– ... És akkor Otosan haja rózsaszín lett! – Nevetett fel Eri a szobájában, a hallgatóság pedig vele együtt nevetett.

A szobában a két kicsin kívül még Mandalay, Emi és én voltunk még. A cicakommandó többi tagja már a fesztiválon volt, mert megkérték őket, hogy legyenek a felügyelő bizottság tagjai a mai nap folyamán. Annyi a feladatuk, hogy járkálnak, és figyelnek a behatolókra, miközben élvezik a fesztivált. Egy kis extra, a hősködés mellé.

– Azután meg is beszéltük, hogy soha nem veszünk meg egy sampont, csak azért, mert unikornis van rajta, igaz? – kérdeztem tanító jelleggel.

– Hanem elolvassuk, hogy mi van ráírva! – Mondta, a már betanult szöveget.

– De nekem még mindig kérdéses, hogy miért azt használtad? – kérdezte Emi röhögve.

– Eri fodrászost akart játszani és kipróbálta rajtam az új samponját – magyaráztam.

– De megnéztem volna magamnak! A mindig komor Aizawa, rózsaszín hajjal! – Merengett grimaszolva Mandalay.

Megzörrent a telefonom a zsebemben, úgyhogy kimentem a szobából.

– Igen? – vettem a fülemhez a készüléket.

– Aizawa-sensei, az egyik diákja elkapott egy betörni készülő gonosztevőt. A diáknak semmi baja nem esett, de kérem jöjjön érte a tanáriba – szólt bele az egyik rendfenntartásért felelős tanár.

– Melyikük volt az? – kérdeztem unalmasan hozzászokva ahhoz, hogy az osztályom mindig bajt kever.

– Midoriya Izuku – válaszolta. – Meg kell hagyjam, nagyon szépen kezelte a helyzetet, egy civilnek sem esett baja és a gonosztevőt még azelőtt elkapta, hogy bejutott volna, méghozzá alig pár sérüléssel. Aizawa, igazán tehetséges diákjai vannak az idei évben – dicsért meg hiába.

– Nem az én érdemem, de azért köszönöm, tíz percen belül ott vagyok. – nyomtam ki a hívást.

Már számtalanszor megkaptam, hogy milyen jó az osztályom, de tényleg nem sokat adtam hozzá ehhez a fejlődéshez. A folyamatos incidensek és események sorozata tették őket ilyen erőssé. Én max annyiban járultam hozzá, hogy leszidtam őket, ha valamit rosszul csináltak, vagy megvédem őket amennyire az erőm futja. De legtöbbször inkább csak takarítok utánuk.

– Valami baj van? – Lesett ki az ajtón Emi.

– Nem, semmi, csak Midoriyának sikerült elfognia egy behatolni készülő gonosztevőt – magyaráztam valamilyen oknál kifolyólag büszkén.

– Kedveled a srácot, mi? – Vigyorgot rám.

– Az első napon képes volt pimaszkodni velem, pedig a kicsapással nézett szembe – emlékeztem vissza a fél évvel ezelőtti első óránkra.

– Áááá! Az éveleji szívatós óra! – reagálta le egyből, én meg bólintottam. – Azt én is meg szoktam csinálni!

Ellépve mellette, miközben röhögött, behajoltam a szobába.

– Mandalay! Körbe tudnátok nélkülem menni a fesztiválon? Mirio diáknak szólok, hogy vezessen körbe beneteket, nekem van egy kis elintézni valóm az egyik diákommal, majd összefutunk, ha végeztem – ismertettem a tervet.

– Valami gond van? – kérdezte aggódva.

– Épp ellenkezőleg, az egyik diákom, Midoriya, elkapott egy behatolni készülő gonosztevőt. Épp jelentést tesz, de csak velem engedik el – nyugtattam meg.

– Deku-san elkapott egy gonosztevőt? – villanyozódott fel az eddig flegma srác, szinte látom csillagokat vetni a szemét.

– Igen, teljesen egyedül! – mosolyogtam rá.

