Ahogyan ott álltak a koboldok gyűrűjében, akik módszeresen áttapogatták ruháikat, kifordították zsebeiket, elvették személyes tárgyaikat, a törpök mélységes undort és gyűlöletet éreztek a koboldok iránt. Gandalf nem volt velük, minden bizonnyal, őt nem tudták elfogni, még idejében el tudott tűnni támadóik elől, Bilbónak köszönhetően, aki felkiáltott rémületében, mikor a koboldok a falon át megjelentek.

Thorin tehetetlenül tűrte, ahogyan megmotozták és elvették fegyvereit, amit hanyagul a többi mellé dobtak. Félszemmel figyelte a lehajtott fejű Artemyst, aki bűntudattól sújtva nem törődött azzal, ahogyan az ő fegyvereit is elveszik. Nem volt rá dühös, hogy elaludt az őrségben, sajátmagára haragudott. Tisztában volt azzal, hogy a nőt valami napok óta emészti és álmatlanság gyötri, és mégis engedte, hogy ő legyen az egyik őr. Nem tudott rá haragudni, nem is akart.

- Mi ez? - Emelte ki Artemys inge alól medálját az egyik kobold hajcsár.

- Talizmán. - Artemys a kobold kezéből kikapta, majd a ruhájának rejtekébe tűrte – a fegyvereim a tiétek, ezt csak a holttestemről vehetitek le. – Nézett a koboldra a nő. Thorin a kobolddal együtt megborzongott. A nő zöld szemeiből olyan gyilkos hidegség áradt, hogy még a legbátrabb lovagot, koboldot vagy orkot is megtántorodásra bírta volna.

- Nemsokára azok lesztek – nevetett fel a kobold és társaihoz lépett, akik egy női ingen marakodtak.

Thorin Leara pillantott, aki állát felszegve tűrte, ahogyan szétszaggatják a ruhaneműjét. Ő is olyan volt, mint a nővére, rideg és gyilkos tekintetű. De nem jártak jobban a társaik sem. Ingóságaikat a koboldok szétdobálták, marcangolták, tépdesték és törték, néha összemarakodtak egy-egy darabon. Thorin megalázottan várta a sorsukat. Hangos csattanásra kapta fel a fejét és hang irányába fordult. Lea keze még a magasban volt és az egyik kobold a földön hevert.

- Tudd, hová nyúlsz – sziszegte a nő szikrázó gyűlölettel teli szemekkel, majd fensőbbségesen eligazította a ruháját. A koboldok elhúzódtak tőle és csak messziről sziszegtek és fújogtak rá. Öblös nevetés törte meg a koboldok morgását, és a kis társaság az eddig fel sem tűnő hatalmas szikla felé nézett. Ott terpeszkedően trónolt a legcsúfabb és legkövérebb kobold, akit valaha is láttak. Fegyveres koboldőrök vigyáztak rá, akiket akkor vettek észre, mikor a hajcsárgyűrű feloszlott.

A sziklán ülő kobold nem volt más, mint a Nagy Kobold, kopasz és ragyás fején csontkorona volt, kezében hatalmas dárdaszerű bot.

- Kik ezek, akik királyságomba léptek az engedélyem nélkül? - Kérdezte a Nagy Kobold.

- Törpök, és egy ilyen – ragadta meg a hobbit karját az egyik hajcsár – a tornácon találtuk őket.

- Miben sántikáltok? Népem titkait jöttetek kikémlelni? Tolvajbanda vagytok, kétség sem férhet hozzá.

- Nem vagyunk tolvajok, csak egyszerű utazók a Kék hegységből – Lépett ki Tristan bátran felszegett állal – Ezek a törpök nem tolvajok.

- Ki vagy, fiú?

- Ember vagyok, Härion. - Bólintott a férfi.

- Mit keres egy ember a törpökkel? És hová tartotok? - Dőlt előrébb a Nagy Kobold hanyagul.

- Messze keletre tartunk, én testőre vagyok mindnek. - Mutatott a háta mögé Tristan. Thorin egyenes tartással mellélépett.

- Thorin vagyok, ezeknek a törpöknek a vezetője és Härion megbízója. Gyanúsításaid mind alaptalanok. A vihar elől bújtunk meg egy kényelmesnek és lakatlannak tűnő barlangban. Nem állt szándékunkban nektek kellemetlenséget okozni.

- Mondod te. Nem elég nekem ez, amiket ti ketten mondtatok. – ingatta a fejét a Nagy Kobold - Te fehérnép, mondd meg nekem, hová is tartotok? Te, aki az előbb olyan hevesen védted a talizmánod. – bömbölte a Nagy Kobold. Artemys felemelte a fejét és a kobold szemébe nézett.

