Artemys csendben figyelte az esőt, miközben ráérősen pipázgatott. Óvatosan megköszörülte a torkát nem akart felesleges zajt csapni, de ezzel csak azt érte el, hogy hangosan felköhögött, amit igyekezett tapintani nem sok sikerrel. Percekkel később alább hagyott a fullasztó köhögés és fáradtan felsóhajtott. Az ujjai között forgatta a férje készítette pipát, majd morogva kiverte belőle egy oda készített tálba a parazsat.

A Nagy teremből nevetés hallatszott ki, ahogyan a fiai és Tillgelir szórakoztatták az ifjú herceget legalább is a hangokból arra utalt. Női kacaj hallatszott ki minden bizonnyal valami szaftos pletykát, mesét el Théodwyn a lányainak, aki jó barátnői lettek. Erre csak is azért, mert következtetni, mert mikor kijött a sarokban sutyorogtak. Mosolyogva nézet fel a borult ég felé, ahol csak néhány csillag fénylett ki a felhők hézagán. Az élet lassan, de biztosan visszatért a megszokott rendjébe. Lovasvégi emberek erősek, szívósak voltak ezt be kellett látnia. Legnagyobb örömére már a mennye is kimerészkedett a szobájából és néha velük nevetett. Erőt merített azon asszonyokból, akik hasonlóan veszteségen mentek keresztül.

- Nem fázol? Szólalt meg Artemys mögött Théoden kizökkenve az asszonyt a gondolataiból. A nő enyhén hátra fordult és kissé felemelte a vállánál a vastag köpenyét – szabad? Intett a nő mellé a padra a férfi.

- Csak nyugodtan.

- Miért nem vagy te is bent a melegben? Frerin éppen kártyázik Bergonnal. Somolygott a férfi, mire az asszony vállat vont.

- Túl zajos. Kis csendre vágytam és ide kint olyan jó a levegő. Finom hűvös. Ami meg a férjemet és a bolond Bergont illeti megígérték, hogy barátságosan játszanak, mert ha csak megneszelem, hogy valami zsiványság van, a háttérben megverem őket. Tömte meg a pipáját és meggyújtotta. Mélyen beszívta és mosolyogva fújta ki a füstöt, majd a pipadohányos zacskóját a férfi felé nyújtotta – a lápatoroki pipadohány. Imrahil adta nekem, mielőtt eljöttem volna Dol Amrothból. Meg vannak a maga csempészei a tenger úrnak, hogy képes volt nekem szerezni.

- A híres Megyei pipafű mi? Vette elő a zekéjéből a pipáját a férfi és megtömte – apám szerette. Ahogyan anyám mindig mondta igazi bűnbe vitted – nevetett a férfi.

- Túlzott. Apád ment önként nem kellett csalogatni. Somolygott a nő és percekig ápoló csend vette őket körbe csak a nagy teremből kihallatszó hangok szűrődtek ki.

- Innen Gondorba mentek vagy egyenesen a sógorodhoz? Kérdezte végül Théoden és oda fordult Artemyshez.

- Gondorba nincs senki, akit meg látogatnák. Dáin meghívott minket a Vasdombokba.

- Akkor oda mentek?

- Nem – ingatta a fejét a nő – azzal csak okot adok Thorinnak, hogy oda csörtessen Dáinhoz. Nem szeretném, kényelmetlen helyzetbe hozni pedig tudom, hogy igazán élvezné, ha orrba verhetné a kuzinját. Elég kockázatot, vállat eddig is.

- Szerinted tudja, hogy éltek és Dáin egyike azok közül, akik tudták? Dőlt kényelmesen hátra a férfi és a nőre pislantott.

- Minden bizonnyal. Betegesen gyanakvó természet, sőt van olyan érzésem, hogy rengeteg besúgója van. Ám nem értem, miért nem jött elénk.

- Talán megváltozott.

- Ezt még te sem hiheted el Théoden nem, hogy én – horkant fel a nő – előbb fog kiszáradni a tenger és visszafelé folyni az Anduin, mint hogy Thorin megváltozna. Vagy megváltozott volna az érzései felém.

