Artemys ahogyan haladt Suhatag romjai között hallani vélte a halál sikolyokat a házak ablakain átfütyülni és legszívesebben abban a pillanatban vissza fordult volna és meg sem állt volna, amíg kellően messze került volna a nyomasztó helytől. A felhők a helyhez méltóan borúsan és fenyegetően gyülekeztek felette és mindent betöltött a halál keserédes szaga. Óvatosan belökte az egyik ház ajtaját, ami nyikorogva kinyílt és bent sebtében össze pakolt holmik elhamvadt maradványait találta és a falon egy félelmetes árnyékot, amit megvilágított a hajdan ott álló falon bevilágító kóbor napsugár. Szomorúan gondolt arra, hogy valamikor ott egy ember állhatott talán az egész családjával és meg próbált elmenekülni az elmenekülhetetlen elől; a sárkány tűztől. Erőtlenül ült le az emeletre vezető lépcsőre és halkan egy imát mondva gondolt azokra, akik Smaug gonoszságának, mohóságának áldozatai lettek. Csak remélte, hogy egy nap elpusztul valahogy az a gyilkos pikkelyes bestia meglakolva az összes bűneiért, de tudta a gonosznak mindig jut nem is egy esély arra hogy fent maradjon. Körülötte minden szürkének és színtelennek tűnt a gyászos környezettől és a kóbor lelkek sóhajaitól, amit a szél még kísértetiesé tett. Nyikorgó zsaluk és ajtók halk hangjai megtörték a csendet és minden apró zaj hatalmas zsivajnak hangzott. Lehunyta a szemét és próbálta felidézni a távoli dombokat, az illatozó virág mezőket, a nyüzsgő város hangjait, Laran pitéjének illatát és izét, az édes bor zamatát, a hegedű szót a toronyból, hogy valami megnyugtassa háborgó lelkét.

- Nem kellene itt lennünk – suttogta maga elé Artemys és áldotta a Valákat, hogy húga messze van ettől a helytől.

- Ám mégis itt vagyunk – szólalt meg Tristan az ajtóból és végig simította a falakat – érzem a fájdalmukat és hallom a sírásukat pedig nem vagyok tünde. Gonosz, reményektől megfosztott helyé tette ezt a város a gonosz.

- Igen, azzá – sóhajtott fel Artemys, majd maga mellé intette az öcsét, aki leült mellé a lépcsőre – nézd ezen a lyukon keresztül belátod a város romjait, a hajdan nyüzsgő utcáit, a foszló ruhákat a kötélen, a természet vad birtoklását ahogyan elnyeli a köveket és magát a Hegyet. Sötét erőként magasodik mindenfelé és mindenkire, aki csak rá mer nézni. Valahol nagyon mélyen egy átkos kincsen egy bestia pihen – mosolyodott el fájdalmasan el a nő – Mikor évekkel ezelőtt itt voltam megfogadtam nem térek vissza. Sötét álmaim voltak, amiben erős fényként tündökölt valami. Nem mondtam el soha, még Gilraen-nek vagy Glórfindelnek sem mit is láttam akkor éjjel. Bajkoslatú volt öcsém és én önként mentem ebbe az egész kalandba.

- Mit láttál?

- Az Arkenkővet. Minden baj forrását, meglásd ezrek könnyeit okozza, majd és csatától lesz zajos ez a hely és vértől iszapos. Elfog dőlni a sorsunk meglásd.

- Mire gondolsz?

- Láttam Rolent meghalni, láttam Ergont és láttam magamat meghalni.

- Álom csupán, mely a félelmeidből formálódott.

- Bárcsak olyan nagy hitem lenne mint neked – mosolyodott el a nő és megsimogatta az öccse arcát – apánk roppant büszke lenne a fiára akivé lettél úgy ahogyan anyánk. Észrevétlenül bölcsé és erősebbé lettél... felnőttél. Nem vagy te törp Ferran ezt mindketten tudjuk – suttogta a nő - Dúnadának születél neked északon kellett volna maradnod a határőrségben. Úgy ahogyan nekem is nyugaton kellett volna maradnom évekkel ezelőtt.

