- Úrnőm – hajolt meg mélyen Artemys, de nem nézett az előtte álló nőre. Érezte, hogy minden porcikája remeg, ahogyan figyelte az asszony őt.

- Megkérhetnélek téged Glorfindel, hogy hagyj magunkra? Beszélgetni kívánok vele, négyszemközt.

- Ez csak természetes. Engedelmével – hajolt meg a férfi és nagy léptekkel elindult. Artemys még a szeme sarkából látta, hogy a tünde visszanéz és eltűnik az egyik folyosó sötétjében.

- Mit óhajtasz tőlem, úrnőm?

- Először is húzd ki magad, és nézz a szemembe. - Artemys lassan kiegyenesedett, és a nőre nézett, de kerülte a tekintetét – nézz a szemembe – mondta Gilraen parancsolóan. Artemys feltekintett. Régen boldogságtól ezüstösen csillogtak, de most csak a gyász keserű sötét fátyola tette olyan homályossá a szürke szemeket.

- Úrnőm...

- Most, csitt. - Lépett feléje a nő, és megölelte szorosan Artemys, aki érezte a nő szívverését, testének melegét. Olyan volt, mint régen, mikor minden szép és ragyogó volt – úgy örülök, hogy jól vagy, aggódtam érted.

- Nem kellett volna erre pazarolnia az idejét... - Giraen tarkón vágta a nőt, mire Artemys alig halhatóan felmordult.

- Ne mondj csacsiságot. Jó barátok vagyunk, nem?

- De úrnőm... - Gilraen újból tarkón vágta a nőt.

- Ne úrnőzz, ezt már rég megbeszéltük.

- De... - újbóli tarkón vágás után, Artemys ellépett Gliraentől és felfújt arccal meredt a nőre, miközben a tarkóját masszírozta.

- Szokjatok már le arról, hogy a fejemet csapkodjátok, mi vagyok én labda, hogy ütni kell?

- Miért hagyod?

- Mit, ha lett volna rá módom... erősebb, magasabb...

- És férfi – mosolygott Gilraen - Tillgelir mondta is nekem, nagyon hevesen szinte szikrázott a szeme, hogy egy törp, aki megérdemelné, hogy a kezét kiszakítsa kezet emelt rád. De nem hittem volna, hogy egy olyan illusztris személy, mint Tölgypajzsos Thorin, immáron kétszer leütött és meg is lesett téged. Szinte hihetetlen, hogy életben van, és eddig nem ölted meg. Biztosan volt okod rá, hogy eddig nem tetted meg.

- És még a nők a pletykásak – morgolódott – jelezném, még mielőtt ostoba ábrándok és illúziók jelennének meg a fejedben, hogy Thorin és köztem nincs és nem is lesz semmi, a barátságon kívül. - Gilraen elmosolygott, amitől Artemyst kirázta a hideg, túl jól ismerte ezt a nézést. - ne kezdd megint.

- Mit?

- A kombinálást.

- Én? - Nézett rá megjátszott ártatlan szemekkel a nő.

- Igen te. Mi is volt a múltkor köztem és Tillgelir között?

- Néha én is tévedhetek – legyintett a nő – de ez más.

- Egy fenét.

- De miért? Olyan rendes törp, még előttem is meghajolt az imént, mikor erre jöttem. Meg ahhoz képest, hogy törp, nem rosszvágású.

- Találkoztál vele idefele jövet? - Nézett rá döbbenten Artemys.

- Igen. Gondolom, téged keres, mert morgolódik, és a te nevedet is halottam. - Artemys körbenézett.

- Vajon miért? Mit csinálhattam megint?

- Vagy mit nem – ült le Gilraen – Fontos lettél a számukra. Az összes törp aggodalmaskodott, a hogy léted felől.

- Alig vagyok itt félnapja és már gyászolnak. - Tárta szét a karjait a nő.

- Nem mondta senki sem el neked? Ráncolta a szemöldökét Gilraen.

- Mit?

- Ez a harmadik nap, hogy itt vagytok. - Artemys tátott szájjal meredt a nőre, és lassan leült az asszony mellé.

- Három napja?

- Igen. Elrond úr szerint túl sokszor nem aludtál és legyengültél. A törpök többször meglátogattak, némelyik napjában többször is. De Tillgelir volt az, aki nem tágított el mellőled, meg az a kis félszerzet.

- Pedig csak egy fáról estem le. - Túrt a hajába a nő – ez a halál előszele... - Gilraen újból tarkón vágta.

