Tillgelir körbe nézet a szobába ahová Artemys vezette. Nem volt nagy, de igazán kényelmesnek tűnt. Szegényes holmija az ágy végéhez helyezték. Az asztalon frissen szedet sivatagi virágok voltak nagy gonddal elrendezve.

- Kerla járhatott itt – szólalt meg Artemys és felnézet a barátjára, aki kérdőn nézet rá – az összes gyermekem közül ő szereti a legjobban a növényeket és örökölte meg népem gyógyító képességét. Igazából minden gyermekemben látom atyám vérét, ami meg melengeti a szívemet.

- Ám ahogyan hallom anyád véréből is akad, sőt a férjed vérvonalából is – mosolyodott el Tillgelir.

- Ne is mond nyakas Durin mind – sóhajtott fel szeretettel telve a nő és beljebb lépet a szobába – Milror holnapra szerez neked valami kényelmesebb és – jelentőségteljesen végig mérte a nő Tilgelirt – szalonképesebb ruhát. Az övéi nem lennének rád jók tekintve hogy magasabb és vállasabb vagy.

- Hát talán csupán egy kicsit.

- Megváltoztál Till. Ha nem tudnám, hogy tünde vagy dúnadának hinnélek. Mondta csendesen a nő.

- Ahogyan te is sokat változtál. Feleség és anya lettél. Koja büszke lenne rád. És ha nem tudnám ki vagy Maram azt hinném királynő vagy itt a sivatagba.

- A házamé esetleg, de egy néppé soha. Mondta lágyan és körbe nézet – nem hittem volna, hogy valaha is újra látjuk egymást. De a szívem repdes az örömtől – nézet rá mosolyogva – itt béke van... még. Ám nem hitegetlek a király gyenge és gonosz. Még Thorin is mellette ártalmatlan báránynak tűnhet. Ám védve vagyunk, mert tudja, hasznára válhatunk.

- Ki adna benneteket Thorinnak?

- Minden bizonnyal. Mivel Frerin nem akart másik asszonyt maga mellé, aki történetesen a király lányai közül lett volna és én is kategorikusan elleneztem, hogy a fiai közül vallogassak. Nem loptuk be magunkat a szívébe. Mikor ide jöttem már viselős voltam a fiúkkal és a három kislányom belefáradt a menekülésbe, ahogyan én magam is. Így bele mentünk egy elkerülhetetlen szituációba. Jegyesek lettek. Terän, aki maga is dúnadán és a király veje... szóval van neki három fia. Ők a lányok vőlegényei szerencsémre igen jó lelkek és nem lehet rájuk panaszom. Tördelte a kezeit Artemys és Tillgelir szíve összeszorult. – De én... nem akartam ezt, mert tudom, milyen súlya van, ám ők erősek akárcsak az apjuk. Nem szólnak egy rossz szót sem. Elfogadták a sorsukat. De már nem egyeztem bele, hogy a testvéreiknek is jegyese legyen.

- Túrin?

- Oh – lágyult el Artemys arca – ő történetesen gyerekként eldöntötte, hogy Zeyme lesz a neje és így is lett. Jobb mennyem nem lehetne, mert a fiam kicsit kezelhetetlen álmodozó... mint Frerin volt fiatalon. Ellenben van olyan heves, mint én – nevetett fel a nő – Mindig ki áll az igazáért és hevesen bizonygatta, hogy éret a nősülésre. A bátyja ellenben közölte velem, hogy az öccse soha nem lesz az, de hagytuk hadd legyen boldog. Ő történetesen nem kíván nősülni még.

- Telmerion?

- Ő sem – nevetett fel Artemys.

- Ő más inkább dúnadán, mint törp. Nem? Kérdezte Tillgelir.

- Igen, a legkisebb és még is a legmagasabb. Nem olyan délceg, mint a fivéreim, de még is dúnadán. Sőt a legtöbb gyermekem magasabb az átlagnál. Biggyedt le játékosan az ajka – mind a fejemre nőt.

- Büszke vagy rájuk.

- Hogy ne lennék – húzta ki magát Artemys és az asztalhoz ment, hogy közelebbről megnézze a vázában lévő virágot – a legdrágább kincseim. Boldog vagyok, hogy az édesanyjuk lehetek – érintette meg a virágok egyikét – mindent megtennék értük és úgy gondolom, hamarosan talán pár éven belül erre sor kerül.

- Nem kell egyedül megtenned.

- Tudom – nézet vissza Artemys – rántunk újra együtt kardot?

- Örömmel.

Tillgelir felriadt, ahogyan az asztalra oda vágtak valamit. Már a kardja után nyúlt volna, amit mindig maga mellett tartott, de most nem volt ott. Dühösen nézet a zajt forrása felé. Legnagyobb bosszúsára a vigyorgó Milror nézet vissza rá.