- Az én szavam miért érne többet, mint a vezéremé? Nem tudok mást mondani, mint amit ő mondott... Uram. - Válaszolt a nő.

A Nagy Kobold szemei villogni kezdtek és dühösen ütötte botját a földhöz.

- Oh, majd én – ugrott Artemys elé Bofur –majd én elmesélek mindent.

- Hát mondd, de kendőzetlenül. - Vicsorogta a kobold.

- Úton voltunk azon a hegyi ösvényen, úti csapáson, keréknyi nyomon, ami errefele vezetett, de elkapott minket a vihar és a barlangban húztuk meg magunkat... - Bofur elhallgatott, mert Thorin leintette, és a Nagy Kobold elé sétált.

- Kíváncsi vagy úti célunkra. Hát legyen. Rokonokat, unokahúgainkat és - öccseinket, első, második és harmadik unokatestvéreinket, meg nagyatyáink többi leszármazottait akarjuk felkeresni... akik e vendégszerető hegyektől keletre élnek – Húzta ki magát a törp. A Nagy Kobold az állát dörzsölte és úgy figyelte Thorint.

- Hazugság, Irdatlanságod! - Visított fel az egyik kobold – minddel villámcsapás végzett, mikor idehívtuk őket. Aljas tünde barátok ezek. Sok holmijuk tünde munka. - Mutatott egy újonnan felnyitott zsákra, amiből gyertyatartók, só- és borsszóró, evőeszközök kerültek elő. – Tünde-barátok ezek!

- Azok csak emléktárgyak – fortyant fel Nori.

- És ez? – Húzta ki Thorin kardját az egyik kobold, de azon nyomban el is dobta. A Nagy Kobold rémülten tekintett a kardra, majd Thorinra és gyűlölettel teli félelemmel elbődült.

- Gyilkosok! Aljas tünde barátok! - Üvöltötte a Nagy Kobold – Öljétek meg mindet! Kínozzátok! Verjétek és marcangoljátok mindet – Harsogta.

A törpök készen álltak, hogy fegyvertelenül is, de szembeszállnak a koboldokkal. Bofur maga mögé lökte Artemyst, míg Dwalin Leat.

- Már egy ideje meg akartam pofozni egy-két koboldot – ropogtatta meg a kezeit Bofur, majd hátrapillantott – maradjatok mögöttünk, megvédünk titeket – kacsintott a lányokra a törp.

- Nem kell. Mi is tudunk vigyázni magunkra – húzta ki magát Artemys.

- Azt meghiszem – nevetett fel Dwalin, majd hátranyúlva összeborzolta a két nő haját. – de maradjatok mögöttünk azért.

Ekkor erős fény világította meg a barlangot, megvakítva a koboldokat, akik sikoltottak fájdalmukban.

- Fegyvereitekért – üvöltötte Gandalf.

A törpöknek nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak a fegyvereikhez, hogy a koboldok, akik ott álltak, pánikolva rebbentek szét. Mindenki boldogan kapta fel az elorozott kardját, fejszéjét vagy íját. Artemys és testvérei, akik hamarabb megtalálták saját fegyvereiket, a tarisznyájuk keresésérre indultak. Alig pár lépésnyire a fegyver-halom mellett találtak rájuk, ahová a koboldok dobták azokat. Lea felkapta a sajátját, ahogyan testvérei is, és az éppen elinduló törpök után sietettek. Lea gyorsan kézen fogta az ügyetlenkedő Bilbót, aki dermedten állt.

A kobold alagutak, ahogyan a lakói, sötétek voltak. Az egyetlen fényforrás a Gandalf botján világító kő volt, majd ahogyan előhúzta a kardját, Glamdring-ot, az is világítani kezdett, ahogyan Thorin kivont kardja, Orcrist is.

- Sietnünk kell, minél előbb ki kell jutnunk innen. Nemsokára észhez térnek a vendéglátóink – lihegett az öreg mágus.

- Előbb is, mint hinnék – suttogta vészterhesen Balin, ahogyan megcsapta a fülüket a kobold-talpak csattogása a köveken.

- Bárcsak otthon maradtam volna – sóhajtott fel keserűen Bilbó és belekapaszkodott Lea karjába.

- Ne sápítozz – fújta a nő.

- Itt vannak! - Kiáltotta Bofur. Ekkor befordultak a sarkon a koboldok, egyenesen Gandalf és Thorin elé, akik kardjukat előre szegezve várták őket. A koboldok, mikor meglátták a két ősi fegyvert, rémülten sikongatva és kiabálva fordultak vissza.

- Futás!!! - Kiabálta Gandalf.

