Sziasztok! ❤️
Ezer bocsánat, hogy ilyen sokat kellett várni erre a részre, de kedden volt egy nagyon fontos vizsgám, amire sokat kellett készülnöm. Most már nyugodtabban tudok leülni írni.
Remélem még itt vagytok és vártáttok Louis és Emily történetének folytatását. 😊
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett vote-okat és kommikat! ❤️❤️❤️
Jó olvasást! 😘
xxxEsztyTomlinson

Louis Tomlinson

-Hova menjünk? – fordulok a kocsimba beszálló Emily felé.

Hétfő van, megint. Eltelt egy hét a beszélgetésünk óta. Valamennyire sikerült rendeznünk a dolgokat, de a megcsalás dolgon még egyikünk se tudott túllépni, így most ezen dolgozunk. Igyekszünk szemet hunyni felettük, hisz nem szándékosan történt egyik sem. Néha őrült módjára elönt a féltékenység, amikor meglátom Adam-et a közelébe, de tudom, hogy Emily rendezte a dolgot és már csak barátok. Mégis fáj arra gondolnom, hogy miket csinálhattak. Én se vagyok ártatlan tudom, de én legalább azóta se láttam Briana-t és remélem ez így is marad. De egy hete boldogan alszom el, mert tudom, hogy Emily szeret, ahogy én is őt, és most már talán semmi se állhat az utunkba. Hosszú út lesz míg minden 100%-osan visszaáll, de tudjuk miért küzdünk. A szerelmünkért.

-Ahová te szeretnél. – fordul felém és a gyönyörű mosolyát is megragyogtatja.

-Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezem miközben már el is indulok annak a kávézónak az irányába, ahol először jártunk.

-Remek ötlet. – teszi a kezét a kezemre, én pedig megfordítom, így kulcsolva össze ujjainkat.

Az út a kávézóig csöndben telt, csak a rádióban játszódó dalok töltötték be a kocsi terét. Mikor leparkolok egyből eszembe jutnak az emlékek, hogy mennyire izgultam, amikor először hoztam őt ide, hogy sikerüljön kicsit kiszakadnunk a tanár-diák helyzetből és megpróbálni úgy, mint két idegen, akik ismerkedni akarnak. És milyen jól sültek el a dolgok. A kávézóba most már úgy lépünk be, mint egy pár, kéz a kézben. Emily ugyanahhoz az asztalhoz vezet, ahol akkor is ültünk, és ahogy akkor is, szinte most is kihalt a kávézó. Én megint csak egy espressot kérek, és Emily is a szokásos rendelésénél marad a cappuccinonál. Míg a pincérnőre várunk, hogy kihozza a rendelésünket, csak csöndben gyönyörködünk a másikban. Legalábbis én ezt teszem. Emily szemei most is ragyogó zöldek, és imádom, ahogy rám néz, mindig csillognak. Hiányzott már ez az érzés. Kicsit hihetetlen még mindig, hogy újból jóra fordultak a dolgok. Igaz, amikor egy héttel ezelőtt Em letámadt, hogy számonkérjen mi is történt szombat este, azt hittem, hogy mindennek vége. Féltem, hogy csak egy utolsót akar még belém rúgni. De hála az égnek a dolgok megfordultak és bár akkor még nem teljesen, de megbeszéltük a dolgokat. Aztán másnap már tényleg úgy gondoltuk, hogy le kell ülnünk és megbeszélnünk ezt, mindkettőnknek teljesen őszintének lenni a másikkal, hogy tisztán láthassuk az elmúlt egy hónap eseményeit. Sikerült is. Nem azt mondom, hogy nem zengett a lakásom még egy vitától, de miután lecsillapodtunk beláttuk, hogy ezt mindketten elbasztuk.

-Egészségükre. – tette le elénk a pincérnő a rendelésünket.

-Köszönjük. – reagál elsőként Emily.

-Milyen napod volt? – kérdezem meg tőle, miután a pincérnő távozott.

-Az összes tanár rápörgött az év végére már most és agyba-főbe csakis a vizsgákra készülünk. Ez alól te sem vagy kivétel. – ezen muszáj hangosan felnevetnem. - Közben Eliza folyton azzal nyúz, hogy valamelyik hétvégén menjünk el és foglaljuk le a megfelelő ruhát a bálra majd, de szerintem még korai. Zayn-nel az utóbbi időben egyáltalán nem lehet beszélgetni, mert folyton Gigi-vel van, de Niall mindig mondja, hogy adjunk neki időt, mert most olyan rózsaszín köd van előtte, hogy úgyis csak megsértődne ránk. Niall és Eliza is sok időt töltenek együtt, ezért is volt, hogy inkább Ad... - itt gyorsan elhallgat, mielőtt kiejtené a srác nevét.