- Megbántál valamit? Kérdezte Tristan halkan.

- Egyet bizonyosan és tudom soha nem tudom, majd megváltoztatni. Pedig mindennél jobban azt szeretném, most hogy itt vagyok és rá jöttem valamire, de visszakozni már nem lehet, mert köt a szavam – folytak le könnyei az arcán Artemysnek – mikor lehunyom a szemem hallom a hegedű szót, érzem a fenyők illatát és olyan erős honvágyam van hozzá, ami mindennél erősebb. Látni akartam még.

- Frerin? Kérdezte Tristan nagyon halkan, mire Artemys alig láthatóan bólintott – akkor valójában őt szereted és nem Thorin-t. Igaza volt Lea-nak abban, hogy a kétségeid abban rejlenek, hogy kit is szeretsz. De mond, miért mondtál igen neki, ha valójában más után vágyakozol?

- A lelkéért. Talán megbékél, ha végre megkap és eltűnik a testvér viszály. Frerin szereti annyira a bátyját, hogy lemondjon rólam és ezzel megteremtve a békét.

- Ám közben elhal a ti lelketek. Annyi balsorsú szerelmes élt ezen a világon nem tanultok belőle? Ha igazat adsz az álmodnak, akkor mellette soha nem leszel boldog és nem csak te fogsz szenvedni, ha nem a gyermekeitek is, akikről beszéltél. Nem ér annyit Thorin lelke, hogy feláldozd a sajátodat eldobva a boldogság lehetőségét. Szökjetek meg Frerinel menjetek Északra messze mindenkitől és ne nézetek hátra.

- A szó kötelez – ingatta a fejét Artemys – ha már félvérnek születettem ne legyek már hazug is.

- Nem ítélne el senki – szorította meg a nő kezét Tristan – én biztosan nem. Ezer halált halnánk csak, hogy ti a véreim boldogok legyetek. Nem számítana semmi sem a világon csak a mosolyotok az arcotokon. Nem szabad feladni mikor a sötétség megnő. Csókolta homlok a nővérét Tristan, majd magához húzta – most különösen nem.

- Félek – suttogta a nő.

- Én is. Én is Maram.

- Már kezdtem aggódni értettek – szólalt meg Thorin mikor Artemysék megjelentek a táboruknál – nem ajánlatos elkószálni főleg neked Kojela.

- Már mondtam nem ez a neve.

- Hát akkor mond el, hogyan szólítsunk? Ráncolta a szemöldökét a férfi.

- Ahogyan eddig is Artemysnek – felelt a nő és leült a földre Bilbó mellé – nem találtunk semmit a városban csak romokat az életnek semmi nyomát nem leltük. Nyúlt a Dwalin nyújtotta szárított húsért.

- Az jó hír – sóhajtott fel Nori – ez egy jó kezdett.

- Bizony, reggel el is indulhatnák a titkos átjáró felé. Jó volna elsőre meglelni és nem tévelyegni a nyílt terepen. Sóhajtott fel Balin fáradtan.

- Magasan van és egy lépcső vezet fel. Legalábbis Frerin arról mesélt, hogy egy ajtón keresztül menekült meg Dís-el a sárkány elől – szólalt meg Artemys és nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi nevének említésére megvillant Thorin szeme.

- Gyerek volt szinte és félt. Össze volt zavarodva. Nem adok hitelt a szavainak – mordult fel Thorin és meg gyújtotta a pipáját.

- Pedig nem ártana – nézet rá Artemys – veled ellentétben józanabb gondolkodású.

- Jobban ismerem mint te.

- Valójában téged az zavar, hogy ő is udvarolt nekem és a húgod mellé állt ezen ügyben. De most félre kell tenned a sértet büszkeségedet és hallgatni az okos szóra mert több életért felelsz a döntéseiddel. Húzta ki magát a nő és a törpök meg sem mertek szólalni és inkább elkapták a tekintetüket csak Bilbó figyelte a nőt és abban a pillanatban úgy látta, hogy tekintély parancsolóbb volt, mind eddig valaha.