- Gyönyörű reggelt neked is kedves cimbora – mondta vidáman Milror és Tillgelir felmordult – nagyon nyúzott az ábrázatod. Nem aludtál jól?

- Azért ilyen a fejem, mert felriasztottál. Mi a kénköves életbe kellett felébresztened hajnalba?

- Hajnal? Oh, Tillgelir az már rég elmúlt és a dél is. Kérlek, alássan már délután van.

- Egek – dőrzsölte meg az arcát a férfi – ez kellemetlen.

- Nyugalom, Úrnőm megérti, hogy elfáradtál és utasított mindenkit, hogy ne zavarjanak.

- És te úgy gondoltad ideje felkelnem – húzta el a száját.

- Igen, mert Kerla feltett szándéka volt, hogy ő maga ébresszen fel téged. És mivel ezt nem hagyhattam lépnem kellett. Szóval mosakodj és öltözködj, mert a délutáni étkezésre már illene, megjelenned – dobot hozzá egy zsákot Milror.

- Te nem hiányoztál csak, hogy tudd – morogta Tillgelir.

- Te sem nekem – vigyorgott rá szélesen Milror – de az Úrnőm nagyon boldog, hogy láthat, és ha ő boldog én is.

- Gondolom – állt fel Tillgelir és a mosdó tál felé haladt miközben vetkőzni kezdett – végig nézed, hogy mosakszom vagy csinálhatom magányosan is? Fordult Milror felé, aki elhúzta a száját.

- Nem is akartam maradni. Kíváncsi rád a halál. Sietett ki, de Tilgelir még utána szólt.

- De tudom, ha más lennék, örömest maradnál – vigyorgott – remélem az ura nincs tisztában ezzel a ténnyel, mert ahogyan ismerem, felnégyel. Milror dühösen fordult feléje.

- Nem tudom, miről beszélsz! Kiáltotta oda vörösre gyúlt arccal és bevágta az ajtót.

- A Valákra te olyan kis egyszerű vagy – ingatta a fejét nevetve Tillgelir és bele öntötte a mosdó tálba a kancsóban lévő vizet. Bele nézet a víztükrébe és meg kellett állapítania, hogy valóban nyúzott. Megborzolta a szakállát és azon gondolkodott, hogy le kellene vágnia, de valahogy olyan idegenek érezte volna magát nélküle. Sokan mondták, hogy elvesztette a tündékre jellemző ragyogását, szépségét helyére valami más... valami emberibb került és ez valamiért örömet szerzett neki. Vállat vont és a lehető leggyorsabban meg mosakodott, majd az új ruháit pakolta ki a zsákból. Hasonlóak voltak mit, amit Milror viselt, de még is egyszerűbb volt. Maga elé emelte az egyik ruhát és nézegetni kezdte.

- Nem annyira rossz – vonta fel a szemöldökét – de ennek hol az eleje? Vagy itt mindegy? Semmi gomb vagy madzag. Remélem nem valami női ruhát adott nekem az-az átkozott. Morgolódott Tillgelir és már fordult a nyíló ajtó felé – Milror most komolyan ezt, hogyan kell viselnem – mondta és megdermedt pontosan, úgy ahogyan az ajtóban álló Kerla is.

- Kopogtam – mondta halkan.

- Oh, én... - tátogta zavartan Tillgelir.

- Segítek – lépet be Kerla halvány mosollyal és Tillgelir akaratlanul maga elé rántotta a ruháját – három fivérem van, nem hiszem, hogy látnák valami ujjat főleg mivel csak felső teste csupasz – fejtette ki a ruhát Tillgelir kezéből Kerla.

- Nem kellene itt lennie – nézet le a nőre a tünde és nagyot nyelt. – miért nincs a hajadon kendője magán?

- Hajadon kendő? Ráncolta a szemöldökét miközben a ruhát nézegette, majd mintha eszébe jutott volna valami halkan felnevetett – itt nincs, mint atyám otthonába Itt azért hordjuk, hogy védelmet nyújtson a naptól és a kíváncsi szemektől ám most bent vagyunk – somolygott.

- Valóban.

- Elsőnek ezt a ruhát kell felvennie – terített le egy hosszú elsőnek hallóruhának tűnő világos anyagot, majd egy sötétzöld ruhát emelt fel, ami köntösnek tűnt – majd ezt rá és azzal az övvel megkötni a derekánál. Gondolom, az alsó ruhát nem kell bemutatnom.

- Nem – vörösödött el Tillgelir.

- Akkor hagyom is öltözni remélem, a délutáni süteményre megjelenik.

- Ki nem hagynám – felelte.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Kerla és Tillgelir szíve hevesebben kezdett el verni és mikor a nő kiment az ágyra rogyott.

