*Day szemszöge*

Miért vagyok ennyire fáradt? Vajon megint álmodok? Most komolyan. Alszok? Hallom Alex hangját. Felakarok ébredni! Miért nem megy?

-Mikor ébred fel?-hallom tompán Alex hangját.

-Elvileg ma. Lassan az altató kimegy belöle-mondja talán Zed.

-Mennyire fog emlkékezni?-kérdi valaki.

-Mindenre. Még nem vesztheti el a memóriáját. Annyira még nincs gáz, viszont két hónap múlva, ha romlik az âllapota meg kell mütenem. Akkor már lehet, hogy ideiglenesen elveszti az emlkékeit.

Fel kéne ébrednem. Miért nem megy? Mi történt? Nyisd ki a szemed Day!-biztatom magam.

Lassan kinyitom a szemem.

-Ébredezik-jön oda hozzám Alex.

-Ja..reggelt. Miért nem fogok emlkézni dolgokra?-kérdem.

-Izé...tudod...az van hogy...-vakarja Zed a tarkóját.

-Van egy daganat a fejedben ott, ahol a memóriád van. Egyenlöre okés vagy, de ha rosszabbodik az âllapotod, akkor müteni kell. Annyi kockázat van, hogy elveszteheted az emlkézetedet, de megmaradsz.-veszi át a szót Color.

-Okké-húzom el a szám.-Mitöl alakult ki?-kérdem.

-Valószinü a szigeten. Amikor a drogokkal kisérleteztek rajtad.-feleli Zed.

-Rendben leszel-szoritja meg a kezem Alex és lassan megcsókol. Megszünik a világ. Szeretem ezt az érzést.

-Khmm. Viszont Rednek is elkéne mondanunk.-zavar meg Zed, mire mindketten egy most megöllek pillantást küldünk felé.

-Majd ên-sóhajta Color és kimegy az ajtón.

-Lassan menni kêne skacok-mondja Zed és Ö is távozik.

-Felöltözök oszt mehetünk.-nevetem és megvárom amig kimegy Lex is az ajtón. A szekrényhez megyek ês kiveszem a cuccaim a szekrényböl. Lassan lemegyek a konyhâba, ahol Rex ugatva üdvözöl.

-Szia Bajnokom-simitom meg a barna bundát ês adok egy puszit a buksijára.

-Mehetünk?-kêrdi hirtelen Alex.

-Hova?-kérdezek viszza.

-Izé...gondoltam mozizunk egyet, utânna meg kajolhatnânk-vakarja meg a tarkóját.

-Eljövök. Nyugi-kacsintok rá és elindulok felfele.

-Hova mész most?-kérdi.

-Âtõltözni te-nevetek és berobogok a szobámba. Kinyitom a szekrényt és minden rám omlik. De tényleg minden. Póló, pulcsi, kalap, kabát, táskâk, ruhák minden. Felveszem azokat amik elöször kiestek és jól is mutatnak. Felveszem és feldobom maga egy kis sminekkel.

-Azta-na igen. Ilyen reakciora vártam. Halkan kuncogok és lemegyek a lêpcsõn.

-Te kutattál a szekrényemben?-kérdem számon a ruhacunami okozoját.

-Ssszz...Mit szeretnél nézni Napom?- szisszen fel  és ajtó fele indul.

-Jhon Wick 2?-kérdem nevetve.

-Megbeszêlve. Meg egy vacsi egy étteremben-kacsint rám és kinyitja a kocsiajtót nekem.

-Köszönõm uram udvariasságát.-bóilntok megjátszva az elökelöt és beszállok a kocsiba.
Elmegyünk egy közeli êtterembe. A berendezés egyszerü mégis szép. Barna székek és asztalok, lájtos fény viszony és kedves pincérek. Azt kell mondjam romantikus.

-Jó napot! Foglaltak helyet?-jön hozzánk egy pincér.

-Igen. Axe Alex és két személyre-mosolyog titokzatosan.

-Oh. Igen emlékszem. Erre jöjjenek-vigyorog a lâny. Kezdek gyanakodni.

-Mit tervezel?-súgom oda miközben felmegyünk egy lépcsön.

-Tényleg nem tudod?-súgja vissza. Épp akartam volna valamit mondani, de ami fogadott, az belém fagyasztotta a szavakat.

-BOLDOG SZÜLINAPOOT!-bukkanak elö az emberek.

-Ti? Mind? Ma van? -hebegem. Nagyon rêgen nem ünnepelte már a születés napomat.

-Mivel rég volt meg minden, de van még egy meglepim.-mondja majd megfogja a kezem és bevezet a barátaimbol âlló kör közepébe.

-Csukd be a szemed. Megidézek még valakit-mondja én meg becsukom a szemem.

-Nyisd ki-hallom meg és kinyitom a szemem.

-Szia hugi.-köszön egy szâmomra kedves hang.

-Hunt-gyülnek könnyek a szemebe.

-Igen.-virit egy féloldalas mosolyt.

-Hunt!-ugrok a nyakâba. Rengetegett nött és öregedett tíz év alatt.

-Szia tesóm. Jó újra látni-simitja meg a fejem.

-Téged is-kezdek el bögni.

-Ne sirj. Beakarom mutatni a családomat-nevet és finoman megfordit. Szembe találom magam egy harmincas éveiben lévö növel és kêt gyerekkel.

-Ö Liza-mutat a nöre- a feleségem. A kislány Lidia a kis srâc meg Edvárd. Család Ö itt a húgom, Day-mutat rám. Félênken rájuk köszöbök.

-Day-szólit meg egy újabb ismerös hang. Túl ismerös. Lassan fordulok meg életem megkeserítöjêhez.

-Apámnak csúfolt szörnyeteg-sziszegem a fogaim kózött. Igen. Ennyire gyülölöm. Ö küldött..nem is. Ö adott el a szigetre. Miatta szenvedtem. Miatta nem vagyok képes nyugodtan aludni és ami a legrosszabb....miatta halt meg anya.

-Day. Kincsem-gyülnek könnyek a szemébe.

-Mit keresel itt?-kérdem fákjalmasan. A kezem autómatikusan ökölbe szorul.

-A lányom vagy. Most lettél tizenkilenc.-kezd el magyarázni.

-Én hivtam meg-suttogja Lex.

-Miért? Miért kellett ide hivnod!-kiabâlom.

-Mert az apád!-kiált vissza.

-Day. Kincsem-kezd el magyarázni, de nem érdekel. A szavába vágok.

-Nem. Figyelj. Nem hiszem, hogy valaha is megfogok tudni neked bocsátani, de mivel tudom, hogy mindenki itt van és rajtad kivül nem ártottak nekem semmit, elvisellek-sôhajtom.

-Tudom..ês köszönöm-hajtja le a fejêt.

-Remek-csapja össze Hunt a kezét-akkor most már csak Yade kell és meg is van a csipet csapatunk.

-Yade is jön?-csillan fel a szemem. Az öcsém vilâghirü zongorista lett.

-Szia Daaaay!-ugrik a nyakamba az emlegetett.

-Yadeeee-õlelem meg.

-Növérkém..annyira hiányoztál-fúrja a nyakamba a fejét.

-Te is nekem kisöcsém-suttogom és simogatom a fejét.

-Apaa. Mikor esszük meg a tortát?-ráncigâlja meg Liza Hunt ingêt.

-Most-nevetem, miközben megtörlöm nedves szemem.

-Kés?-kérdem.

-Itt van-nyomja a kezembe Color és megvâgom a tortát. Öt év utân elöször tartom meg a születésnapomat.