JK: Aish, matek. Már megint. Ezt nem hiszem el! Na nem, mintha nem szeretném vagy valami, hiszen szerencsére nagyon jól megy, csak, hogy pont ez a bökkenő. Mivel hála a kiemelkedő tudásomnak, amivel bár nem dicsekedem, a tanárunk valamiért mégis kiszúrt magának és ez az, ami miatt egyre inkább kezdek ódzkodni az előadásoktól. Ugyanis a drága Park Jimin úr előszeretettel beszéltet engem az óráján, sőt néha mintha csak nekem tartaná őket, ami valljuk be elég ijesztő. Fogalmam sincs, miért van így rám szállva, de rohadtul irritál maga az egész ember, úgy ahogy van. Persze a csoport nőnemű egyedei odáig, meg vissza vannak érte, viszont egyáltalán nem értem mit esznek rajta annyira. Egy idegesítő nyálgép. Kiráz tőle a hideg. Ahogy beszél, ahogy mozog, ahogy hagyja, hogy udvaroljanak neki... Ah, semmi kedvem bemenni, de kénytelen vagyok, mert egy elég komplikált téma lesz ma terítéken és bármennyire is borsódzik a hátam Park tanár úrtól, nem engedhetem meg magamnak, hogy ellógjam az előadást.

JM: Végre eljött az a napszak is, amikor végre én is elkezdhetem a munkámat. Szerencsére azzal az osztállyal kezdek amelyikben a lány diákok oda meg vissza vannak értem, de ami leginkább, azaz, aki leginkább izgat az osztályban mégsem egy lány, hanem egy fiú diák. Méghozzá Jeon Jungkook. Egyszerűen annak a srácnak nem csak az esze, de a vonzereje is erősen vág. Nem is értem, hogy hogy-hogy nincs jelenleg barátnője... Bár ez jó, mivel nem jelenthet gondot számomra az egész ügy. Valószínűleg sokszor feltűnt már a többi diáknak is, hogy olyan, mintha csak az ő két szeme miatt járnék be az órákra tanítani, ami megeshet, hogy még igaz is, de akárhogy próbálok nem elveszni az egész srácban (sajnos nem szó szerint), lehetetlen ellenállni annak a csábításnak, hogy rajta tartsam a tekintetem egész órán. Imádom hallgatni amikor beszél és ez az oka annak, hogy annyira hajtom, de ennek meglesz egyszer a gyümölcse, ebben ő is biztos lehet. Ki tudja, hogy én ezt mégis hogyan értettem... Na de mindegy is, ugorjunk neki az élvezetekkel teli (legalábbis számomra) matekórának.

JK: Nem túl sok életkedvvel vonszoltam be magam az előadó terembe, ahol a csoport nagy része már ott volt és szokásukhoz híven cseverésztek. Egy halk köszönést követően elfoglaltam szokásos helyemet a sarokban, a lehető legtávolabb mindenkitől, majd előpakoltam a holmijaimat, s jobb híján a jegyzeteimet fellapozva igyekeztem feleleveníteni az elmúlt órát, míg Mr. Park-ra vártunk. Rövidesen aztán meg is érkezett, csekélyke késéssel, ahogy mindig szokott. Belépve egyből felém tévedt tekintete, sőt le merném fogadni, hogy céltudatosan nézett ide, ellenőrizni a jelenlétem, s ezt megerősítve, széles mosolyt küldött felém, amit én zavaromban kissé gyéren viszonoztam. De tényleg, miért az a leglényegesebb, hogy én itt vagyok-e. Komolyan...
- Nos, Jungkook, el tudnád mesélni, miről is volt szó az elmúlt órán? - kérdezte jó kedvűen vigyorogva, mint akinek ez a legnagyobb szórakozása. Már megint kezdi! De mit tudtam mást tenni, minthogy elregéltem mindazt, ami megragadt a fejemben. Próbáltam közben nem rá nézni, azonban nem bírtam ki, hogy ne vessek időnként egy-egy pillantást az arcára. Egész végig kissé kísérteties mosoly ült kint rajta, amivel csak és kizárólag engem illetett, ahogy sötét szemeivel is végig engem figyelt. Aigoo, nem lesz ez így jó... Mi a frász van vele?

