Mielőtt bejutathatott volna a városba módszeresen átkutatták a holmiját, őt magát is és kifaggatták arról miért is érkezett. Desmär a kalóz kapitány tanácsára azt mondta, hogy átutazóban van és egy levél átadása után már készségesen be is engedték. Mikor később megnézte a levelet a kalóz kezeskedet érte és ez kicsit meg melengette a szívét. Nem gondolta volna, hogy az öreg kapitány, akivel rendszerint összeveszett minden egyes alkalommal, mikor felakart lógni a hajójára mikor, üzenetet hozott nekik Maraméktól. De végül csak ki tudna könyörögni mindenkinél, hogy eljöhessen. Túlélte a borzalmas hajó utat, Desmär morgolódását és jó szerével kalózzá vált, de megérte... megért minden egyes percet, amit a ringó hajón kellett eltöltenie. Most már ott állt annak a városnak az utcáján ahol a barátai élnek, akiket már évtizedek óta nem látott. Boldogan rikkantotta el magát és fütyörészve a vállára dobta a holmiját és elindult. Úgy érezte nem lesz itt már gond.
Zeyme felvonta a szemöldökét, mikor egy férfi vágódott eléje a porba felrepedt ajkakkal, majd gyorsan felpattanva neki esett a kocsmából kirohanó másik férfinak. Essiä megragadta úrnője könyökét és elrángatta a veszekedőktől, miközben fel-fel sikkantott, amikor a férfiak öklei sikeresen célt értek. Zeyme felismerte az egyik verekedőt. Apósa egyik beosztottja Meros volt, akit nem rég zavart el, mert részeges természetével rengeteg gondot okozott. Ellenben a másik teljesen ismeretlen volt. Ruhájából vándornak, utazónak mondta volna és az oldalán viselt kardja annyira, nem erre a vidékre volt jellemző, hogy biztosra vette, hogy a tengerről érkezhetett. A magas férfit első pillantásra dúnadánnak mondta volna, de hiába volt szakálla és vad külseje az életét is rá tette volna, hogy a haragos férfi egy tünde és mikor újra a földre került a lába elé kiszúrta a hegyes füleit. Nem igazán tudta mire vélni mit keress erre egy Milror fajtabeli, mikor nevelője többször hangoztatta, hogy erre nem jönnek a tündék nemzetségéből. Kíváncsian húzódott biztos távolba a szolgálójával és onnét figyelte a harcot. A tömeg biztatta őket, de mikor Meros elő kapta a tőrjét sokan fújogattak feléje, mondván ez csalás. Erre az idegen kihúzta az övéből Meros tőrjénél másfélszer hosszabb fegyverét.

- Szóval barátom vagy feladod, vagy megszabdallak. Választhatsz – intett az idegen Meros felé, mire az idegesen köpött egyet a földre.

- Nyavalyás tünde – fordított hátat neki.

- Ígéretet tettél ember, hogy ha legyőzlek, vagy feladod, elmondod merre találom a fajtámbelit – kiáltott utána, de a férfi nem foglalkozott vele – nyamvadt halandó, Morgoth vinné el – morgolódott a férfi.

- Miért keresed? Szólalt meg Zeyme magára vonva a tünde figyelmét, aki gyanakvóan méregette.

- Te tudnál segíteni nekem? Kérdezte és alaposan végig mérte a nőt, aki gazdagon díszített ruhát viselt így arra következett, hogy magas rangú nő lehetett – úrnőm – tette hozzá mellékesen.

- Talán, ha felfedett előttem a szándékodat, de előre szólok, nem vagyok egyedül, ha még is valami ostobaságon járna a csinos kis fejed – bökött a fejével maga mögé, ahol négy férfi állt tisztes távolságban kardjukra rakott kézzel.

- Lainornnak hívnak és a tenger felől jöttem Desmär hajóján. Régi barátokat keressek köztük egy fajtámbélit, akit annak idején Milrornak nevezte magát, de talán most már más nevet visel.

- Hm, nem láttok hazugságot a szemeidben.

- Mert nem is hazudok.

- De úrnőm...