-Igen, Adam-mel lógtál tudom. – igyekszem lazán venni a dolgot, de a szemeim előtt újra megjelenik, amikor együtt láttam őket és a fájdalom érzése a szívemben.

-Sajnálom. – hajtja le bűnbánóan a fejét. – Beleéltem magam a mesélésbe.

Átnyúlok az asztal felett, hogy az álla alá csúsztatva a mutatóujjamat felemeljem a fejét, hogy a szemébe nézve nyugtassam meg őt.

-Semmi gond. Túl leszünk ezen is. – ígérem meg neki, mire egy apró mosoly jelenik meg a szája szegletében.

Kicsit meglepődők, amikor feláll a helyéről, hirtelen végigfut rajtam a rémület, hogy most itt hagy, de csak megkerüli az asztalt, és nem zavartatva magát beleül az ölembe, és szorosan magához ölel. Semmi erotikus nincs benne, csak szüksége van a közelségemre, ahogy nekem is az övére. Szorosan kulcsolom köréje a karjaimat, miközben ő a nyakamba temeti az arcát, én a hátát simogatom, mert tudom, hogy azt imádja. Fogalmam sincs meddig ülünk így, és már kezd zsibbadni a lábam, de a világért se szólnék, mert annyira jó érzés őt karjaimba tartani, és hallgatni a lélegzetvételeit és tudni, hogy ez a valóság. De ezt az idilli pillanatot a telefonom rezgése zavarja meg a zsebemben. Emily is megérzi (hogy ne érezné, amikor rajta ül), így gyorsan feláll az ölemből, így tudom fogadni Lottie hívását.

-Szia húgi. – köszönök bele, miután felveszem. Fogalmam sincs miért kereshet, hisz ritkán beszélünk így telefonon, inkább üzit szokott küldeni.

-Louis! – kicsit távolabb kell tartanom a telefont, mert szinte kiabál a telefonba. Megijedek, hogy valami oltári nagy bajban van, de aztán hamar folytatja. – Jönnek az ikrek. Anya úton van a kórházba Dan-nel, én a lányokkal most indulok. Te is tudsz jönni? – hadarja el gyorsan.

-Micsoda? – hirtelen azt se tudom mi a nevem. – De nem csak két hét múlva kéne szülnie?

-Ikrek, általában előbb születnek. Na ne légy hülye Lou, indulj már, mert a végén anya képes és addig nem szül, amíg ott nem vagy. – kezd el kioktatni, de ekkor sikerül csak felfognom, hogy anyukám úton van a kórházba, hogy életet adjon két újabb gyönyörű teremtésnek.

-Oké, indulunk is. – teszem le egyből a telefont, majd már fel is állok a helyemről.

Emily nem szól semmit csak követ, gondolom mindent hallott. Nem törődve azzal, hogy szinte bele se ittunk az italunkba, kifizetem őket, sőt azt hiszem több borravalót is hagyok, mint azt szokás, de most nem érdekel. Az autóban ülve már tiszta ideges vagyok. Tudom, hogy anya már nem fiatal, így az ő korában elég kockázatos egy szülés, pláne ikrekkel, de mindennek rendben kell mennie, nem igaz? Minden rendben lesz. Egy finom érintést érzek meg a lábamon, miközben egy piros lámpánál állunk, így oldalra fordulva látom Emily arcát, ahogy próbál biztatóan rám nézni, de közben meglátok egy kis félelmet is a szemében.

-Valami baj van? – kérdezem meg, és közben a lámpára pillantok, de az legalább még egy percig pirosan fog világítani.

-Csak... - kezd bele, de látom rajta, hogy nagyon gondolkodik, hogyan is mondhatná el mi zavarja. – Azt hiszem majd megvárlak a kocsiban vagy ha nem szeretnéd hazamegyek addig, aztán majd beszélünk.

Nem kell látnom magamat, hogy tudjam a szemöldökeim felcsúsztak egészen a homlokom közepéig.

-Miért? Félsz a kórházaktól? Vagy a szülés rémiszt meg? – értetlenkedek, mert más magyarázat nem jut eszembe, miért nem akar bejönni velem.

-Nem, csak ez a ti családotok. Meg tekintve, hogy az elmúlt egy hónapban miattam szenvedtél, amiről bizonyára ők is tudnak, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb alkalom a viszontlátásra. – magyarázza meg, mire még jobban értetlenkedek.

Közben türelmetlen dudaszó hangzik fel mögöttem, így észbe kapok és gyorsan elindulok, mert időközben zöldre váltott a lámpa. Most én fogom meg az ő kezét és szorítom meg.

-Szívem, te most már ugyanúgy a családomba tartozol. – nézek rá egy pillanatig. – Hidd el senki se fog rád haragudni, örülni fognak nekünk. – próbálom őt felvidítani.