- Beszélsz itt nekem butaságokat. De annyi biztos, hogy megváltoztál.

- Én? - Mutatott magára Artemys.

- Fiatalabbnak, üdébbnek tűnsz, mint nyolc éve. Miért van ez?

- Nem tudom... talán lassabban öregszem, mint te.

- Lehet. Néha olyan fáradtnak érzem magam, hogy legszívesebben elmennék aludni örökre, de persze nem tehetem, hiszen ott van Esthel. Látnod kellene milyen szép, nagyfiú lett... olyan, mint az apja. - Artemys elfordult.

- Akkor biztos szép szál kisfiú.

- Az. Arathorn nagyon büszke lenne rá és örülne, ha foglalkoznál vele, mint régen vele.

- Régen volt az, Gilraen. Tudod, félek, ha a fiadra nézek, akkor eszembe jut a múlt. Ezért is mentem el, mert az a kisfiú Arathorn-ra emlékeztetett. Minden egyes kis mozdulata olyan volt, mint az apjáé. Arathorn nemcsak a tanítványom volt, hanem a legjobb barátom, a testvérem.

- Tudom, mit érzel ez ügyben, én is mindennap látom benne az apját. Így legalább örökké él benne és ez a csodás. Így hát arra kérlek, hogy holnap foglalkozz vele egy kicsit, legalább amíg itt vagytok. Kérlek, tedd meg értünk. - Artemys felsóhajtott, és a nőre nézett.

- Mennyire szófogadatlan? - Gilraen elmosolygott.

- Értesz majd a nyelvén.

- Akkor olyan, mint Arathorn – bólogatott a nő az ajkába harapva – Arador is ezt mondta nekem régen, és egy kis szófogadatlan, nagyszájú kölyökkel néztem farkasszemet.

- Ő jófiú. Elladan és Elrohír sokat foglakozott vele.

- Tévedtem, sokkal rosszabb lesz. - Gilraen felnevetett, majd Artemys is követte a példáját és úgy érezte, mintha minden sötétség a lelkében szép lassan a nevetés örömétől szertefoszlana. Mikor a nevetésük alábbhagyott, Gilraen felállt és az erkélyhez sétált.

- Mesélj nekem valami szépet, mi történt veled az alatt a nyolc év alatt, amíg távol voltál.

- Nem sok minden. Keleten jártam. Gondorban megnéztem Minas Tirith-t, a király kiszáradt fáját, Rohanban, ahol szívesen láttak, még Edorasba is eljutottam. Láttam Meduseld aranycsarnokát. Meseszép volt – mosolygott a nő – majd visszafele jövet megnéztem Esgaroth-ot, a tóvárost, és végül Suhatag gyászos romjait.

- Miért voltál ott, a sárkány uralta vidéken?

- Kíváncsi voltam, meg aztán Gandalf megkért rá. Ezért is csatlakoztam a törpökhöz is.

- Rendesek és vidámak.

- Azok. Amikor először találkoztam velük, szegény Bilbónál vendégeskedtek és kifosztották a kamráját, de az út során, azt hiszem elfogadtak, és ahogy te is említetted már, aggódtak is értem. Jól esik a kezdeti „megöllek, ha rosszban sántikálsz" után. - Nevetett fel kissé a nő.

- Miért tartasz velük?

- Mert megkértek.

- Biztos, hogy ez az, ami miatt velük mész egy olyan küldetésre, ami talán az életedbe kerülhet?

- Csak a Vasdomokra kísérem őket, nem a kivégzésükre.

- Tudok mindent. Gandalf elmondta nekem, meg, aztán ha nem is mondta volna, sejtettem volna, hogy Erebor az úti célotok. Jó ideje élek itt, és jó ideje ismerem a törpöket, hogy ha tizenhárom törp, köztük a Durin ház tagjai, elindulnak egy mágussal keletre, biztosan nem rokonlátogatóba mennek. - Nézett Gilraen szigorúan a nőre – nem vagyok ostoba.

- Szörnyű, milyen átlátszó egy küldetés – ingatta a fejét Artemys.

- Akkor miért is mész velük?

- Tudod, sok mesét hallottam Ereborról, hiszen neked és Arathornak is rengeteget elmeséltem és úgy gondoltam, milyen szép is volna látni a Hegymély városát. Vajon milyen nagy? Milyen mélyre vagy milyen magasra törtek? Milyen ott a fény? Milyen volt ott élni? Milyen most, és milyen lehet, ha sikerül kiűzni, megölni a sárkányt? Vajon van még jövője Erebornak? Egyszerűen kíváncsi vagyok.