– Deku-san a legjobb! – öklözött a levegőbe Eri.

– Nagyon menő! Olyan hős akarok lenni, mint Deku-san! – lelkesedett be teljesen a fiúcska.

Bár Mandalay tisztában volt ezzel, mégis elöntötte a meghatottság és a könnyeit törölgette csendesen.

– Kouta-kun, hős szeretnél lenni? – kérdezte Eri ledöbbenve.

– Igen! – bólintott megszeppenve. – Te nem, Eri-chan? – kérdezte meglepődve tőle.

Erire komor csend borult és az előbbi meghitt és vidám légkör szertefoszlott és csak szomorúság és fájdalom szivárgott a kislányból.

– Eri... Eri nem tudja – válaszolta komoran, üveges szemmel, majd átkarolta a térdét és lehajtotta a fejét.

Teljesen depresszióba esett és magába fordult. Épp indultam volna hozzá, amikor a kis srác, aki a bajt okozta, elé térdelt és mosolygós arccal vigasztalni kezdte.

– Nem baj, nem kell most eldöntened! Nem is kell hősnek lenned! – mondta gyengéden, ami arra késztette Erit, hogy rá nézzen.

A hallottak miatt és a gyengéd szavak hallatán Emi szemében megjelentek a könnycseppek. Kouta-kun viszont bíztató mosollyal folytatta.

– Leszek majd én a hősöd! – ígérte meg Erinek őszintén.

Ezt hallva Eri megdöbbent arcot vágott, majd könnyek között elmosolyodott és bólintott.

Ez volt az első pillanat, mikor nem zavart, hogy a kis srác csapta a szelet Erinek. Hálás voltam azért, mert megmosolyogtatta. Mióta Eri itt van velünk, hiába gyógyul, hiába mosolyog, sokszor elréved, sose kuncog, vagy nevet fel hangosan, mintha valami még mindig visszatartaná.

Az viszont igaz, hogy a mosolya sokszor védelemként szolgál neki, vagy minket próbál megnyugtatni, de most elsőnek látom, hogy őszintén mosolyog, még akkor is, ha könnyek között teszi. Ez az első lépés a gyógyulás végső szakaszában, amikor a legmélyebb sebek gyógyulnak be, amik a lelkén vannak.

Törökülésben lehuppanok melléjük és én is megsimítom Eri feje búbját kedvesen és megértően.

– Kouta-kunnak igaza van Eri, ha nem akarsz hős lenni, nem kell annak lenned – mosolyogtam rá szelíden. – Most már szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz, te döntesz a sorsodról! – töröltem le gyengéden a könnycseppjeit. – Neked meg nagyfiú, – borzoltam össze a sapkátlan kobakját – sok sikert az álmaidhoz, remélem tényleg vigyázol majd Erire! – kacsintottam rá.

– Igen is, Uram! – vágta magát tisztelgő pozícióba.

– Eri, Mirio megígérté, hogy körbe vezet titeket a fesztiválon, én addig elintézem Midoriya-kun ügyét. – magyaráztam neki.

– De én Otosannal akarok menni! – mondta kis hallgatás után csalódottan.

– Én is szeretnék veled maradni, de Midoriya nem tud fellépni a színpadra, ha nem segítek neki. Nagyon sokat gyakorolt, hogy láthasd őt – magyaráztam kedvesen. – Így elengedsz?

Válaszul csak egy bólintást kaptam. Én megpusziltam a homlokát és feláltam.

– Nem fog sokáig tartani, de úgy is nemsokára kezdődik a fellépésük, ott majd találkozunk, addig is Mirio-kun és a többiek veled lesznek, rendben? Midoriyáék fellépésénél pedig találkozunk. Jó? – kérdeztem, mire új fejbólintást kaptam válaszul.

