Fukukado Emi, 1B, UA hősképző középiskola, 16 éves.

Oya-oya? Mi ez itt? Most tényleg én leszek a főszereplő? Hello mindenki Fukukado Emi vagyok, ahogy azt láthatjátok, de szerintem úgy jobban ismerhettek, hogy Ms. Joke. Igen, az egyedüli, az ellenálhatatlan, a leendő miss. Aizava (szemkacsintás, szemkacsintás), a lehengerlő és totálzakkant Ms Joke.

A képességemet nem nagyon kel bemutatni, de aki csak most ismer meg annak demonstrálom:

A képeségem a Hahota, ha mondok egy viccet valakinek és az legkisebb jelét is érzi, hogy vicces, amit mondtam, akkor hahotában tőr ki. Az agyhullámokhoz van köze, de ez túúúúúúúúúúúúúl unalmas lenne elmagyarázni.

A mostani részben elmesélem nektek, hogy hogy ismerkedtem meg Aizawával és hogy kerültem be a UA-ba, úgyhogy minden szem a képernyőre és rám összpontosítson.

Most pedig jöhet az opening és utána érkezhet az én cuki 16 éves énem.

Hogy mi? Nekünk nincs openingünk? Az hogy lehet? A fanficnek nincs finanszirozása? Ez de béna. Na mindegy következik az Extrarész 3/2

...........................................................................................................................

Még most is emlékszek arra napra, amikor megismerkedtem senpai-jal, ami majd 2 éve, 6 hónapja és 11 napja történt. Az a nap belevésődött, mint a 10 parancsolat a kőtáblákba. De ez nem afféle megyek az utcán, meglátom és belém üt ménkű, majd egyből szerelmes lettem a senpaiba. Nem. A senpai megmentette az életemet. Ezért omladozok tőle, leszek tőle cseppfolyós és leszek tőle extra ideges/idegesítő.

Alsó középiskolás voltam, amikor is engem és Taki-niichan – aki Maki-oneechan, pasija volt és a gyerekkori barátom a szomszédból – megtámadott minket egy gonosztevő, akinek nagyon ijesztő képessége volt. Hirtelen arra eszméltem, hogy éles hasító fájdalmat éreztem a gyomromban és nem bírtam állva maradni. nem tarthatott sokáig, de nekem egy örökkévalóság volt.

Egyszer csak arra eszméltem, hogy Taki-niichan elem ugrik, és a bűnöző öt szúrja le helyettem. Fel sikítottam!

– Taki-niichan!

– Tartsd erősen rajta a kezed a seben – hallottam meg egy mély, öblös kiáltó hangot – Én itt vagyok és segítek, a UA-ba járok, a profi hősök, a rendőrök és a mentősök értesítve lettek, kitartás!

Míg a sebet tartottam Taki-niichan elájult.

– Taki–niichan, térj magadhoz!

– Semmi esélye, már haldoklik, a szerelmetek meg fog vele halni. és én öltem meg. Megöltem még egy szerelmet, az összes szerelmet meg fogom ölni, Hahahahaha(gonosz ördögi kacaj, csak, hogy értsd)

– Ne, Taki-niichan!

– Ne válaszolj neki, semlegesítettem a képességét, de még mindig nála van a kés.

Ahogy ezt kimondta, a gonosztevő nekünk lódult és szitkokat, meg káromkodásokat vágott a szerelemről, meg a megvesztegetésről hablatyolva. Amikor a srác valami sálféleséggel megállította a dühöngő őrültet, mikor meg hallottam a szirénák hangját. Az őrült hirtelen kiszabadult a szorításból és a késsel hadonálva felém szaladt, és amikor majdnem belém döfte a kést. A srác, a kezével megfogta a pengét és valamilyen technikával a földre vitte a fickót. Amikor megérkezett a segítség minden fölgyorsult. A mentősök elvitték a Taki-niit, akik kritikus állapotról beszéltek, a profihősök valamilyen megbeszélésfélét tarthatnak, mert nagyon komoly hangnemben beszélgetek a sráccal és mivel én nem sérültem meg, csak sokkos állapotba kerültem, de a rendőrség megpróbált velem beszélni, amire már nem emlékszek bocsi.

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy a srác odajött hozzám.

– Minden rendben? Nem sérültél meg? Mit mondtak az orvosok?

Én meg csak ültem a földön és bambultam a srácra, akinek a hosszú tarkóig érő fekete haja az arcába lógott, kimerültnek és csapzottnak tűnt, de mégis nem láttam még tőle menőbb srácot. Hírtelen ideges kezdtem lenni, és ahogy szokás, oltári hülyeséget mondtam és elszabadult a képességem.

– Ezt inkább én mondanám – kezdtem hangosan – Úgy nézel ki mint egy zombi, valami béna horror filmből.

Hirtelen mindenki elkezdet hangosan nevetni én pedig elpirultam. Mindenki nevetett, kivéve a srác. Ő állt és engem bámult, aztán hirtelen vörösen izzani kezdett a szeme és hírtelen mindenki abbahagyta a nevetést.

