Sziasztok! ❤️
Kis késessel, de megérkeztem egy újabb résszel, remélem nem bánjátok😉
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett visszajelzéseket, nagyon örültem nekik 🥰😘
Jó olvasást kívánok ehhez a részhez! ❤️
xxxEsztyTomlinson

Louis Tomlinson

A kirándulás utáni vasárnap eléggé álmosan keltem. Az éjszaka nem tudtam könnyen elaludni, annyira frissen élt még bennem Emily illata, ahogy olyan közel ült hozzám. Azt akarom, hogy most is itt legyen mellettem, és hadd öleljem magamhoz szorosan. De sajnos ez nem lehetséges.

Éppen befejeztem a reggelim hozzávalóinak elpakolását, amikor kopogást hallottam. Még szerencse, hogy nem szólt semmi, így meghallottam. Meg kéne csináltatnom a csengőmet, de mindig elfelejtem. Megtörlöm a kezemet a konyharuhába, majd az ajtóhoz megyek, hogy kinyissam. Persze Cliff az utamat állja, mert ő már ott ült az ajtóban, és kíváncsian várja ki a vendégünk. Ezt én se tudom, ugyan is nem várok senkit mára. Még jobban meglepődők, amikor az ajtó másik oldalán jó barátomat Harry-t találom a gödröcskés mosolyával.

-Hello Louis! – vigyorog rám, és meg sem várva, hogy odébb lépjek már be is jön az ajtón. – Bocs, hogy nem szóltam, de a városban jártam, és gondoltam beugrom, mert te sose tolod oda hozzám a seggedet. – nevet fel, és otthonosan mozogva a lakásomba felakasztja a kabátját.

-Szia Harry! Én is örülök, hogy láthatlak. – mondom gúnyosan, de igazából örülök a látogatásának. – Ne haragudj, de nem tudtalak meglátogatni Londonban. Tudod, hogy megy ez az osztálykirándulás dolog, folyton vigyázni kell a gyerekekre. – kérek rögtön bocsánatot, mert valóban úgy beszéltük meg, hogy ha már megyek Londonba, akkor összefutunk egy kávéra, de nem jött össze.

Amíg pár évig Londonban éltem Harry volt a lakótársam. Az egyetemen ismerkedtünk meg, majd annyira jóban lettünk, hogy utána együtt összeköltöztünk. Én akkoriban edzőként dolgoztam, Harry pedig szinte havonta válogatta a munkáit, egyik se tetszett neki igazán. Aztán egy évvel később belefáradtam a munkámba, mert túl laza voltam a srácokkal, ami nem tett jót nekik, nem volt egy nyerő szezonunk se. Rájöttem, hogy ez nem nekem való, így átadtam a munkámat Harry-nek, hátha neki jobban beválik, és sikerült is. Harry azóta London egyik legjobb edzője, én pedig visszaköltöztem ide Donny-ba és tanár lettem, amit sokkal jobban szeretek, és vannak sikerek a munkámba, ami egy remek visszaigazolás arra, hogy valamit jól csinálok.

-Semmi gond haver. Tudod, hogy én is sűrűbben jönnék, csak szinte minden hétvégén meccsem van. – magyarázkodott ő is. – Na de mesélj Tommo mi újság veled? Megfektetted már azt a tanárnőt? – vigyorog rám perverzen.

-Eleanort? – kérdezem döbbenten, de közben alig tudom visszatartani a nevetésem. – Nem! Csak jóban vagyunk, de nincs köztünk semmi.

Kedvelem El-t, mint barátot, de sose néztem rá úgy, mint valaki, akivel el tudnám képzelni magamat.

-Akkor jó, annyira úgyse jó.

Míg ő a kanapén terpeszkedik, én a konyhában ügyködök, hogy vigyek neki a narancslevet, amit tudom, hogy nagyon szeret, magamnak meg Colát. Még valami rágcsálni valót keresek, amikor hallom, hogy a kanapén hagyott telefonom pittyeg egyet. Nem különösen érdekel most, hogy ki kereshet, valószínűleg úgyse olyan fontos, ha csak SMS-t ír, és nem hív. Arra viszont nem számítok, hogy a következő hang, amit meghallok az Harry elismerő füttyentése.