Elköszöntem és már mentem is Midoriyáért, épp csak elindultam és kaptam egy hívást Iidátol, aki azt mondta nincs meg Midoriya. Iidának addig tartott elmagyarázni a dolgokat, hogy oda is értem a zöldhajú diákomhoz. Biztonság kedvéért elmentünk Recovery Girlhöz. Aki gyors vizsgálattal és apró puszival útjára engedett minket. Mire a színpadhoz értünk, már mindenki jelmezben volt, szerencsére elhozták Midoriyáét is, aki hip-hop felkapa és készen is ált. Addig én lecsekoltam őket, hogy minden rendben van-e. Szerencsére minden rendben volt, úgyhogy mikor kezdődött, a Színpad mellett a falnak dőltem és kifújtam magam. A tömegben egyből kiszúrtam Emit, mellette Mandalay-jal és Mirioval, akinek a kezében Emi, míg a nyakában Kouta ült. Mint valami óvóbácsi. Meg is mosolyogtam, jól állt neki.

Az előadás elkezdődött, ezért nem akartam zavarni őket, de írtam egy sms-t Eminek, aki felém nézett és észrevétlenül a közönség soraiban cikázva felém tartott, majd mikor kiért a diák-tengerből, a zene ritmusával riszálva a popóját tartott felém. Majd előttem megállva tovább rángatózott a dalamra. Nem bírtam visszafojtani a mosolyomat és rávigyorogtam. Ő megfordult és a mellkasomnak dőlt, én átkaroltam a hasánál és magamhoz szorítottam, majd így közösen himbálóztunk figyelve az előadást és a diákok népes tömegét. A csúcspontra érve az éljenző és lebegő tömegen keresztül, akik Uraraka képeségének köszönhetően megtapasztalhatták a súlytalanság érzését, a tekintettem Erire szegeződött és a szemeim elfátyolosodottak és Emi vállának nyomtam az arcom.

– Emi, – szólaltam meg meghatódva – ő most mosolyog, teljes szívéből és önfeledten!

Emi megfordul, de én nem engedtem el, így a homlokom a kulcs csontjának nyomódott. Ő közrefogta az álamat és gyengéden megsimogatta az arcomat. Az ő szemében is könnyek gyűltek.

– Idővel több ilyen pillanata lesz, Dadzawa! – mosolyodott el és összeérintette a homlokunkat.

A hangzavar körölötünk mintha megszűnt volna, a villódzó fényeknek köszönhetően méregzöld szeme smaragdként csillogott, amiben teljesen elvesztem. Ezt a szempárt nagyon szeretem és a legfurcsább, hogy megnyugtat, megvigasztal és egyszere elveszi az eszemet. Ezt a pillantást szeretném látni, mikor felébredek, mikor boldog vagyok, mikor szomorú, mikor gyenge és sérült vagyok, mikor megbántva vagy felbátorodva érzem magam. Ezzel a tekintettel szeretnem leélni a hátralevő életemet.

– Szeretnél azoknál a pillanatoknál jelen lenni? – csúszott ki a számon hirtelen, de mégis őszintén.

Emi teljesen ledöbbent és pislogni sem tudott, kérdő nézett rám, mintha azt várná, hogy azt mondom „Április Bolondja!". Én viszont elmosolyodtam és lassan bólintottam, mire ugrálni kezdett és azt üvöltözte, hogy „Igen-igen-igen!" és hálát adtam az Égnek, hogy még szólt a zene.

– Úgy látszik elérted – fogtam magamhoz erősen.

– Mit? – nézett rám örömittasan.

– Elérted, hogy Ms. Aizawának szólítsanak majd – mosolyodtam el és megcsókoltam, lágyan és érzékien, hogy ezt a pillanatot örökre az emlékezetünkbe zárjuk.

Hello-hello-Hello-Hello hőstagozatosok!!!!

Visszakaptam a laptopom és mint főnix, feltámadtam poraimból!!! Szeretném, ha elmondanátok, hogy milyen lett a rész, mert nemsoká vége a résznek!

Ha észreveszitek, a könyvben volt egy jelentőségteljes pillanat, ami meghatározza majd a történet fő szállát, a rajzott Ai_Sachiko készítette, ő nyerte a rajzversenyt, amit kihirdetem!

A további viszont olvasásig, sziasztok!

Plus Ultra!