Miközben a UA kisbuszával a pláza felé tartottunk és elbambultam annyira, hogy észre se vettem, hogy Fukukado zökkentett ki amikor közel hajolva hozzám komoran figyelt. A hírtelen meglepődéstől ugrottam egyet az ülésemen.

– Azért nem vagyok olyan ijesztő? – mondta a nő – Mindegy.

– Miért jöttél ilyen közel hozzám? A szívbajt hoztad rám! – Méltatlankodtam neki.

– Szóltam neked... háromszor. – mondta rezzenéstelen arccal – Elbambultál, megragadtam az alkalmat hogy közelebbről is szemügyre vegyelek. Bocs nem bírtam ellenállni. – Mondta és látszott rajta, hogy élvezi a pillanatnyi zavaromat, amit most újra komolyság váltott fel.

– És mit vettél észre? Miközben engedély nélkül beléptél a személyes terembe, nem mintha tudnád mit jelent az. – mondtam neki epésen.

– Pfffff...Hahahahahaha – nevette el magát – most meg úgy viselkedsz, mint valami frissházas menyecskével az anyósa.

– Ahhhhh... Fukukadó bökd már ki, hogy mit akarsz.

– Hívj csak Eminek, ismersz már olyan régóta. – Mondta nyugodtan az ülésében.

Erre hirtelen nem tudtam mit mondani, meglepett a gyengédségével. Félrefordítottam a fejem és kifele lestem az ablakon.

– Semmi jó nem származna belőle, maradjunk a Fukukadónak, ha civilben találkozunk.

Érezhette, hogy most visszaemlékszem, amikor megkért, hogy így hívjam. Sokszor próbálkozott abban az egy évben, amikor a végzőse voltam, mind hiába. Obo-kun halála után meg pláne. Most már nem érzem, hogy lenne jogom a Keresztnevén szólítani.

Ekkor megéreztem egy kis meleg kezecskét, ahogyan próbálja visszafordítani a fejem. Ennek lehetetlen, nemet mondani.

– Igen, Eri?

– Otosan miért nem nevezheti Emi-sant, Eminek? – Tette fel a kérdést, ami nem hagyta nyugodni.

– Igen, igen,otosan, miért nem nevezheted Emi-sant, Eminek? – Bólogatott hevesen a néven nevezett egyén is. A mosolyát még csak rejteni se próbálta.

Most erre mit mondjak, túl nagy a nyomás, de nem engedek, kitalálok valamit, az nem lehet, hogy keresztnevén szólítsam, akkor mindig felemlegetné és az orrom alá dörgölné. Biztos kell, hogy legyen... aztán eszembe jutott valami, ami biztos bosszantani fogja. Féloldalas mosolyra húztam a szám. Ezt most visszakapod. Erit a velem szemben lévő ülésre ültettem, hogy jobban láthassam Fukukado reakcióját.

– Rendben akkor most máshogy foglak hívni, mint Fukukado. – Mondtam és a vigyoromat látva értetlenül néztek rám, majd mire Fukukadónak leeset és tiltakozni akart volna, de már késő. – Mostantól Fukuemi-nek foglak hívni.

– Ne-ne, bármit csak azt ne, jó lesz, csak ne hívj még egyszer így. Jó lesz a Fukukado, rendben? Csak a nagymamám hívott így, az összes unokája keresztnevéhez oda rakta, hogy Fuku- és ez olyan égő volt! – Mondta nyávogva a nő.

– Nekem tetszik, olyan kis édes. – Mondtam neki vigyorogva, mint a tejbetök.

– Ahhhhhhh... kiráz a hideg, amikor szadistaként mosolyogsz, így szoktál a diákjaiddal is bánni? – Kérdezte reszketve.

– Néha. – Vetettem oda lagymatagon.

Fintorgot egyet, utána, mint akinek jó ötlete támadt felpattant a szeme. Elmosolyodott, kéjesen rám nézett, majd hozzám hajolt. Ez a nézés semmi jót nem ígért. A pulzusom már az egekben, erre ő kacéran suttogni kezdett.

– Akkor mostantól én is becézni foglak... Sho-san. – mondta ki az általam leggyűlöltebb nevet, vágyakozással telve.

Én nem tudom, hogy ki ez a nő. Ő nem az a Fukukado Emi, aki végigszalad a UA folyosóján a nevemet skandálva, sem az a lány aki viccelődőzik az evőpácikával az étkezdében. És legfőőképp nem a kohaiom, mint ahogy eddig tekintettem rá. Igazi hús-vér nő, a legjavából, jöttem rá, amikor végig mértem alaposan. Mikor visszasiklott a tekintetem az arcára, a szemeim az ajkán állapodtak meg, épen a szélét harapdálja. Nem tudtam magamon uralkodni és épp kezdtem közel hajolni hozzá, amikor valaki kopogtatni kezd a busz ajtaján. Kinyitva Vlad feje jelenik meg és döbbentve látott minket, egy elég kényes szituációban.