- Talán már túltette magát rajtad, hiszen megnősült.

- Naiv ember vagy Thengel fia, Théoden – ingatta a fejét a nő - A neje meghalt, akit azért vett el csupán nőül, mert hasonlított rám. És meglehet, hogy az együtt töltött idő alatt megszerette, de engem nem feledett.

- És te önként bemész Ereborba? Örült vagy – ingatta a fejét a férfi – sárkány elé veted magad.

- A sárkány rég megdöglött egy törpel még én is el tudok bánni.

- De Thorin maga is sárkány. Egy veszedelmes fajtából.

- Kiváló íjász vagyok, miért nem mehetne nekem is az, ami egyszer szegény Bardnak is sikerült– vont vállat a nő és meg köszörülte a torkát. Théoden szemöldök ráncolva nézet rá – évtizedekkel ezelőtt elűzött a szülőföldemről Thorin most, hogy haza kellett jönnöm nem fogom hagyni, hogy újra megtegye. Sőt a családomat is megvédem tőle, ha arra kerül a sor. Mert ugyan a sógorom, de ha bántja őket én megölöm minden hezitálás nélkül.

- Mély sebeket ejtett rajtad.

- A férjemen látható is, én csupán érzem. Tudod régen tiszteltem azt a férfit, de mindent eltaposott az örült birtoklási vágyával és azt, hogy nem tudta elfogadni, hogy nem szeretem. Kénytelen voltam mindent magam mögött hagyni, mikor menekülni kellett előle. Egyik porcikám sem vágyott haza tudva, hogy él és tönkre teheti a családomat. De a Valák úgy gondolták van itt valami feladatunk és haza kergettek minket.

- Ha nem akarsz, szembe nézi, vele miért nem maradok itt? Telepedjetek le végleg – mondta csendesen a férfi – mi szívesen látnánk itt. Mindenki megszeretett benneteket. És én is örülnék egy olyan nagy tudású férfi segítségének, mint Frerin. De tudom, nem maradtok. Nem lehet.

- Bárcsak maradhatnánk. Itt gyönyörű és békés minden. Forgatta a kezébe a pipáját a nő és szomorúan a királyra mosolyodott, aki felemelte a pipafüves zacskót.

- Tudja? Kérdezte Théoden.

- Mit? Nézet döbbenten Artemys a férfira.

- Maram – mondta aggódással teli hanggal Théoden először híva így a nőt ezen a néven – beteg vagy nem?

- Jól vagyok csak kicsit meghűltem. Megszoktam a meleg környezetett és nehezen szokik vissza ebbe a közegbe.

- A családodat becsaphatod, de engem nem – ingatta a fejét Théoden – el kell mondanod a férjednek, ha másnak nem is. Ez a köhögés nem egyszerű megfázás ugye? A tündék előtt igyekszel nem köhögni különösen Tillgelir előtt nem. Ő tudná mi a bajod ugye? Kérdezte a férfi és Artemys felmordult.

- Akkor meg sem fogunk állni a hegyekig, ha Till rá jön mi a bajom. Egyenesen Thorin karjába futunk úgy, hogy közben nem leszünk védve. Dáin védelme kell. Tisztában vagyok a helyzetemmel és tudom kezelni. Évekig figyeltem atyámat és az enyém más. Enyhébb, kezelhetőbb és könnyebb.

- Biztos?

- Igen. Anyám apámat Ered Luinba cipelte utána a nagyapám tette ezt vele ugyan úgy, mikor visszamentük a falunkba. Nekem nincsenek olyan fájdalmaim, mint neki voltak. És nem is lesz – veregette meg a férfi kézfejét – füstölhetek is, amit apám nem tehetett meg.

- Valóban? Emelte fel a zacskót Théoden – Megyei dohányból magam is szívtam, mikor apám hozatott és annak nem ilyen íze volt. Húzta el a száját a férfi, mire Artemys a szemét forgatva kikapta a kezéből és morogva maga mellé dobta.

- Ugyan olyan bosszantó vagy, mint Thengel. Gyógynövények vannak benne. Borzalmasak, de jobban veszem tőle a levegőt. Apámnak ez például segített. Gyűlölte is rendesen. Én is.