-Ő a barátnőd? – mutatja felém a telefonomat.

Teljesen lefagyok, mert igen, tegnap elalvás előtt addig nézegettem a képet, amíg be nem állítottam magamnak háttérként, hogy legalább, amikor itthon vagyok a négy fal biztonságában, akkor hadd érezem úgy, mintha valóban együtt lennénk, de arra nem számítottam, hogy bárki is meglátja majd.

-Ő egy diákom. – válaszolom kicsivel később, amikor mindent lerakok a kanapé előtti dohányzó asztalra.

Harry újra megnézi a képet, majd kíváncsian néz rám, hogy akkor ezt most magyarázzam meg de sürgősen. És szándékomban is áll beavatni őt a dolgokba. Kell egy barát, akivel beszélhetek róla. És Harry mindig is tudott minden nő ügyemről, lehet már előbb fel kellett volna hívnom őt. A másik nagyon jó barátom, akivel szintén majdnem mindent megbeszélek az Liam, de vele erről nem hogy nem szabad beszélnem, hanem egyenesen tilos! Barátság ide vagy oda, ha meg tudná, hogy szerelmes vagyok az egyik diákba, simán kirakná a szűrömet, és utána már nem vennének fel sehova, mert én lennék a perverz tanár úr. Ezzel nem játszhatok.

-De erről senkinek nem beszélhetsz. – kezdek bele, mire hevesen bólogat.

Így hát elmondok neki mindent, hogy Emily a diákom, az érzéseimet iránta, az emlékeimet, mindent, ami eszembe jut. Mikor végzek kissé félve nézek fel Harry arcára, mert tartok attól, hogy elítél. Megérteném, hisz 28 éves tanár létemre képes voltam beleszeretni egy nálam 10 évvel fiatalabb diákba. Ilyen még sose fordult velem elő, mármint még csak az se, hogy mondjuk valamelyik lány megtetsszen, de Emily annyira más. Olyan gyönyörű, okos és humoros. Annyira szeretném ennél jobban is megismerni, tudni minden apró kis dolgát, hogy azokba is beleszerethessek. Tudni az érzéseiről, megismerni a véleményét mindenről.

-Hát ezt se gondoltam volna rólad, haver. – szólal meg nem sokkal később Harry a fejét csóválva, de szája sarkában ott ül a vigyor, így tudom, hogy ezt most nem rosszallóan mondja. – Mármint, hogy az ilyen fiatal csajok bejönnek.

-Hé! Nem mindenki akar 10 évvel idősebb nőkkel járni. – háborodok fel. – Az a te asztalod. – teszem hozzá, mire megjátszott sértettséggel a szívére teszi a kezét.

-Na, de a lényeg. – csapja össze a tenyereit, mire kisebb frászt kapok. – Mi lenne, ha ahelyett, hogy itt sopánkodsz, inkább szedd össze a tökeidet, és próbálj meg nyitni felé.

-És mi van, ha félreértettem a dolgokat és felnyom Liam-nél? – kérdezem tágra nyílt szemekkel a döbbenettől, hogy ilyet tanácsol.

-Kizártnak látom, hogy legalább minimálisan ne jönnél be neki. Legalább próbálj meg felé kicsit máshogy nyitni, ne úgy, mint a tanára. – magyarázza tovább cseppet se törődve azzal, hogy lehet ezzel az állásomat kockáztatnám.

-Nem hiszem, hogy menni fog. – rezelek be a dologtól.

-Nyuszi vagy. – gúnyolódott Harry.

