát a padlóról. Szédült, kicsit még kótyagos volt az előző elfuserált kísérlete után. Eltámolygott a fürdőszobáig és vizet engedett a fürdőkádba. Míg a fürdővizére várt, a tükörhöz lépett, hogy megszabaduljon a különös nyakörvtől. Közben akaratlan is szemügyre vette az ábrázatát: sápadt, élettelen bőr, beesett arc, szeme alatt sötét karikák. Nem festett valami bizalom gerjesztően, sokkal inkább olyasvalakinek, akibe a lélek is már csak halni jár.

Halni...

"E'Dawn amúgy is meg akart halni..."

Ruhástól mászott be a kádba. Szégyellte a testét és nem, hogy másnak, magának sem tudta megmutatni azt mezítelenül. Nem volt képes szembesülni a magán viselt megannyi heggel, amelyeket az évek során halmozott fel, s melyek egyetlen pillantás alatt képesek voltak keserűséggel eltölteni a bensőjét.

Lemerült a víz alá, bár tüdeje nem mondhatni, hogy rajongott az újabb levegő megvonásért. Úgy döntött, bármit is szívott ma, a maradékot tuti, hogy lehúzza a vécén. Habár túl volt a rohamon és lelkében úgy, ahogy csillapodni látszott a vihar, az agyában nem nyugodtak a gondolatok, ahogyan a sürgető vágy sem, hogy véget vessen az életének. Ilyen még nem volt vele. Általában egy-egy félresikerült öngyilkossági kísérlet után kitisztult annyira a feje, hogy egy ideig ne akarjon újra próbálkozni, most azonban egészen más volt a helyzet. Azon kapta magát, hogy agyal; sorra veszi az eddigi eseteket, és keresi a hibát.

Könnyen megtalálta. Minden alkalommal azok a fránya védelmi mechanizmusok álltak az útjába és kapcsolták ki a szuicid hajlamokat. Olyan módszert kell keresnie, amely ellen a szervezete nem képes fellépni, valamit, amivel szemben esélye sincsen, mondjuk levetni magát egy hídról, vagy...

Kocsi elé ugrani.