- Biztos, hogy csak ezért?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Valójában más is hajt. Pár hónapja, mikor a Suhatag romjai között ütöttem tanyát, álmomban sötét volt a nappal és az éjszaka. Homály gyülekezett keleten, fullasztó sötét árnyként közeledett felém, mint valami gonosz ármány. Rettegés fogott el, de nem tudtam mozdulni, még a karomat sem tudtam megmozdítani, amiben a kardom volt... csak álltam ott és vártam a halált. Ekkor mély hangot hallottam mögöttem, a hegy volt, onnan jött a hang. Az árny kikerült engem, és mohón kúszott a főkapu felé, be, egyenesen a hegybe. Hideg lett egyszerre... mélységesen hideg és hirtelen minden mély sötétségbe borult, mint mikor elfújod a gyertyát és a szemed még nem szokott hozzá a sötéthez. Féltem, egyenesen rettegtem... éreztem a bőrömön a halál hideg érintését... éreztem fojtogató szorítását. Kiáltottam, hogy engedjen el, de csak szorított és szorított, végül nem tudom, hogy, és miképp, felemeltem valami fényeset, valami nehezet és kitisztult minden. Az árny, a hang, minden sötét dolog szertefoszlott. Ott álltam, a kezemben valami fényessel, de még mielőtt feleszmélhettem volna, felébredtem.

- Mit jelent ez?

- Gandalf szerint valami készül keleten. De az öreg minden rossz álomban bajt sejt.

- Dúnadán vagy... ez jós álom volt. Szerinted mi lehetett?

- Félek, még csak rágondolni is, Giraen, mi lehetett az a fekete árny, aki Smaugra ácsingózik. De ha az, akire gondolok és megszerzi magának a sárkányt, sötét, gyászos éveknek nézünk elébe.

- Te is aggódsz a sárkány miatt, mint Gandalf?

- Ostoba az, aki azt hiszi, hogy a sárkány nem jelent veszélyt Középfölde szabad népeire. A sárkány nem tartozik hűséggel senkinek, ebben igaza van Gandalfnak. Smaug soha nem állna a maguk fajta lények mellé. Ha az az árny az, akitől minden tünde és dúnadán retteg, akkor nem adok sok évet, hogy lecsapjon az emberekre.

- És az Egy? - Artemys keserűen felnevetett.

- Te azt hiszed, hogy az Anduin kisodorta? Nem. Én nem hiszem. Az a nyomorult átok verte Gyűrű valahol van, csak a birtokosa nem tudja miféle gonosz dolgot tart a közelében. Félek Gilraen, hogy az elkövetkező évek cselekedetei megfogják határozni népünk, világunk sorsát legyen az jó, vagy rossz.

- Mondd, talán eljön a mi időnk, mikor nem üldöznek minket? - Kérdezte elhaló hangon Gilraen – szerinted van esélye a népünknek?

- Sohasem volt esélyünk, de még is itt vagyunk. Neked kellene a legjobban hinned, hogy Isldur örököse, aki a remény nevet kapta Galadrieltől, hogy van esélye az embernek. Nem hiszem, hogy a fiadnak az lenne a sorsa, hogy bezárja a vérvonalat. A szívem mélyén hiszem, hogy Arathorn fia, Aragorn Estel lesz az, aki megváltoztatja a dúnadánok életét. Láttam a kezét, láttam a jövőjét... és Tristan is igazolhatja neked, hogy ugyan nehéz és keserves út áll előtte, de a vég, a döntései által vezetik majd egy olyan útra, ami fényt és boldogságot hozz az emberek életébe. Gilraen, te reményt adtál a dúnadánoknak – fogta meg a nő kezét – és ez a remény kivont karddal, büszkén megy majd csatába Númenor ötágú csillagával. Király lesz, minden uralkodónál is nagyobb. Én hiszek, te is higgy a reményben. - Gilraen az égboltra nézett, és kibuggyantak a könnyei.

- Köszönöm. - Szorította meg Artemys kezét kedvesen – akkor holnap. - Artemys figyelte, ahogyan lassan, szinte a tündék légies lépéseivel, eltűnik azon a folyosón, ahonnan jött.

Íme egy újabb fejezetet. Remélem mindenkinek egy picikét tetszik, majd a kissé búsabb hangvételű rész, de a következő fejezet vidámabb lesz ezt megígérhetem ;)