- Valák segítsetek meg.

Artemys a teájába somolygott, ahogyan figyelte a fészkelődő barátját, aki Kerla mellett ült. Lánya hallgatásba merült és csak lopva nézet a tündére. Mosolya lehervadt, mikor oldalra pillantva meglátta a fiait, akik szúrósan néztek az italaik felett Tillgelire.

- Fiúk nektek nem kellene apátokkal lenni? Kérdezte.

- Nem – felelték egyszerre és Artemys elhúzta a száját. Fiai éppen olyan makacsok tudtak lenni, mint a Durinok általában és ez felettébb bosszantotta mindig is.

- Pedig vele kéne lennetek az emlékeim szerint.

- Rosszul emlékszel anyám – mondta a legidősebb fia és Artemys felvonta a szemöldökét.

- Valóban? Kérdezte veszedelmesen.

- Igen, egyáltalán nem volt szó ilyenről – kortyolt az italába Túrin.

- És én sem emlékszem – toldotta meg a legkisebb fia és Artemys legszívesebben felpofozta volna mindet. Két legidősebb fiával legalább lenne siker élménye, mert felérte őket, de a legkisebb magzatja okozna egy kis gondot lévén, hogy több fejel magasabb, mint ő. Így csak halkan hümmögött, amire már fiai is felfigyeltek. Ijedten néztek az anyjukra, aki elég sötéten nézet rájuk, hogy összerezzenjenek. Ez a reakció nem kerülte el Tillgelir és Kerla figyelmét sem.

- Jól vagytok fiúk? Kérdezte ártatlan arckifejezéssel Kerla.

- I... igen – felelték igencsak bizonytalanul.

- Szóval elmentek azért apátok után? Kérdezte Artemys. Fiai rosszallóan néztek rá és már szólni akartak, mikor belépet Zeyme.

- Ti mit kerestek még itt? Édesapátok már biztosan nagyon vár benneteket. Tűnés hozzá mielőtt ő jön értettek! Csattant fel a nő és Túrin kezében megremegett a csésze.

- Oh, most hogy mondod, kedvesem valóban ott kellene lennem – pattant fel és jó szerével az asztalra dobta a csészéjét – anyám – lépet Artemyshez Túrin és arcon csókolta, majd utána a feleségét és sietve távozott.

- Nektek is bennetek kell! Túrin elég kelekótya nem szeretném megint valami kártya barlangból kihúzni. Szóval tűnés! Csattant Zeyme és Artemys lágy mosollyal figyelte, ahogyan fiai egyesével felpattannak és arcon csókolják és testvérük után rohantak.

- Zeyme tökéletes mennyem van. Nem gondolod Till? Fordult Artemys a tünde felé, aki döbbenten figyelte az eseményeket.

- Valóban az – mondta.

- Ne túloz – legyintett Zeyme és leült a fiúk helyére és lopva anyósára nézet – mondja kedves Tillgelir kíváncsi lenne a kertünkre? Úgy hallottam minden tünde szereti a virágokat.

- Nem igazán értek hozzájuk, de szeretem valóban őket. Az itteni virágok mese szépek – felelte és bele kortyolt a teájába.

- Kerla biztosan körbe vezetné és elmondana mindent róluk. Nem, de? Pislantott sógornőjére Zeyme, aki felkapta a fejét.

- Persze, de csak akkor, ha valóban kíváncsi rá.

- Hogy ne lenne az rá. Menjetek csak nyugodtan. Mi addig felügyeljük a vacsorát – mosolygott Artemys – na, hess – intett a nő. Tillgelir bizonytalanul felállt éppen ahogyan Kerla is.

- Majd szólunk, mikor kész a vacsora – pislogott ártatlanul Zeyme és figyelte, ahogyan a fiatalok elhagyják a helyiséget, majd anyósára nézet – nem gondolod, hogy ez gyors?

- Oh, lányom. Én látom, amit látok. Nem teszünk semmi rosszat, ha kicsit segítünk, hogy jobban megismerjék egymást. A fiúk nem lettek volna ilyen mogorvák, ha nem veszik észre a jeleket, hogy a húguknak megtetszett Tillgelir és viszont. Bevallom soha nem hittem, hogy létezik ilyen.

- Hát nem mindjárt éreztél vonzalmat Frerin felé?

- Nem. Feltett szándékom volt kiverni a szép arcából a fogait – vont vállat Artemys és Zeyme felnevetett, majd kicsit elkomorult, mikor az anyósa nem nevetett vele.

- Komolyan? Hüledezett a nő.

Remélem tetszett nektek az új fejezet, amiben Artemys már erősen játssza a kerítőt. :)
Szerintem Kerla és Till nagyon kis aranyosak. Szerintetek?