- Sajnálom. Igazán sajnálom. Bárcsak maradhatnál, de el kell menned.

- Akkor miért ajánlottad fel, hogy maradjunk?

- Mert jó volna, ha lehetséges lenne – felelte csendesen – igaza volt apámnak abban, hogy valami megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztasz magadból. Nehezen engedett el téged, azt a barátot, aki megértette és törődött vele. Örök barátságot kötött veled, ahogyan még sokan mások is. Nem szeretném, ha valami bajod lenne. Feladatot van, ahogyan mondtad is. Hiszem, hogy céllal jöttél vissza. Így egy kisebb csapatot adok melléd, akik elkísérnek a Magányos hegyig és lesznek olyanok, akik ott is maradnak, hogy vigyázzanak rátok. Sokan önként jelentkeztek.

- Kitalálom, köztük van Bergon fia, Salet is – csettintett a nő és Théoden lustán elvigyorgott.

- Meg lehet.

- Anyád véréből is van jó formán benned. Tudtad, hogy mindent megtett, hogy összeboronáljon Hámával? Egyszer képes volt bezárni minket a pincébe – villant meg Artemys szeme és Théoden félre pislantott, majd kitört belőle a harsogó nevetés – ne merj nevetni rajtam, te fiú! Lökdöste meg a férfit, aki csak leintette miközben nevetett.

- Komolyan képes voltál betörni a pince ajtót egy székkel? Kérdezte a férfi.

- Egy fém gyertyatartó volt, amivel az ajtó zsanérjainak szögét kalapáltam ki miközben Háma próbált nyugtatni. Végül el kell törnöm szerencsétlen orrát, mert már annyira idegesített. Duzzogta a nő – és mond, hogyan jött ez a Valák sugallta remek ötlet, hogy Salet is velünk jöjjön, aki láthatóan teszi a szépet a leányomnak.

- Hát észrevetted.

- Már akkor észrevettem, mikor először rá tekintett. Szóval?

- Ő kérte. Mosolyodott el a férfi – és ki vagyok én, hogy a szerelem útjába álljak, mikor a lányod is ott volt és ő is kérte ugyan ezt – vigyorgott a nőre Théoden.

- A piszkok. A hátam mögött szervezkednek. Vicsorogta a nő és Théoden jót derült a nőn. Artemys látványosan elhúzta a száját, majd a fiatal férfira nézet - De mond, akkor mi is van a húgoddal és Éomundal, ha már szerelemről van szó? Kérdezte a nő, de a férfi oda sem figyelt rá.

- Tudod, drága Maram, ha engedélyeznéd a frigyüket, akkor a leányod maradhatna...

- Nem. A gyerekeim nem lesznek szét szórva középföldén meg aztán a leányom hercegnő Salet meg katona, ha Orseyät akarja, a népemet is akarja, és az nem Rohan földjén él. Húzta ki magát a nő és Théoden elégedetten bólintott.

- Egy nap több leszel, mint egy herceg felesége.

- Ez is fárasztó nem kell nagyobb hivatal. De akkor, mi is van a húgoddal? Könyökölt a pad háttámlájára Artemys és kihívóan nézet a királyra, aki elhúzta a száját.

- Már kezdem érteni apám miért is mondta, hogy nem érdemes veled csatába szállni.

- Néha okos férfi tudod lenni nemes atyád – nevetett fel Artemys csilingelően.