Igaz, hogy az utóbbi egy évbe nem randiztam senkivel, de sose féltem egy nőt se randira hívni. Ha tetszett, általában hamar sikerült levennem a lábáról, főleg, ha elővettem a vicces oldalamat. Ha akartam könnyen az ujjam köré csavarhattam egy éjszakára is akár. Magam se tudom most miért rezeltem be ettől, hogy Emily-vel kéne ezt csinálnom. Vagyis nem pont ugyanezt, mert őt nem megfektetni akarom egy éjszakára, hanem annál sokkal komolyabbat. Vajon, ha elhívnám randizni igent mondana? Talán. De elég furcsán venné ki magát a dolog, nem? Valami mással kéne kezdenem. Valahogy el kéne érnem, hogy kettesben tudjak vele maradni, de nem úgy, mint a korrepetálásunkon, hanem egy semlegesebb helyzetben, ahol nem az iskola lenne a téma kettőnk között.

-Rendben megpróbálom. – jelentem ki hosszú gondolatmenetem után már sokkal határozottabban.

-Erről van szó. – vereget vállon Harry elég erősen lapát kezeivel. -Nekem lassan indulnom kell. – kezd el készülődni, hogy hazainduljon Londonba.

-Oké. Örülök, hogy beugrottál. Ígérem máskor megpróbálok én menni. – mondom neki búcsúzásképp az ajtó előtt.

-Szavadon foglak. – nyújtja a kezét. – Aztán ha bármi van a csajjal tájékoztass. És ha összejöttök a csokrokat és a csokikat kérem szépen a címemre küldeni köszönetképpen. – mondja nagyképűen.

-Esküszöm, ha valóban összejön, meg fogod kapni. – egyezek bele röhögve.

***

Itt ülünk ezen száradt falevelekkel tarkított padon egymás felé fordulva, és egyikünk se mond semmit, mégis annyira tökéletes. Most kedvemre nézhetem őt, a barna hullámokat a hajában, amibe legszívesebben beletúrnék, a ragyogó zöld szemeit, a csókolni való dús ajkait. Látom, ahogy ő is engem néz ilyen alaposan, és közben fülig pirul. Hát lehetne ennél aranyosabb?

-Hogy érzed magad a suliban? Sikerült már beilleszkedned? – kérdezem meg tőle, mert kíváncsi vagyok, és mert szívesen eltöltenék vele órákat a néma csendbe is, azzal sajnos nem jutok előbbre.

-Egész jól. Szerencsére hamar találtam barátokat. Bár néha hiányzik a régi életem, a régi barátaim, de aztán végig gondolom a dolgot, és talán jobb is, hogy idekerültem. Mintha én is változtam volna. – magyarázza, miközben zavarában a kezét tördeli. – Az elején fura volt idekerülni a nagyvárosból, de már megszoktam.

-Nekem pont fordítva történt. Olykor meg tudtam őrülni Londonban a nagy forgalomtól, a folyamatos nyüzsgéstől, hogy mindig történik valami. – veszem át a szót, próbálva egy teljesen átlagos beszélgetést folytatni.

-Mikor lakott Londonba? – kérdez rá csodálkozva és kíváncsian.

Vajon ő is meg szeretne engem ismerni, mint én őt? Úgy látszik tényleg érdekli, mint ahogy az előbb is, amikor a családomról beszéltem, amiről amúgy sose szoktam diákoknak. És remélem ő is megtartja magának.

-Ott jártam egyetemre, aztán egy évig edzőként dolgoztam egy foci csapatnál. Utána költöztem vissza ide, Donny-ba. – válaszolok neki, és örülök, amiért ennyire érdeklődő.

Valahogy innen aztán sikerült egyre jobban ellazulnunk egymás társaságában, és sok dologról beszélgetnünk. Szinte egymást váltották a témák, mindenről tudtunk beszélni, ami csak szóba került. Boldog voltam, hogy mindenről van véleménye, és nem áll érdektelenül a dolgokhoz. Azzal ki lehetne kergetni a világból. Annyira komoly és értelmes. A legtöbb vele egykorút ebben az időben a bulik érdeklik meg mindenre valami káromkodás a válaszuk, ezzel fejezik ki a véleményüket. De ő nem ilyen. Az elején szinte minden mondata után elpirult, amit lehajtott fejjel próbált palástolni, aztán ahogy oldódott köztünk a hangulat egyre bátrabb lett. De nem csak ő volt zavarban, én magam is, de nem akartam kimutatni. Mégis csak pasi vagyok meg idősebb is, nem?