– Én tudom, hogy már régóta gyűl köztetek a feszültség, de szerintem a kislány még fiatal, a felvilágosító órához. – Mondta mindent tudó mosollyal az arcán, mire szétrebbentünk. – Egyébként csak most veszem észre Aizawa, összefogtad a hajad és megborotválkoztál? Vajon ki kedvéért? – Nézet nyugodtan a vicces lányra, aki a tarkólyáig pirult. Ezt látva én se úszhattam meg, úgy elpirultam, mint valami középiskolás suhanc.

– Megérkeztünk? – Kérdeztem Vladot, mire ő megkönyörülve rajtam bólintott, de látszott rajta, hogy próbálja visszafolytani a nevetését. – Akkor, ha Fuku-sanak hívom jó lesz, Kislány?

Eri nagyon csendben volt amig a „jelenet" végbe ment. Alig mertem belegondolni, hogy most mire gondolhat ennyi idősen.

– Akkor Otosan és Emi-san kibékültek? Mert Eri azt hitte, verekedni akarnak, ahogy egymásra néztek. – Mondta könnyeit törölgetve. – Eri nem tudta, hogy mit csináljon.

Ekkor Vladra néztem tanácsul, aki egy „edd meg, amit főztél" vállrándítással elindult a pláza felé. Majd Fukukadóra néztem, aki már újra normális szint öltve Eri mellé ült és kedves, lágy hanggal magyarázni kezdett.

– Tudod Eri-chan, ha két felnőtt ember eldönti... – na, jól kezdődik, felbe akartam szakítani, de leintett – hogy nem simán csak a vezetéknévüken fogják egymást szólítani, akkor ilyen komolyan néznek egymásra. A felnőtek között a becézés nagyon komoly dolog.

– Tényleg? – Kérdezte szipogva.

– Igen! – helyeselt a nő, a kislánynak, mire kezdtem megnyugodni.

– Akkor Emi-san és Otosan, nem dühösek egymásra? Mert olyan dühös vörös volt a fejetek. – Mondta a kislány, mire én majd el süllyedtem szégyenembe. Joke már nem bírta tovább és hangosan felnevetett, amire Eri összezavarodott arcot vágott.

– Tudod az emberek, nem csak akkor vörösödnek el, amikor dühösek, – mondta, majd nekem szegezve a szavait folytatta – hanem akkor is, amikor kedvelnek valakit. Figyelj, megmutatom.

O-ó, rosszat sejtek.

Felált és lassan közelitett hozzám, mire a torkomban éreztem a dobogó szívem. Újra harapdálni kezdte a szája szélét, Kami-sama, most segíts! Amikor odaért hozzám, lassan lehajolt felém, és amikor már azt hittem, hogy a szánk találkozik, és végre megízlelhetem az ajkait, csak egy érzelmes puszit nyomot, a kicserepesedett szám szélére.

– Talán legközelebb. – suttogta sóhajtva, mire én fülig elvörösödtem.

– Látod Eri-chan. Nem vagyunk dühösek, hanem csak kedveljük egymást. – jelentette ki paradicsom vörös arcával, amitől csak még jobban égni kezdett az arcom. Erre Eri felpattant és dalolászni kezdett:

– Otosan és Emi-san nem gyűlölik egymást, hanem kedvelik egymás lálálá.

Majd táncolt egy kicsit és odaugrott hozzám.

– Örülök, hogy tetszik neked Emi-san, – mondta nekem mosolyogva – és Emi-san, neked is köszönöm, hogy tetszik neked Otosan. – jelentette ki boldogan Joke-nak.

Ah, hogy én mennyire szeretem, a gyereklogikát. Ettől függetlenül úgy látszik lesz miről beszélnünk Joke-kal. De előbb rendezzük le a Kislány dolgait, utána majd tudunk beszélni.

Na, helllllóóóóóóóó (csábos hangzás akar leni, Atis-sensei hangjával képzeljétek el). Hogy tetszett a rész? Ez az első, hogy érzelmesebb dolgot írok le. Úgyhogy nagyon várom a visszajelzésiteket.

Ha tetszett, értékeld / mond el véleményed!

A következő találkozásig, viszlát, hőstagozatosak!

Plus Ultra!