A vihar, ami egy ideje kerülgette őket, végül lecsapott teljes haragvó erejéből. A kis társaság szorosan simult a hegy oldalához, attól félve, hogy az egyik szélroham felkapja őket a magasba, akár egy rosszul rögzített zászlót. S, ha ez nem lett volna elég nekik, az eső úgy esett, mintha Középfölde viharfelhői mind ott lettek volna a hegyek felett, így síkossá téve az amúgy is keskeny utat. Bilbóba, és a társaság többi tagjába is félelmet csepegtetett a hegyi ösvény alatt szétterülő mélység, aminek vékonyka csapásán kellett botladozva araszolni. Abban a pillanatban a kis hobbit bárhol szívesebben lett volna, s a társasságban sokan voltak így, még a büszke Thorin is rettegve gondolt arra, mi lenne, ha valamelyik óvatlan pillanatban valaki a lába megcsúszna és kétségbeesett kapálózásában magával rántaná a körülötte állókat, vagy éppen mindenkit a mélybe taszítana. Ezek a gondolatok mindenki fejében gyökeret vertek, ez nem volt másképp a kicsi Bilbóval sem, de gondolatai feletti uralmat hamar átvette az a tény, hogy alig látott valamit a szemébe lógó csuklyától, s csak annyit érzékelt az eső függönyön át, hogyan konyul le az előtte haladó Bofur sapkája.

Dwalin nem gondol semmiféle leesésre vagy másra, tekintetét arra az apró törékeny alakra vetette, aki éppen előtte vánszorgott. A törp nem tudta eldönteni, hogy Artemys arcáról csak az eső folyik le, vagy éppen sír, mikor egy pillanatra megfigyelhette útitársát.

Artemys zokogott. Gyűlölte a hegyet. Gyűlölte az esőt, gyűlölt mindent és mindenkit, aki erre az útra rábeszélte, de főleg önmagát. A nő ajkába harapva, könnyeit nyelve gondolt vissza azokra a pár évvel ezelőtti rémséges napokra, mikor átkelt a hegyen. Pontosan ugyanolyan idő volt akkor is, mint most, de a lelke mélyén úgy érezte, ezt a kis kalandot most biztosan nem fogja megúszni. A gondolatra újból elfogta a zokogás.

- Még olyan fiatal vagyok – motyogta maga elé, de ekkor nem messze tőlük egy villám csapott a hegybe, épp fejük fölé, aminek eredményeképpen hatalmas szikla és kőtörmelék indult el a hegyoldalon. Artemys sikoltott, a törpök kiáltoztak, Bilbó torkába forrt kétségbeeséssel húzta be nyakát. A kőhullám szerencsésen úgy zuhant, hogy nem érte őket, bár egy-két törp felkiáltott, mikor néhány kődarab a fejükön pattant tovább a mélybe. Békés megnyugvásuk talán pár percig, ha tarthatott, amikor megmozdultak a sötétség árnyaiban megbúvó hegygerincek és hatalmas robajjal gurultak le róluk a laza sziklák.

- Kőóriások!!!– kiáltotta túl a vihart Bofur valahol hátulról.

Artemys minden büszkeségét a mélybe hajítva megragadta a mögötte haladó Dwalin és az előtte megdermedt Thorin kezét.

- Meghalunk! – sírta hangosan, de az ő hangját a mennydörgés elnyomta.

Thorin nem akart hinni a szemének, mikor az eddig mozdulatlan hegy nemes egyszerűséggel felállt és leütötte a társát. Minden hite az eddigiekről megváltozott és megfogadta sohasem fogja félvállról venni a legendákat. Főleg, ha azt egy mágus vagy egy dúnadán szájából hallja.

Gandalf hunyorogva figyelte a csatavihart és jobbnak látta, ha minél hamarabb kereket oldanak. Ám, mielőtt bármit is szólhatott volna a talaj megmozdult alattuk. Artemys és Lea sikolya még a vihar hangját is elnyomták. Thorin kissé felszisszent, mert a nő, aki a kezét fogta olyan erővel kapaszkodott, hogy érezte menten eltöri, ha nem szól rá, ekkor azonban az ő hegyoldaluk is felemelkedett és kikerekedő szemmel figyelte, ahogyan a kőóriás, akinek a lábán voltak szívesek sétálgatni, kiegyenesedik ezzel elszakítva a csapatot két részre. A kőóriások összecsaptak, hatalmas pofonokat és ütéseket mértek egymásra, és, azt, akinek a lábán éppen voltak olyan erősen ütötte meg ellenfele, hogy egyensúlyát elveszve pont azzal a lábával, dőlt el halált hozóan a sziklafalnak, amin éppenséggel a társaság fele is volt.

- Kili! -Kiáltotta Thorin, mikor látta, hogy unkaöccse is közöttük van. Artemys a haja végéig elsápadt és félelme is elpárolgott, helyette a kétségbeesés, rettegés lett úrrá a lelkén, mikor az esőfüggönyön át felismerte, hogy öccse is ott kapaszkodik a sziklába.

- Ris! Fili! Bilbó! – Sikították egyszerre Artemys és Lea.

Ris szeme előtt lepergett az élete, és nem igazán látott benne olyat, amire azt mondta volna, hogy már nyugodtan meghalhat. Így elhatározta, nem fog meghalni. Így is lett, s mikor kinyitotta szemét nem látott semmit a sok hajon kívül és valami rejtélyes módnál fogva alig kapott levegőt, mintha satuban feküdt volna.

- Jól vagy?- Szólalt meg a sok haj, aminek tulajdonosai a testvérei voltak.

- Igen – motyogta pipacs vörös arccal, és gyorsan kivált az ölelésből, ahogyan a csúszós sziklák engedték elmászott. Lea utána kapott és hiába kapálózott, megtapogatta sérülést keresve, míg Artemys Filit állította talpra.

- Meg vagy?- Kérdezte tőle, de csak egy kótyagos biccentést kapott válaszul.

- Hol van a betörő? -Kérdezte valaki és Artemys kikerekedő szemmel nézett körbe megszorítva Fili alkarját.

- Bilbó – suttogta maga elé a nő.

Tudom. Megint késtem és az elkövetkező időkben minden bizonnyal fogok is. Most szabadságon vagyok a héten, de ki kell pihenem sok olyan dolgot, ami az elmúlt időszakban ért. Így nagyon sajnálom ha többet kell várnotok a kelleténél. De ahogyan tudok rakom fel a fejezeteket ill. a szöszöket is. Bocsássatok meg érte, de sajnálatos módon nem igazán tudtam illetve tudok majd időt szakítani az írásra vagy éppen a rajzolásra. :'(