-Biztos? – még mindig hallom a hangján, hogy kissé bizonytalan.

-Biztos. – erősítem meg még egyszer.

Leparkolok a kórház bejáratától nem olyan messze, de kiszállás előtt még szerelmem felé fordulok, és egy nagy puszit adok azokra a csókolni való ajkaira.

-Szeretlek.

-Én is szeretlek. – imádom ezt hallani tőle.

Kissé sietősre véve a dolgot igyekszünk a bejárat felé. Közbe eszembe jut, hogy egy közintézménybe vagyunk, ahol megint csak összefuthatunk bárkivel, ami eddig teljesen kiment a fejemből. Pedig annyira szeretném megfogni a kezét. Mégse tehetem meg.

-Mrs. Johanna Deakin-hez jöttünk. – lépek oda a recepciós pulthoz egy nővérhez, hogy útba igazítást kérjek.

-Igen-igen. – bólogat a hölgy azonnal. – Az előbb hozták be és a harmadik emeletre vitték. – ad tájékoztatást.

-Köszönöm. – mondom illedelmesen, eközben pedig meghallom a nevemet a hátam mögül. – Rendben ide értetek? – kérdezem meg legidősebb húgomtól Lottie-tól.

-Persze. – válaszol rögtön, de érzem a hangjában, hogy kicsit sértésnek vette, hogy friss jogsisként kételkedek vezetési készségeiben. -Emily. – fordul barátnőm felé egy mosollyal üdvözölve őt is, én pedig nyomomban a lányokkal elindulok a lift felé.

A hatalmas liftbe hatan szállunk be, de legalább mind beférünk.

-Merre jártatok? – érdeklődött kíváncsian Fizzy, hol Emily-re, hol rám pillantva.

-Randizni voltunk éppen. – válaszolok én először.

-Oooohh... - húzogatja sokat sejtetően a szemöldökét, mire elnevetem magamat, és Emily halk kuncogását is hallom. – Akkor oké. – ránt vállat, mintha semmiség lenne a dolog, de tudom, hogy a húgaim is nagyon örülnek neki.

-Úgy örülök, hogy itt vagy velünk Emi. – mondja Daisy is, mire a szívembe olyan melegség költözik, hogy azt elmondani nem tudom.

Nekem a családom a legfontosabb, mindig is ők lesznek, és nem hazudtam, amikor Emily-nek azt mondtam a kocsiba, hogy most már ő is a családom része. Nem akarom soha többet elveszíteni őt.

-Igen-igen. – helyesel Phoebe is nagyon mosolyogva. – Megszületnek a kis tesóink és végre nem mi leszünk a legkisebbek a családban.

-Nekem akkor is a kishúgaim maradtok. – szólok közbe.

-Mi már nagylányok vagyunk. – makacsolja meg magát a 10 éves és nem tudok nem mosolyogni rajta, ahogy durcásan karba tett kezekkel áll és igyekszik nagyon sértődött arcot vágni.

-Tudom. – simogatom meg a feje búbját, mire egyből felém nyújtja karjait, ezzel jelezve, hogy vegyem az ölembe.

-Bezzeg ehhez nem vagy nagylány. – lépek ki a liftből a többiek után Phoebe-vel a kezemben.

-Ehhez sosem leszek. – kuncog bele a vállamba.

A folyosón meglátjuk Dan-t, ahogy az egyik kórterem ajtaja előtt várakozik. Folyton dobol a lábával, ő is ideges. Nem csodálkoznék, ha már mind a 10 körmét lerágta volna.

-Ah, de jó megjöttetek. - könnyebbül meg, ahogy meglát minket. – Anyukátok jól van, de az orvos császármetszést ajánlott, túl kockázatos lenne a természetes szülés. – tájékoztat minket a fejleményekről. – Most előkészítik a műtéthez, de még be tudtok menni hozzá pár percre.

Daisy rohan előre, mögötte Fizz és Lottie, én pedig még mindig Phoebe-vel a kezembe, megragadom a másik kezemmel Emily-t és együtt megyünk be a kórterembe. Anya az ágyon fekszik, elég nagy fájdalmai lehetnek már.

-Sziasztok gyerekek. – néz rajtunk végig, ahogy körbe álljuk az ágyát. -Oh Emily. -akad meg a tekintette gyönyörű barna hajú barátnőmön. -Örülök, hogy mind itt vagytok. – mosolyodik el, de ez hamar egy grimaszba fordul egy váratlan fájdalom hatására.

-Itt fogunk kint várni. – mondom neki, miközben szorosan megfogom a kezét, most már könnyebben, mert letettem Phoebe-t bízva benne, hogy most már megáll két lábán.

-Nagyon izgulok. – mondja ki elég nehezen.

-Nem kell anya, minden rendben lesz. – most Lottie szólal meg.