- Csitt, Essiä – rivallt a leányra Zeyme, aki megrántotta a ruhája ujját – hát jöjj velem Lainor, a tenger felől. Anyósom mindenkit ismer, a városban ő talán tudd neked segíteni.

- Köszönöm – bólintott a férfi és közelebb lépet az asszonyhoz mire a törp harcosok szorosabban ragadták meg a kardjukat – nem kell félnetek, nincs szándékomba már harcolni. Úrnőtökre nem jelentek veszélyt. Ám mondja, hogyan hívják a kedves anyósát? Kérdezte Tillgelir, mire Zeyme megfordult és rá mosolygott.

- Majd ő bemutatkozik – felelte és elindult – Foron hozasd haza a vásárlásomat és mond meg, hogy ha megint valamit eltörnek, többet nem vásárolunk náluk – állt meg az egyik testőr előtt.

- Igen is – bólintott és befordult az egyik bolt ajtaján. Zeyme a mellette haladó szolgálójára nézet.

- Gyere és csukd be a szádat, mert felettébb illetlen – rótta meg az asszony a lányt, aki kissé tátott szájjal nézte a tündét, aki mikor ezt észrevette rá kacsintott. Essiä halkan felsikkantott és úrnőjéhez simult, aki fáradtan sóhajtott miközben megrovó pillantást vetett a tündére, aki csak vállat vont.

Túrin éppen egy almát rágicsálva ment az ebédlő irányába, mikor megjelent a felesége és az arca felderül.
- Gyorsan végeztél kedvesem – mosolyodott el – későbbre vártunk... ki ez a férfi? Ráncolta a szemöldökét a férfi és szúrósan végig mérte, aki csak felvonta a szemöldökét. Zeyme az oda érkező szolgálónak nyújtotta a köpenyét és az ajtó melletti kancsóból a kihelyezett kő tálba öntött egy kis vizet, hogy megmossa a kezeit miközben férje türelmetlenül topogott mellette.

- Lainor.

- Mit keres veled?

- Kérdései lennének a szüleidhez így ide kísértem – húzta ki magát az asszony – szólnál nekik?

- Én? Mutatott magára Túrin.

- Rád néztem, de hagyjuk csócsáld az almádat – legyintett Zeyme – Oh, drága sógorkám az öcséd haszontalan ma.

- Mondj valami ujjat – nevetett fel halkan a férfi, mire Túrin felmordult.

- Mond, szüleid az emelet vannak? Nézet fel az emeletről letartó Ries felé, aki megtorpant.

- A szobájukban vannak még, nem keltek fel. De szólhatok nekik... ki is a vendégünk? Nézet Ries Zeyme mellett álló idegenre.

- Lainor, a nevem – ráncolta a szemöldökét Tillgelir és gyanakodva méregette a férfiakat. Valahonnan ismerősek voltak a vonásaik. Bosszantóan emlékeztették valakire csak sehogy sem jött rá kire.

- Értem, de pontosan mit szeretne a szüleimtől kérdezni... kedves Lainor.

- Keressek valakit vagy is valakiket. Többek között egy Milror nevű tündét.

- Milror? Ízlelgette a nevet Ries és visszalépet a lépcsőn – mindjárt szólok addig is foglaljon helyet Zeyme megmutatja hol. Öcsém szólj a lányoknak is... most – villant meg Ries szeme és Túrin felsóhajtott.

- Nagyszerű – morogta a férfi és kedvetlenül felindult ő is az emeletre – nem rég jöttem ki tőlük. Ha megint, végig kell hallgatnom Seyä habatyát én ledöföm magam.

- Kevesebb morgással – csivitelte szelíden Zeyme, mire a férje csak legyintett – rendes lélek a férjem csak hát lusta.

- Gondolom... - vont vállat szemöldök ráncolva Tillgelir.

Frerin az ágy szélén ült és a fejét fogta, miközben felesége öltözködött széles mosollyal az arcán és eközben halkan dudorászott.

- Hogy lehet neked ilyen jó kedved? Kérdezte kótyagosan, majd felszisszent – van fűzfakéreg teánk?