– Ezt meg, hogy csináltad?

–Előbb...– mondta kimérten – miért is hívtál zombinak?

– Gomen – Hajoltam meg rögtön – amikor ideges vagyok elszabadul a szám és a képességem. – feleltem pironkodva.

– Akkor örülhetsz kiscsaj – borzolta meg a hajam kaján vigyorral az arcán – a képeségem a törlés, ki tudom iktatni az egyes emberek képességét. A tiédet is Ms Joke. De most már vissza kell mennem a UA-be, mert nemsokára vizsgaszezon, na szia!

– Várj! – kiáltottam utána – Kérlek, járj velem!

– Nem!

– Életem első vallomása egyből visszautasítottak.

– Ez egyértelmű, te egy áldozat, én egy hős, ez nem etikus és szabályellenes, az áldozat érzelmi állapotátt kihasználni.

Milyen kis okoskodó... de édes!

– Akkor legalább a nevedet mond meg! – kérleltem

– Még nincs hős nevem.

– A civil nevedet kérdeztem, te butus – mondtam negédesen.

– Huh! – sóhajtott mélyet –Aizawa, Aizawa Shota. – Válaszolt majd, elment

– Ezt nevezem én sokknak – legyeztem magam.

A fantáziálásból egy rendőr ragadott ki aki, felajánlotta, hogy elvisz a kórházba, a rendőr elmondta, hogy a gonosztevő képességének a neve a rettegés, ami abban merül ki, hogy azt látatja veled, hogy épen haldokolsz. És nem csak az elmédben, hanem a fájdalmat is éreztetti veled.

A korházfelé közeledve egyre jobban elfogott a félelem, hogy valami történik Taki-niichannal. Az összes örömöm elpárolgott és a korházban megláttam a Taki-niichan és az én családomat. Amint meglátam Maki-oneechan sírva szaladtam felé.

– Oneechan, – Kezdtem neki síróshangon magyarázkodni – az egész az én hibám, csak is én tehetek róla, hogy ez történt Taki-niichannal.

–Semmi baj, Taki rendbe fog jönni, hisz tudod ő, a te erős és bátor Niichanod, egy ilyen kis seb nem okoz neki bajt, de ez akkor sem a te hibád.

– De Onee-san, ha én nem hívtam volna el őt vásárolni, akkor most nem lenne itt

– És azt is tudom, hogy nekem mentettek el születésnapi ajándékot venni, Taki-kun elmondta. Ő se akarná, ha magadat hibáztatnád, hisz tudod, ő ilyen. És aki ezt okozta, az a gonosztevő, akit elfogtak és biróság elé fogják állítani. Meg fog lakolni a bűneiért, amit veletek tett.

– Nee-san. Én úgy féltem, amikor a késel nekünk kezdett szaladni, én a fájdalomtól nem tudtam mit csinálni, de Taki-niichan megmentett, elém ugrott. Mit csináljak, ha meghal. Ha azért hal meg, mert megmentett.

Láttam az arcán, hogy őrlődik, nem tudja, mit mondjon, akárhonnan is nézzük ő is még csak egy 19 éves kamasz. Ekkor Taki-kun édesanyja jött oda, hozzám.

– Ha ez bekövetkezne – mondta a könnyeit visszanyelve – azt, szeretném, ha úgy élnél, hogy tud, mit tett érted és olyan életet élj, amilyent ő is, mások megsegítéséért. Mind tudjuk, hogy a UA az álmaid, netovábbja, ezért is szeretném, ha kiváló hős legyél, Taki is biztos ezt akarja.

Miután befejezte, meglelt én pedig tovább sírtam a vállán. Amint megjött az orvos a műtőből, elfogott a rosszullét. És újra belenyilallt a fájdalom a gyomromban, de tűrtem. Az orvos odament Taki édesanyjához.

– Amikor beleztünk a műtétbe, komoly komplikációk léptek fel, a kés átszúrta a fia hasnyál mirigyétt. Őszinte részvétem asszonyom, de sajnálattal kell közölnöm, hogy a fia életét nem tudtuk megmenteni.

Hallom. ahogy a körülöttem álló emberek felzokognak és Taki nevét mondogatják, nekem is folyik az arcomon a könny megállás nélkül, aztán hirtelen összerogyok az elviselhetetlen fájdalomtól és felvisítok, majd minden elhomályosul. Még hallom, ahogy a nővérem utánam kiált, de aztán semmi. Csak a sűrű sötétség és a mély csend, mintha valami sötét mocsárba süllyedtem volna.