-Figyeljetek Dan-re, mert szerintem lassan idegességében kitépi a haját. – mondja még, majd két nővér lép be a kórterembe, hogy közöljék ideje kimennünk a váróba, hogy anyát elvihessék a műtőbe.

A váróban csak a mi családunk van, de így is vagyunk elegen úgy érzem. Mindig is imádtam, hogy ilyen nagy családom van. Mai napig szeretem játszani a nagy és védelmező báty szerepét főleg, ha a húgaimról van szó, de most lesz egy öcsim is. Alig várom már, hogy kicsit nagyobb legyen és megtanítsam focizni, hogy együtt menjünk majd meccsekre. Fura volt ennyi lány között felnőni. Még ha elég nagy is köztünk a korkülönbség, akkor is elég szoros testvéri kapcsolat van köztünk. Tudják, hogy mindig számíthatnak rám.

Egy újságcikket olvasok éppen, de gyorsan körbelesek, hogy ki mivel foglalja el magát. Dan már a hatodik hívását intézi, mivel körbe hívja az egész nagy családot, hogy mindenkit értesítsen a fejleményekről. Lottie és Fizz a telefonjukon üzengetnek valakikkel. Aztán megakad a szemem, ahogy Phoebe és Daisy egymás szavába vágva mesélnek valamit Emily-nek, akin bár látom, hogy kezdi lassan elveszíteni a fonalat a kétfelől érkező információáradat miatt, ettől függetlenül érdeklődve hallgatja őket.

Talán egy órával később egy nővér jelenik meg, mire mind abbahagyjuk azt a tevékenységet, amivel az időnket ütöttük el éppen, és rá fókuszálunk.

-Sikeres volt a műtét, Mrs. Deakin remekül van. Visszatolják a kórterembe, de egy ideig még ébredezni fog. Az ikrekkel elvégzik a rutin vizsgálatokat, aztán nagyon rövid időre, de be lehet majd menni hozzájuk. – tájékoztat minket, mire mindannyiunkból egy megkönnyebbült sóhaj bukik ki.

-Köszönjük. – pattan fel először Dan a helyéről.

Mind bemegyünk anyához, aki való igaz még ébredező állapotban van. Nem sokkal később behoznak két bebugyolált kisbabát is. A húgomat és az öcsémet. Először Dan kezébe adják őket, aki annyira meg van hatódva, hogy szóhoz sem tud jutni. Meg tudom érteni. Mivel anya is jobban van már, ezért a férje óvatosan átadja a kezébe a gyermekeiket, mi pedig csendben várakozunk.

-Elnézést a zavarásért. – lép be az előbbi nővér az ajtón. – Csak a nevek felől szeretnék érdeklődni. – pillant anyára.

-Ernest Rupert és Doris Poppet Deakin. – válaszolja meg anya rögtön.

Még nekünk se árulták el, hogy milyen neveket választottak.

-Akkor február 10-én délután 5:20 perckor megszületett Ernest Rupert Deakin, 5:30 perckor Doris Poppet Deakin. – írta fel a papírra az adatokat. – Köszönöm. – majd magunkra is hagyott minket.

Innentől fogva már kézről kézre jártak a picik. Nem tudtunk betelni velük. Épp mikor Doris-t tartottam kezembe, feltűnt, hogy Fizz átadja Emily-nek Ernest-t. Olyan természetesen fogta meg, és kezdte lágyan ringatni, hogy éreztem, amint a szemeimbe könnyek gyűlnek. Elképzeltem őt, ahogy majd a saját gyerekünket fogja a kezébe tartani. Persze ez még a jó távoli jövő, de hihetetlenül megható volt számomra.

Talán még két percig tartott ez az egész meghitt hangulat, amikor először Doris kezdett el sírni, majd testvére is rákezdett.

-Azt hiszem éhesek. – mondta anya, mikor átnyújtottuk neki a piciket.

-Szerintem mi haza indulunk, jó? Ha bármi van telefonáljatok és jövök. – adtam egy puszit anya arcára búcsúképp.

-Örülök nektek. – mondta még anya még mielőtt kiléptünk volna az ajtón a búcsúzkodás után.

Az utunk Emily-ék felé csendben telt, de éreztem, hogy mondani szeretne valamit. Mikor leállítottam a motort a házuktól nem messze, igazam is lett.

-Tudod gondolkodtam azon, amit mondtál. Hogy én már a családod része vagyok... - itt megállt keresni a szavakat. – Ez nagyon jól esik, köszönöm. Szeretném, ha te is így éreznéd. Be szeretnélek mutatni a családomnak, úgy, mint a barátomat... persze ha neked nem gond. – teszi hozzá gyorsan.

-Ha te megbízod a családodban ennyire, és úgy érzed itt az idő én itt vagyok legyen bármi.