JM: Ismét egy kis késéssel, de végre megérkeztem az előadóterembe és természetesen az első dolgom az volt, hogy ellenőrizzem, itt van-e az a személy, aki miatt én itt vagyok igazából. Még az is lehet, hogyha egyszer arra jövök be, hogy nincs itt, akkor azzal a lendülettel kifelé veszem az irányt és inkább be se jövök órát tartani, mert végül is nélküle minek... Egy elég széles mosollyal köszöntöttem, amit egy kissé meglepett mosollyal viszonzott. Annyira aranyos volt, hogy nem tudtam visszatartani egy kisebb kuncogást. Sietve lepakoltam az asztalomra a cuccaimat, közben rákérdezve a múlt órai anyagra kedvenc tanítványomtól. Tudtam, hogyha egyszer ránézek, onnan nincs visszaút, így végig őt néztem, amíg próbálja feleleveníteni, konkrétan mit is tanítottam az osztálynak, pontosabban neki, mert a többiekre nem igazán figyeltem, de ez cseppet sem izgat. Láttam mennyire zavarban volt, amitől még jobban látszott rajtam a jókedv. Félbeszakítottam azzal, hogy megköszöntem amit eddig mondott, majd odamentem a padjához, elvettem előle a füzetet és megnéztem, mégis hogy vezeti azt. Ezzel a célom nem is az volt, hogy leellenőrizzem, csupán csak közelebb akartam menni hozzá, hogy szemügyre vegyem. Úgy tettem, mint aki a füzetét komolyan lapozgatja, de egy-egy pillantást rá vetettem minden lapnál tanítványomra, ami egyre szélesebb mosolyt eredményezett. Miután végignyálaztam az egész füzetet, lecsaptam az asztalra és mind a két kezemmel rátámaszkodtam arra, majd egyre közelebb hajoltam és mikor már csak nagyjából harminc centiméter választott el tőle, annyit mondtam neki egy féloldalas mosollyal, hogy „szép", majd visszamentem az én helyemre és egy ajakharapás kíséretében felé, belekezdtem az órába.

JK: Ez meg mi a frászkarikát művel? Kezd egyre abszurdabb lenni a viselkedése... Nem elég, hogy úgy vigyorog rám, mint tejbetök a stelázsin, még ide is jön megnézegetni a füzetemet. Mégis milyen indíttatásból? Mert, hogy nem a füzetemre volt kíváncsi, az is biztos. Közben két másodpercenkét rám sandított idegesítően sunyi mosolyával, de mindennek a teteje az volt, amikor egyenesen a képembe mászott, én pedig akaratlanul is elvörösödtem. Én ezt nem értem. Csak azt tudom, hogy bár még csak most vette kezdetét az óra, mégis legszívesebben kirohannék a teremből, mert képtelen vagyok elviselni szemeinek reflektorként perzselő tekintetét, amivel csakis kizárólag engem illet. Szinte lángolt már az arcom, éppen ezért próbáltam vele kerülni a szemkontaktust, de ez iszonyatosan nehéz volt, hiszen ő épp az ellenkezőjét akarta, s továbbra is az én tudásomat tette próbára, amivel láthatóan teljesen elégedett volt, ráadásul nem győzött dicsérni. Persze, nagyon jól esett, hogy sikerül ilyen jól teljesítenem és ezt még szóvá is teszi, mégsem értem, mivel érdemeltem én ki ezt a kitüntetett figyelmet a részéről... Amikor végre valahára befejeződött az óra, cuccaimat felkapva a padról, villám sebességgel igyekeztem ki a teremből, azaz csak igyekeztem volna, ha nem hallom meg magam mögül nevemet egy cseppet sem szimpatikus hangon. Természetesen Mr. Park volt az.
- Jungkook, várj egy kicsit, kérlek! - egyáltalán nem volt kedvem még egy percig is tovább a közelében lenni, az illem miatt mégis megtorpanni kényszerültem.
- Igen, Mr. Park? - fordultam hátra kérdőn, mire ő egyik kezét vállamra helyezte.
- Várjuk meg, míg a többiek kimennek, rendben? - küldött felém kacér mosolyt, amitől nekem teljes mértékben felállt a szőr a hátamon. Mégis mi olyat akarhat tőlem, ami miatt zavaró, hogy itt vannak mások? Rossz előérzetem van. Nagyon rossz...

JM: Miután visszamentem elkezdtem tartani az órát. Nem győztem egész végig a szemkontaktus keresni vele és láttam mennyire vörös az egész arca. Esküszöm a vér hozzá képest világos. Bár ez jobban felizgatott, mint hittem volna... Az óra végéig csak hozzá beszéltem és próbáltam elég Mr. Park-hoz illő mosolyt viselni arcomon, ami csakis őt illette. Sajnos véget ért az óra, de nem hagytam ám olyan könnyen szabadulni az én kedvenc tanítványomat.
- Jungkook, várj egy kicsit, kérlek! - Tartottam vissza őt, majd odasétáltam hozzá. - Várjuk meg, míg a többiek kimennek, rendben? - Mondtam mosolyogva, de nem ám a jó fiús mosolyommal. Miután az összes tanuló távozott a teremből, kezemet Jungkook felé nyújtottam, majd miután nem volt hajlandó megfogni azt, megragadtam karjánál fogva és magammal rántottam a tanári asztalhoz, s megállítottam őt mellette. - Nos, csak annyit szerettem volna kérdezni, mivel ennyire kimagaslóak az eredményeid, hogy mit szólnál ahhoz, ha elvinnélek mondjuk egy étterembe és ott beszélgetnénk az egész matek témáról...? - Álltam meg kérdésem közben székem mögött, majd két kezemmel megtámasztottam rajta magam és szemeibe néztem a mosolyomat nem elhagyva. Persze nekem sem az étterem volt a célom az egésszel... Teljesen más helyre fogom őt vinni.