A napfény annyira bántotta a szemüket, hogy jó ideig csak hunyorogtak. De a szabadság öröme hatalmas volt, ahogyan megálltak, mindenki felszabadultan sóhajtott fel. Bombur lehuppant az egyik sziklára és vigyorogva fújtatott. Bifur és Bofur leheveredtek a földre.

- Szúr az oldalam – nevetett fel Bofur.

- Végre napfény – tárta ki a karjait Fili. Mindenkin általános jókedv uralkodott és igencsak feltűnt nekik, hogy Artemysék szemöldök ráncolva nézelődnek. Gandalf is felfigyelt erre, és Bombur mellől felállva kikerekedett a szeme.

- Mi a gond? - Kérdezte Thorin.

- Hol van Bilbó? - Suttogta Lea. Artemys felnézett a hegyoldalon, ahonnét lefutottak, és ijesztő érzés kerítette hatalmába.

- Ugye.. nem? - Lépett előrébb Artemys, majd Dori felé fordult – utoljára veled volt.

- Igen, de ha nem emlékeznél, elkapták a lábam, és bizonyára legurult a hátamról.

- És miért nem bizonyosodtál meg arról, hogy Bilbó is jön? - Szikrázott a nő szeme.

- Gandalf elkiáltotta magát, hogy mindenki fusson. Nem igazán értem rá azon gondolkodni, hogy jön-e vagy sem.

- Mi az, hogy nem értél rá? Az útitársunk, a barátunk, a csudába is. Én visszamegyek – indult a vissza az ösvényen Artemys, de Dwalin elkapta a karját.

- Nyugodj le kislány, talán lemaradt.

- Akkor is visszamegyek. Mi van, ha nem maradt le, hanem még ott van? Bilbó nem harcos, hanem egy falusi hobbit, mit sem ért a küzdelemhez. Meg fog halni!

- Lehet, hogy ez a sorsa.

- Mi az, hogy lehet, ez a sorsa, Dwalin? Mondd, ha Kili vagy Fili lenne ebben a helyzetben, akkor is ezt mondanád? Miért ér kevesebbet az ő élete a miénknél? Hiszem, hogy Bilbó többre hivatott, mint ahogyan ti gondolnátok.

- A hobbit talán kijutott és elinalt. Erre nem gondoltál?

- Bilbó becsületes, szavatartó hobbit, Thorin. Kevés ember, tünde vagy törp ilyen. Ez a nyavalyás küldetésed meg mit sem ér, ha nincs betörő.

- Az a nyavalyás küldetés, ahogyan te nevezed, azért kell, hogy visszaszerezzük atyáink házát.

- Vagy éppenséggel az, hogy vissza akarod szerezni azt a kavicsot meg a sárkánymocsoktól bűzölgő aranyat.

- Mahal szakállára, a neve Arkenkő és nem kavics, asszony – füstölgött Thorin. Társaik fáradt sóhajjal ingatták a fejüket. Thorin a nő elé lépett és föléje magaslott - és tudtommal a mocskos aranyra is igényt tartasz, ha nem tévedek. Ne tagadd. - Fújtatott Thorin.

- Oh, hogy Morgoth verne meg – sziszegte Artemys.

- Ne veszekedjünk – lépett Balin a két veszekedő közé – nem érünk el vele semmit, és az átkozódással sem.

- De ő kezdte. - Mutatott Artemysre a férfi.

- Nem értem, eddig olyan jól megvoltatok – sóhajtott fel Kili – Mind fáradtak vagyunk. Ne mondjunk semmiféle meggondolatlant. Bácsikám, igazat adok Artynak, jó volna Bilbó után nézni. Ő is a csapatuk része.

- Komolyan? – lepődött meg Artemys és nagy szemekkel meredt Kilire – Na, látod, Kili is igazat ad nekem. Én megyek. Ki jön velem? – Húzta ki magát Artemys.

- Értsd már meg, a hobbit már messze jár!

- Nem, itt vagyok – lépett ki egy bokor mögül a viharvert Bilbó.

- Bilbó, te élsz?! - Kiáltotta el magát mindenki.

- Hát, azt hiszem, igen – nevetett fel zavartan és végigtapogatta magát – csak szegény gombjaimat veszítettem el.

Bilbó Artemysre nézett, aki megkönnyebbülten mosolyodott el, majd fennakadó szemekkel elvágódott.

Nem tudom mikor tudok frissel jelentkezni, mert sajnálatos módon az ünnepek nálam nem voltak sem kellemes sem boldog. Édesanyám ismét kórházba került aminek következtében már erős oda figyelést és gondozásra van szüksége. Így a megértéseteket kérem, hogy még lassabban rakom fel a fejezetek illetve majd a szöszöket.

De így utólag is kívánok mindenkinek boldog karácsonyt és egészségben gazdag új évet