Sziasztok! ❤️
Itt van az új rész, amit szerintem azért vártatok már páran (legalábbis remélem 😅).
Hihetetlen látni, hogy szinte naponta jönnek új olvasók, kommentek. Köszönöm szépen! ❤️ Imádlak titeket 🥰
Nem tudom mit fűzhetnék ehhez a részhez, inkább tegyétek meg Ti! 🥺❤️
Jó olvasást! 💋
xxxEsztyTomlinson

Emily Green

Már csak tíz perc van hátra. Az óra ütemes ketyegése, a tollam ki-be kapcsolgatása, a kréta csikorgó hangja a táblán, a többiek tollának sercegése a lapon... ezek töltötték ki a csendet. Mr Tomlinson ma elég csendes, szinte alig szól bármit is. Csak ír a táblára és elvárja, hogy mindenki magyarázat nélkül értsen meg mindent. A dühöm egyre jobban feléled, ahogy a mutató közelít a 12-es felé, amikor majd megszólal a megváltást jelentő csengő. Alig várom már, hogy mindenki kiviharozzon a teremből és végre beszélhessek Louis-val.

Mikor vasárnap reggel szembe találtam magam Harry Facebook oldalán a buliján készült képekkel, azt hittem először, hogy csak képzelődők. De sajnos nem ez történt. Igenis Louis volt a képeken, egy szőke nővel az ölében, akivel igencsak el voltak merülve egymás felfedezésében. A posztolás után egy órával eltűnt az összes kép, de már késő volt. Láttam őket, és azt hiszem örökre bevésődtek. Tegnap este egy szemhunyásnyit se tudtam aludni, mert akárhányszor lehunytam a szememet, csakis ezeket láttam magam előtt. Így történt, hogy ma elég fáradtan érkeztem az iskolába, és még rátett, hogy semmikor nem tudtam Louis közelébe férkőzni, mert minden szünetet Ms Calder-rel töltött. De most itt van. Ha szerencsém van, ma nem ő menekül ki elsőként a teremből.

A csengő éles hangja hallatán a többi szakkörös őrült pakolásba kezd, de örülök, amikor látom, hogy Louis elég komótosan pakolgat. Így teszek én is. Még mielőtt a többiek után indulhatna megállítom őt.

-Mr Tomlinson.

Megtorpan az ajtó előtt, míg én a táskámat felkapva közelebb lépek hozzá. Döbbent arccal fordul felém. Elhiszem, hogy váratlanul érte, hisz lassan egy hónapja nem beszéltünk.

-Ms Green? – kérdez vissza bizonytalanul, mire elmosolyodom.

De aztán eszembe jutnak a képek és az agyamat újra elönti a düh.

-Jól érezte magát a hétvégén...csak mert nekem nagyon úgy tűnt. – sajnos a hangomból se tudom eltüntetni a sértettséget és a dühöt.

Ezt ő is meghallja. Visszateszi az asztalra a táskáját és teljes testével felém fordul. Egy pillanat alatt látom, hogy az ő szemében is fellobban a düh.

-Nem hiszem, hogy a diákjaimnak köze lenne ahhoz, hogy én mit csinálok a hétvégén. – tolja feljebb a szemüvegét az orrán, majd megtámaszkodik az asztalon, elég szexi kinézetett biztosítva ezzel magának... de nem vonhatja el a figyelmemet!

-Szóval a diákjainak? – fáj. Eddig igyekeztem magamban elnyomni a fájdalmat, amit az utóbbi hetekben éltem meg, és a dühömre koncentrálni. – Mert én csak egy diákja vagyok, értem. – suttogom, bízva benne, hogy meg se hallja. Talán jobb lenne még most meghátrálni és majd máskor megvitatni a dolgokat, de nincs ilyen szerencsém.

-Nézd Emily... - sóhajt fel, mint aki már most elfáradt. Odamegy a teremajtóhoz és halkan becsukja, majd visszaül a tanári asztalhoz, míg én továbbra is ácsorgok és elkezdenek remegni a térdeim. – Nem tudom mit vársz tőlem. Én igyekeztem mindent megadni neked ebben a kapcsolatban, amit tudtam ebben a helyzetben. De neked nem volt jó, és se szó se beszéd hátat fordítottál...

-Téged védtelek! – szakítom félbe elég indulatosan.

-Mi van? – kerekedtek el szemei a döbbenettől. – Te löktél el magadtól! – áll fel és vádlóan rám mutat.

-Szerinted nekem könnyű volt?! – érzem, ahogy újra elönt a méreg, amiért ennyire vak. – Elengedni téged egyik napról a másikra. De Mr Cowell már az első napján elbeszélgetett velem és tudta, hogy valamit titkolok. Aztán aznap meglátott, amikor hozzád tartottam, hogy elmagyarázzam neked a dolgokat. Nem tagadom beparáztam, mert tudtam pengeélen táncolunk. Az állásod forgott kockán! Egy ideig ott volt mindig a nyomomba, fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Azt tudtam, hogy neked a legjobbat akartam, még ha ez azzal is járt, hogy közben elveszítettelek. – a hangom a végére már csak suttogás.