Három napig voltam eszméletlen, amikor felébredtem, kiderült, hogy idegösszeomlást kaptam a sokktól, a mentális nyomástól és a fájdalomtól. 2 hétig rehabilitációs időszakot tartottak nekem az orvosok, addig megtörtént Taki-kun temetése, amire nagy nehezen elengedtek az orvosok, de vissza kellet mennem, a korházba. Most engedtek ki és rögtön a síremlékhez jöttem és egyből eleredtek a könnyek, ahogy egyfolytában bocsánatot kérek tőle valaki meg köszörüli a hangjátt. Ijedtemben hátra fordultam a hang irányába és megláttam őt. A UA jellegzetes szürke egyenruhája volt rajta, kócos haj most is az arcába hullott, úgy nézet ki mintha több napja nem aludt volna. Összegezve nem egy Juan Miguel (Nálunk csak Huán Mígel), de mégis... mégis újra repkednek a pillangók, még a könnyeim is elálltak a meghökkenéstől.

– Te hogy kerülsz ide? Taki-kunhoz jöttél? A temetésen már láttalak.

– Igazából téged kerestelek. Anyukád mondta, hogy itt vagy.

– Csaknem randira akarsz hívni?

– Még csak 13 éves vagy, szólj, ha már nem leszel kiscsaj, bár az még sokára lesz, de, hogy válaszoljak a kérdésedre nem, nem tervezem, hogy valaha is randizzak veled.

Hiába mondja ezt, mégsem tör le, inkább valahogy megnyugtat. Visszafordulok a sírhoz és egyengetni kezdtem a virágokat.

– Akkor miért jöttél? Nem mintha bánnám, csak tudod, a kíváncsiság kedvéért.

– Csak tudni akartam, hogy minden rendben van és jól vagy-e.

– Két hete mindenki ezt kérdezi tőlem és azt mondja idővel jobb lesz, és lehet, hogy igazuk van. De most? Most nem vagyok jól és ez szerintem igy rendben is van, sőt rosszabbul kéne lenem, valami nagyobb büntetést kellene kapnom Istentől, hogy megöltem Taki-kunt. Sokkal nagyobbat, mint az a párnap kóma és rehabilitáció.

Észre se vettem, hogy újra eleredtek a könnyeim. Nem is tudtam, hogy az embernek van annyi könnye amennyit én már ejtettem az elmúlt két hétben.

– Mert, ha ezért jöttél, – fordultam vissza hozzá– akkor mehetsz is, egy olyan gyenge ember, mint én nem érdemel ennyi figyelmet.

– Akkor legyél erősebb, legyél olyan erős, hogy a barátod bűszke lehesen rád, hogy olyan hős legyél, akiben megbíznak az emberek, legyen akármilyen képességed is.

– Ahhhhhhhhhhh... Mélyítőjük mondta el?

– Hogy is fejezem ki magam? A családod átlagosan nagyon szeret beszélni és én jó hallgatóság vagyok, ja, nagyon őrülnek, hogy megmentettelek téged.

– Hány órára ragadtál nálunk.

– Hát két óra után, a képeidet akarták elővenni, de már azt én se bírtam volna végignézni.

– Megmentettél, hogy nem nézted meg, van néhány elég ciki képem abban az albumban.

Erre ő csak mosolygott, majd megsimogatta a fejed.

– Ha elhatároztál valamit, azt vidd is végig, ha tényleg a UA-ba készülsz akkor várlak téged 2 év múlva. – Megfordult és kiment a temetőből, ahogy a távolodó alakját néztem, hagytam ülepedni a hallottakat. Majd visszafordultam a sírhoz és fogadalmat tettem Taki-niichannak:

– Esküszöm, hogy bejutok a UA-ba és olyan hős leszek, akire büszke lehetsz!

Másfél évig keményen edzettem magam és tanultam, hogy letehessem a felvételit. Nagy nehezen, de bejutottam a UA-ba. Miután bejutottam, napi szinten szokássá vált, hogy vallomást tegyek, ezt már inkább azért, hogyha valami rossz történt velem, akkor ez megnyugtatott és felvidított Senpai lekoppintásai.

De ez más volt, ez a kirohanás. Hiába csapot a fejemhez nagyon sok sértést én nem figyeltem oda. Csak a szemét néztem és annyi fájdalmat láttam bene, hogy belőlem is előhozta a könnyeket.

Miután a senpai elszaladt, a mély sokkból magamhoz térve senpai után mentem. Arról szó se lehet, hogy magára hagyom a senpait most, amikor egy barátra van szüksége. Félre rakom a buzgómócsing énemet és segítek rajta, ahogy ő is megtette velem annak idején.

-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_

Bocsi ezért a részért, de a felénél egy kicsit belekeveredtem a sztoriba, ezt talán észre is veszitek, úgyhogy tekintsetek el a logikai hibáktól. Egy kicsit megérintett a sztori, mert nemrégiben én is elvesztettem az egyik hozzátartozómat.

Írásközben rájöttem, hogy jobb ezt az extrát szétszedni és megírni, hogy Aizawa és Emi, hogy ismerkedtek meg és Emi minek következtében határozta el magát igazán, hogy hős lesz.

Remélem tetszett a rész, ha igen, Értékeld/Fejtsd ki!