- Persze, majd készítek neked, de igazából megérdemelnéd, hogy még szenvedj. Tegnap figyelmeztettelek, hogy ne igyál Milror gyümölcsborából egy kortyot, sem de nem hallgattál rám és úgy ittad, mintha csak szörp lenne.

- Nem éreztem, hogy gond lenne – nyafogta a férfi.

- Persze, hogy nem mert később okoz csak gondot. Én szóltam, de te megint csak a füleden ültél, mint mikor szóltam, hogy nem bírod a szilvát. Akkor meg fél napot az illemhelyen vertél tábort – sóhajtott fel a nő – komolyan a Durinokkal csak a bajom van. A fiaid is pontosan olyan nyakasak, mint te. Ne merj vigyorogni – emelte fel az ujját a nő, mikor férje szélesen rá mosolygott.

- Olyan gyönyörű vagy, mikor dühösen pattogsz édesem – sóhajtott fel Frerin – de még így sem értem te miért nem vagy rosszul.

- Veled ellentétben én bírom az italt – tűzte fel a haját a nő – na, de öltöztél sok a dolgom és neked is.

- Nem alhatok még?

- Nem – sétált a férjéhez Artemys, majd gyengéden megsimogatta az arcát. Frerin rámosolygott és oda hajolt a nőhöz, hogy megcsókolja, de akkor kopogtattak.

- Anyám, apám vendég érkezett és titeket keress – szólt be Ries.

- Megverem - suttogta a férfi.

- Aztán én téged – nyomot, egy gyors csókot Artemys Frerin ajkára.

- Mindjárt lemegyünk kicsim – szólt ki a nő.

- Ki a fene keress minket, fiam? – kiáltott ki Frerin, majd újra felszisszent és feleségét a derekánál fogva magához húzta és hozzá bújt – kérlek, kegyelmez a te öreg törp férjeden, Maramom.

- Hát valami Lainor – szólt be Túrin, mire Artemys döbbenten nézet össze a férjével.

- Az lehetetlen – suttogta Frerin.

- Oh, Mahal ugye nem álmodok – kapaszkodott meg Frerin vállába. – csak is ő lehet, hiszen még te adtad neki ezt a nevet. Húzódott el a férjétől Artemys, majd eligazgatta a ruháját és a haját – hogy festek?

- Tökéletesen – mosolygott a férfi, majd felállt és a székről felvette a ruháját. Miközben ujjaival hátra fésülte a haját figyelte az idegesen a kezeit tördelő feleségét – biztos, hogy ő az kedvesem. Csak hárman ismerjük ezt a nevet.

- Tudom, de már évek óta nem találkoztunk. Mi van, ha már nem tart a barátjának?

- És azért utazót a világ végére mi? Jaj, Maram ne beszélj itt nekem csacsiságokat. Hidd el nekem még akkor is a barátjának tartana, ha a világ a sarkaira állna. Na, én hogy festek? Tárta szét a karjait vidáman a férfi. Artemys végig mérte, majd elhúzta a száját.

- Borzasztóan és úgy, mint aki végig mulatózta az éjt – felelte őszintén a nő és Frerin lassan bólintott.

- Akkor nem fog megütközni az éveim láttán – vont meg a vállát a férfi.

- De én így szeretlek, ahogyan vagy – mondta csendesen Artemys és nagyot sóhajtva ki lépet a szobából őt követte Frerin bugyuta mosollyal az arcán.

Tillgelir felállt az asztaltól ahová leültette Zeyme és úgy figyelte a besétáló házaspárt, akik pontosan úgy festettek, ahogyan az emlékeiben éltek... kivéve a férfit, akinek a hajába megszaporodtak az ősz tincsek. Tétova lépést tett feléjük, miközben őket figyelte a népes kis család.

- Maram – suttogta Tillgelir döbbenten és nagyot sóhajtott, miközben a szemei már könnyekbe lábadt, majd nagy lendülettel át szelte a helyiséget és ölbe kapta a nőt. Szorosan magához vonta, beszívta kellemes illatát és úgy érezte háborgó lelkében a viharok egy pillanat alatt el csendesetek, ahogyan megérzett, hogy a nő visszaölelte.