Látom, hogy még mindig meg van döbbenve. Talán nem így kellett volna a nyakába zúdítani mindent, de már nem bírtam tovább. Előbb utóbb túl kell esnünk ezen.

-Simon megfenyegetett? – hallom a meghökkenést a hangjában.

-Azt mondta, hogy hamar ki tudja deríteni mi a titkom és hogy ugye nem akarok senkinek semmi rosszat. – fejtem ki bővebben, hogy mi is hangzott el azon a beszélgetésen.

-És ahelyett, hogy velem megbeszélted volna a dolgokat, inkább kidobtál minden magyarázat nélkül?! – most az ő hangja dühös, és belegondolva a dolgokba teljesen meg tudom őt érteni.

-Én próbáltam, de meglátott és még jobban elkezdtem félni, hogy most már mindent tudhat. – próbálom elmagyarázni az én szemszögemből a tetteimet.

-Aztán többet meg se próbáltál megkeresni. – olyan csalódott, és tudom, hogy még jobban az lesz, amikor elmondom a teljes igazságot.

-Egy bő hétig a nyomomba volt utána, még hétvégente is láttam őt... meg bűntudatom is volt. – talán jobb most túl esni akkor mindenen.

-Ezt nem értem. – pislog nagyokat.

-Miután meglátott feléd menni, elmenekültem és végül kikötöttem Adam buliján... részeg voltam és nem is emlékeztem rá...

-Lefeküdtél vele? – hangja indulatos mégis a végére megcsuklik.

-Nem! – tiltakozom rögtön. – Csak egy csók volt. – tisztázom rögtön.

-De utána folyton vele lógtál. – értetlenkedik.

-Mintha te nem Ms Calder-rel róttad volna a folyósokat. – jegyzem meg indulatosan. - Amúgy meg azért lógtam Adam-mel, mert nem mertem még Eliza-t se beavatni a dolgokba.

-Hát ez szuper. – dünnyögi maga elé, miközben arcát kezei közé temetve támaszkodik a tanári asztalon. – Megcsókolt téged.

-Jaj, mintha te olyan ártatlan lennél. – háborodtam fel újra, emlékeztetve őt a vasárnap estére. – Ti biztos csak Unoztatok a szőke ribanccal. – jegyzem meg eléggé szarkasztikusan, mire rám kapja villámló kék szemeit.

-Részeg voltam. – csak ennyit mond.

Elfáradtam már az ácsorgásban, így az egyik első padban foglalok helyet. Nem szól többet, én pedig legszívesebben odamennék hozzá, de tudom, hogy még nem oldottunk meg mindent.

-Féltem. – szólal meg kis idő múlva. – Mindig. Tudtam, hogy egy nap el foglak veszíteni, mégis váratlanul ért. – közbe akartam vágni, hogy ugyan mégis miről beszél, de leintett. – 10 év. Ez sok évnyi körkülönbség ebben a korosztályban, ahol te és én vagyunk most. Sejtettem, hogy egyszer majd rájössz, hogy ez a korkülönbség majd megakadályozz abban, hogy fiatal lehess és olyan dolgokat csinálj, amit minden szabad fiatal tesz. Hogy egy olyan mellett kötsz ki, aki korod béli, akivel bármit csinálhatsz úgy, hogy közben nem kell attól tartanod, hogy az törvényellenes. De közben minden egyes pillanatért hálát adtam, amit veled tölthettem.

Már a monológja elején éreztem, ahogy megremegnek az ajkaim és sírásra görbül a szám. A szívemet, mintha apró tűkkel szurkálnák, ahogy Louis arról beszél, hogy fel volt készülve arra, hogy elveszíthet.

-Én is tudom, hogy hozzád nem egy ilyen kis lányka való, mint én. – szólalok meg most én a csendben, már amennyire hallatszik a hangom és nem nyomja el a szipogásom. – Neked egy nő kell, akivel már az esküvőt és a családalapítást tervezhetitek. Akit bármikor elvihetsz és bemutathatsz úgy, mint a jövendőbelidet, és nem néznek rád furán. Amikor megláttam a képeket szomorú és dühös voltam, de tudat alatt tudtam, hogy nem várhatsz rám. – fejeztem be, és végre képes voltam felemelni a fejemet, hogy találkozzon a tekintetünk.

Azok a gyönyörű kék szemek, amiért élek - halok most könny áztatva néztek vissza rám. Nem tudom mennyi ideig csak egymás szemébe néztünk, elvesztünk a egymás lelkében, az érzelmek kavalkádjában. Végül ő törte meg a csendet megint.

-Most mi legyen? – kérdezte egy kis torokköszörülés után.

Nem gondolkodtam sokat a válaszon.

-Csak azt tudom, hogy szeretlek. – olyan határozottan válaszoltam, hogy őt is megleptem vele. -Te... érzel még valamit? – kérdeztem meg előre rettegve a választól.

-Igen.