A kandallóban már csak a parázs világított. Álomba merült, minden csupán a szomszédos szobákból szűrődött ki a mámortól elterült férfiak hortyogása. Mindenki aludt csak Artemys nem, ő csendben férje haját simogatta, aki bódult elégedettséggel ölelte magához, miközben hangosan szuszogott. A nő gondolatai messze jártak olyan messze, hogy a tündék éles láttása sem tud odáig pillantani. A látóhatáron magányosan kiemelkedő hegyen járt az esze pontosabban az ott uralkodó férfin, aki félelmei sötét alakja volt. Rém álmaiban gyakorta felbukkant és lidérces lázálmokat hozva magával. Ahogyan egyre közeledet az indulás napja úgy lettek rémisztőbbek az éjszakák. Félt aludni. Félt szembe nézni a múltjának sötét részével. Nagy szavakat dobált a sötétedő világban egy király mellett, aki még igazából még most kezdett bele egy birodalom irányításába. Rettegett. Nem mutatta, de rettegett. Nem magát féltette. Ő maga már át élt sok borzalmat, meg szokta, meg tanult vele élni. Lelke igazából attól rettegett, hogy szeretett gyermekeinek baja esik és a férjének, aki annyi borzalmon ment át érte. Ők voltak szívének legdrágább kincsei. Ezer halált halna értük és úgy érezte meglesz az, ha oda érnek. Férje hiába nyugtatja őt azzal, hogy nem lesz gond ezzel a maga lelkét is, próbálva nyugtatni. Ő hinni akar, hinni akar abban, hogy fivére megváltozott és az életük nem abból fog állni, hogy menekülnek és királyokat szolgálnak. De ő tudta nem lesz másabb itt sem, mint keleten. Szolgálni fognak egy kapzsi örült királyt. Sajgott a szíve, hogy hiába jöttek vissza az új élet reményében, ha itt sem lesznek soha szabadok. Könnyei végig folytak az arcán és csak nézte a lassan kihunyó parázs utolsó fényeit így nem vette észre, hogy férje szuszogása abba maradt és őt figyeli.
Frerin arcára rá cseppent felesége könnyei és a lelke megremegett, ahogyan figyelte a rettegő nejét, aki a világot jelentette neki. Mindentől meg akarta védeni a kezdetektől. Látni akarta mindennap a huncut mosolyát, kócos ébredését. Hallani csilingelő kacaját, fegyelmező gyengéd haragját és érezni érintésének törődő kedvességét. Ám most, ahogyan figyelte azt a nőt, aki sziklája volt bevehetetlen vára, aki lassan összeomlik a múltjában kísértő álnok lidérce miatt. Lappangó harag gyúlt benne újra... pedig nem akart gyűlölni. Nem akarta táplálni. De még is felszínre tört benne, ahogyan látta élete értelme retteg. Hinni akart a változásban, de szívének egy eldugott része tudta nagyon jól, hogy fivére nem változott. Nem változhatott meg annyira, hogy elfeledje azt a nőt, akinek éppen az ölében hajtotta a fejét, akinek könnyei az ő arcát mossák. Hogyan lett képes elfelejteni egy olyan nőt, mint ő. Nem akart haza menni. Nem akart pontosabb oda menni, ahol a fivére van, de tudta nem tudja el kerülni. Ha kell, ő maga küzd meg ezer ellenséggel vagy hal meg annyiszor, de szerettei nem fognak szenvedni. Megvédi, őket legyen annak bármi az ára. Legyen akár egy fivér ára is. Óvatosan felemelte a kezét és letörte felesége könnyeit, aki rá pillantott.

- Túléljük – suttogta Frerin – együtt ugortuk le abba a folyóba, ha azt túléltük mindent túl fogunk kedvesem. Mond, rántunk együtt karod egymás oldalán, ha kell?

- Csak annyit mondok: Níniel – folytak a nő könnyei és ráborult a férjére és kétségbe esetten kapaszkodott belé.

- Szeretlek, Maram így ne félj, megvédelek bármitől és bárkitől.

Most aztán van ihlet. Meg is lep és egészen gyorsan a haladok. Remélem tetszett nektek ez a fejezet és várjátok a folytatást.
Kis kérdés hullámocska remélem lesz, aki válaszol rá nagyon meg köszönném :*
Szerintetek Thorin, hogyan fogadja majd őket? Csapdába csalja őket vagy önzetlenül várja a család érkezését? Artemys (Maram) titkára, mikor jön rá a családja és hogyan reagálnak majd rá? Szerintetek Artemys vagy Frerin képes lenne Thorint megölni? Mit vártok a következő részektől?

Illetve szeretnék rajzolni kit látnátok rajzban? Nyugodtan kérhetek is :3