- Milyen csípős lett a nyelved hirtelen, hogy az öcsémről lett szó. Ne feledd kihez tartozol.

- Önmagamhoz – állt fel Artemys – és ne feledd ezt te sem. Asszonya nem vagyok senkinek és soha nem leszek olyané, akik felelőtlenül rohan az ismeretlenbe merő dacból – sziszegte a nő és elindult az egyik házba ahol megvette a priccsét. Thorin dühösen káromkodott egyet és a nő után indult, de Tristan elkapta a karját.

- Engedj el fiú a nővéreddel beszédem van – nézet fel a férfira Thorin.

- Egyedül akar lenni nem kívánja a felesleges társaságot. Eleget mondtál, hogy nyugton maradj szóval a helyedben és leülnék és csendben megenném a vacsorám.

- Te engem nem utasitgathatsz...

- Thorin ha most oda mész többet ártasz - szólalt meg Balin csendese és Thorin dühösen kirántotta a karját Tristan-éból és vissza ült a helyére de egyetlen egy pillanatra sem vette le a tekintetét arról a helyről ahová a nő bement. Nem akarta, hogy eltűnjön a szeme elől az a nő, akiért évek óta sóvárgott, aki házának ékövekét akart akárcsak ősei hagyatékát. Hát ki engedné el a kezei közül a hatalmat jelentő Arkenkővet és vérének tovább vivésének bölcsőjét? Ezt a kettőt akarta nagyon szinte már örült módjára, hogy végre visszakapja, ami jog szerint az övé az aranyat és vele mindent hatalmat. Ezt megosztva jövendőbeli fiaival, akik csak is egy olyan nőtől születhetnek meg aki maga is erős nép vérvonalát örökölte. Mindig is vonzotta a dúnadánok tudás és bölcsessége és a nőben, aki erős gyermekeket adhatott neki megvolt minden, amire vágyott. Még ha nem is tőle kapott ajándékra esküdött.

Frerin az erkélyén pipázott és figyelte a csillagokat az égen. Számításai szerint fivére a hegynél vagy magában a hegyben kellett lenniük és a gondolatra, hogy Maram a halál torkában van legszívesebben ordított volna. Szíve szerint soha nem engedte el volna maga mellől de a nő futni akart a sorsa elől és szerette annyira, hogy elengedje pedig a szíve sajdult bele. Sokak előtt letagadva az érzéseit várának mélyére bújt és csak levekkel útján tudta meg merre jár a nő. Igazából mind ketten tisztában voltak mit is érez a másik, de soha igazán szavakkal nem mondták el csak a tekintetük volt árulkodó. Szomorúan kortyolt a borába és megfogadta amit a nő halál hírét kapja ő maga is utána megy hiszen nem érdemes a világban maradnia, ha ő már nincs. Ezerszer ha nem milliószor megbánta, hogy nem feddte fel a medál valódi meséjét és hagyta, hogy a bátyja arassa le egy ajándék esküjét. Ha elmondta volna talán a nő maradt volna vele és már rég családjuk lehetne, de a sors másképp rendelte. Úgy érezte az esélyt, hogy boldog élete legyen engedte kicsúszni a kezei közül, hogy a bátyja lelke megbékéljen miközben az övé elenyészik. Hogyan is tudna ő Thorinal harcolni? Ő király, nemes és erős, míg ő egy jelentéktelen férfi, aki csupán egy medált készített a maradék kincsükből a szeretett húgának, hogy aztán egy cserfes lánynál kössön ki, aki évekkel később megpecsételi a szívét a hóvihart alatt.

- A Valák óvjanak téged Maram – suttogta a férfi.

Tegnap megszállt az ihlet és bár jóval lassabban de sikerült begépelnem ezt a fejezetet, ami remélem elnyerte a tetszéseteket :) Bár szomorúbb és lehet nem a Gameof Thrones Music & North Ambience | Winterfell - House StarkTheme zenét hallgatva kellet volna írnom XD. De lehet, hogy igen is ez kellett :) Na, mindegy remélem tetszett nektek és megírjátok a véleményeteket :) Igyekszem a folytatással ☺