- Drága Tillgelir – mondta Artemys és kissé eltolva magától arcon csókolta a férfit – látom elhagytad a borotva késedet.

- Már évekkel ezelőtt. Tette le a nőt a földre – megütköztettem mindenkit az ábrázatommal. Tetszem? Fordult körbe a férfi széles mosollyal.

- Ha nem szeretném, a férjemet érted epekednék – sóhajtott fel színpadiasan a nő.

- Szegény Gandalfot is ki kosaraztad Frerinért – ingatta játékosan a fejét a férfi, mire Artemys csilingelően felnevetett. A gyerekei összenéztek, mert még ilyen őszintén nevetni és boldognak soha sem látták az édesanyjukat. Tillgelir megérintette a nő arcát, mintha még akkor sem hinné el, hogy a nő valóság lenne. – Tudom, hogy nem üzentél, hogy jöhetek, de már nem tudtam ott maradni. Így útnak indultam hozzátok.

- És mi örülünk, hogy láttunk téged barátom. Nagyon hiányoztál nekünk. – Veregette meg a férfi karját Frerin.

- Ám most itt vagy újra együtt vagyunk, mint annak idején és ez így is fog maradni. – lelkesedett a nő és karon fogta a férfit – de most hadd mutassam be a gyerekeinket, akikről annyit írtam – húzta a családja felé a nő és meg állt három leány előtt – ők az első szülötteim: Theina, Orseyä és Eled – mutatta be a lányokat, akik illedelmesen meghajoltak előtte.

- Örvendek, Úrnőim Tillgelir az igazi nevem. Nagy öröm megismernem magukat – hajolt meg ő is.

- Ők a legidősebb fiaim: Thorin, de mi Riesnek hívjuk és Túrin meg a neje Zeyme.

- Sok jót hallottunk anyánktól magáról. Megtisztelve érezzük magunkat, hogy megismerhetjük – hajolt meg Ries.

- Én is sokat olvastam rólatok – biccentett a tünde, majd a testvérei fölé magasló fiúra nézet – akkor te lehetsz Telmerion.

- Igen. Válaszolta engedelmesen a fiú.

- Hol van Kerla? Nézelődött Artemys döbbenten. A testvérek elhúzták a szájukat, majd egymásra néztek, majd vissza az anyjukra. - ugye van valaki vele?

- Persze, Milror – bólogatott Túrin.

- Hol is van a húgod? Kérdezte Frerin.

- Hamarosan haza érkezik, de az egyik árus megígérte neki, hogy beszerez neki egy könyvet azért ment el. De vele tartott Milror és négy őr is. Mondta Theina.

- És mikor mentek el? Kérdezte kissé idegesen a nő – és miért nem tudok erről?

- Kerla azt mondta, hogy te elengedted... - mondta halkan Eled.

- Ő valóban a te véred – nevetett fel Tillgelir – mint mikor te voltál gyerek. Emlékszem te is hasonlóan léptél le a falúból, hogy békákat gyűjts.

- Anyánk szabályt szeget? Csillant fel Túrin szeme.

- Nyugodj le fiam vagy megrázlak – villant meg Artemys szeme – komolyan a nyughatatlan Dúrin véretek fog a sírba tenni. Egyik rosszabb, mint a másik – tárta szét a karjait és kifordult a szalonból. Frerin oldalba bökte a tündét, aki oda fordult hozzá.

- Mikor rosszat tesznek az én vérem, bezzeg ha jót, akkor az övé

- A fülem még kitűnő Frerin és ha még egy szót szólsz, kiverem a fogaidat – szólt vissza a nő és Frerin szélesen elmosolygott.

- Ezzel is régen fenyegetett meg. Jó, hogy itt vagy cimbora. Gyere, adózunk a nosztalgiának és meséljük a kölyköknek a régi időkről, míg Maram arra vár, hogy Kerla haza tévedjen.

Egy ideig írtam és csak tegnap sikerült befejeznem. Végre valahára Tillgelir eljutott keletre Artyékhoz :) talán már egy ideje vártátok ezt a pillanatot és még lesznek meglepetések a történetben :) Remélem tetszett nektek :3