Arra kaptuk fel a fejünket, hogy kezd eléggé sötét lenni. Egyikünk se vette észre az idő rohanását.

-Haza viszlek. – mondom neki, ahogy elindulunk kifelé a parkból, a parkoló irányába.

-Köszönöm. – mosolyog rám azzal a gyönyörű gödröcskés mosolyával.

Udvariasan kinyitom előtte a kocsi bal ajtaját, hogy beszállhasson. Utána megkerülöm a járművet és beülök a vezető ülésbe. Október lévén már hűvösebb az idő, így gyújtás után bekapcsolom a fűtést.

-Hova vigyelek? – kérdezem tőle még indulás előtt.

Kicsit meglepődött, amikor tudtam, hogy ez pontosan hol van. Doncaster nagy városnak tűnik, de annyira nem az, hogy a tőlem két utcára lévő utca neveket ne tudjam fejből.

Egy piros lámpánál várunk, amikor már nem bírom ki muszáj újra ránéznem. Látom rajta, hogy kicsit feszeng, de annyira aranyos így. Nagyon remélem, hogy ő is úgy érzi, hogy jól alakult ez a délután, és nem zárkózik majd el a további közeledésemtől. Mert ezután én csak biztosabb lettem benne, hogy nagyon szeretném őt. Hirtelen ő is rám néz, így lebukok, hogy őt figyeltem, de csak elmosolyodik. Visszamosolygok rá, de ezt a pillanatot megzavarja a mögöttünk lévő autó dudája, ami hangosan süvít a levegőbe, jelezve, hogy induljak már el, ha zöld van.

-Remélem nem volt nagy kitérő tanár úr, hogy hazahozott. – mondja, mikor leparkolok a házuk előtt.

-Megnyugtatlak, hogy nem volt az. – nyugtatom meg, de azt inkább még nem árulom el, hogy két utcára lakok tőle. – Örülök, hogy ilyen jól telt a délutánunk, remélem te se bántad. – folytatom. Meg szeretnék róla bizonyosodni, hogy valóban így van, mert még mindig attól tartok, hogy lehet ez kellemetlen számára.

-Nagyon jól éreztem magamat, köszönöm a lehetőséget tanár úr. – mosolyog rám azzal a gyönyörű mosolyával, aminek köszönhetően előbújnak a gödröcskéi, a szemei pedig úgy csillognak, mint a gyémántok. Annyira elbűvölő, szerintem fogalma sincs róla. Én szeretnék az lenni, aki ezt minden nap elmondhatja neki.

-Louis. – mondom ki a nevemet. Már a délután folyamán többször is szeretem volna jelezni, de úgy éreztem most jött el az ideje. – Kérlek, ha kettesben vagyunk hívj Louis-nak.

-Rendben, Louis. – vigyorog kissé kacéran rám, és ha ez nem lenne elég, olyan gyöngéden mondja ki a nevemet, amitől kedvem lenne már most áthajolni hozzá és csókolni őt.

-Kérlek erről a kis délutánunkról ne beszélj senkinek. – kérem meg, mert nem szeretném, ha bármelyikünk is bajba kerülne.

-Senkinek se fogom elmondani. – néz mélyen a szemembe, teljesen komolyan gondolva. – Viszont nekem most már mennem kell. – biggyeszti le az ajkait szomorúan.

-Jó éjszakát, Emily. – mondom neki, ahogy kinyitja a kocsiajtót.

-Jó éjszakát, Louis. – fordul vissza, hogy megragyogtassa a mosolyát, én pedig ennek a három szónak az emlékezetével merülök mély álomba az ágyamban nem sokkal később.