JK: Nem győztem kivárni, mire végre mindenki elhagyta a termet, hiszen már nagyon szabadulni akartam, ráadásul ahogy kezdtünk magunkra maradni, egyre inkább fojtogatóvá vált a légkör. Halvány gőzöm sem volt, vajon mit akarhat, azonban egyik pillanatról a másikra a tanári asztalnak szögezve találtam magam, ő pedig a széke mögül lesett rám, mint valami védtelen áldozatra. Vajon mire készül? Talán tényleg jobb lenne menekülőre fognom a dolgot! Ekkor azonban felettébb meglepő kérdéssel csapott le rám. Azt akarja, hogy mivel jó diákja vagyok, ezért elvinne engem egy étterembe, hogy ott társalogjon velem a matekról. Na jó, életemben nem gondoltam volna, hogy ilyesmit egy egyetemi tanár megkérdezhet a diákjától, de bevallom őszintén, cseppet sem tartom ezt jó ötletnek. Mégis miért hívna el engem egy tanár valahova? Ez teljesen abszurd! Sőt vajon képes lenne a szabadidejében is a matekról cseverészni velem? Kötve hiszem. Mi van, ha csak...? Ah, fuj, nem, hülye vagy Jungkook! Mindenesetre megpróbáltam illedelmesen visszautasítani az ajánlatot.
- Sajnálom, Mr. Park, de mostanában eléggé be vagyok táblázva és sajnos nem nagyon van szabadidőm. - mondtam ezt mind úgy, mint ha valóban nagyon bántana a dolog. - Azért köszönöm. De most, ha megbocsájt, sietnem kell, még gyorsan el kell intéznem valamit a következő órám előtt. Viszlát! - azzal sarkon fordultam és amilyen gyorsan csak lehetett, futó lépésekben igyekezve kifelé, magam mögött hagytam a csalódott tekintetű férfit.
A szünetben legnagyobb örömömre sikerült összefutnom a legjobb barátommal, Taehyunggal, akinek rögtön el is meséltem, mi történt az imént és megkérdeztem, neki mi a véleménye erről az elhívásról. Meglepő módon azt hangoztatta, hogy szerinte ez egy remek lehetőség, hogy bevágódjak a tanárnál és sohasem árt, ha van egy két jó pontom nála, ráadásul egy kollégistának egy puccos ingyen vacsora maga a főnyeremény, úgyhogy, ha másért nem is, a kajáért mindenképpen megéri. Na igen, hyungtól nem is vártam mást. Lehet, hogy igaza van, bár én még mindig nem igazán voltam biztos efelől, de már mindegy is, hiszen úgy is leráztam Mr. Parkot, azt meg mégsemnem tehetem meg, hogy mégis meghívatom magam.

JM: Miközben vártam válaszára, nem azt kaptam, amit szerettem volna. Sőt... Egy visszautasítást. Székem mögül néztem őt továbbra is, ahogy elhagyja a termet. Na megállj Jungkook... Nem szabadulsz te olyan könnyen, mint amilyen könnyen kimentél a teremből. - Aishhhh! - Vágtam az asztalra szemüvegem, majd rátámaszkodtam ismét és elkezdtem azon agyalni, hogy mégis mit tehetnék még. Nem is kellett olyan sokat gondolkoznom, viszont annyira felcukkolt, hogy utánaindultam a teremből megkeresni őt a folyosón. Sokat nem is kellett mennem, hiszen az egyik barátjával beszélgetett éppen. Nem érdekelt túlzottan, így odamentem, szó nélkül megragadtam karjánál és magammal rántottam, majd egyenesen a kijárat felé vettem az irányt, nem törődtem azzal, hogy a cuccaim az épületen belül maradtak, hiszen a fontosabb dolgaim nálam voltak, mint például a kocsikulcsom, telefonom, és a lakáskulcsom. Amikor kiértünk az ajtón kívülre, akkor előkotortam zsebemből autóm kulcsát és egyenesen odavittem a tanítványomat, majd kinyitottam az ajtót és beültettem az anyósülésre. Miután rázártam az ajtót átmentem a másik oldalra és beültem mellé, majd ismét Mr. Park-hoz illő mosollyal néztem felé miközben beindítottam az autómat, kitolattam, és egyenesen az otthonom felé vettem az irányt, úgy, hogy a kocsi kerekei szinte csikorogtak. Hiába próbált szabadulni, nem sikerült neki.

JK: Engem... engem most el... elraboltak!? Fel sem fogtam, mi történik velem pár pillanat leforgása alatt, olyan hirtelen történt minden, éppen ezért még csak ellenkezni sem tudtam. Az egyik percben még Taehyungal beszélgetek, a másikban meg már itt ülök a tanárom autójában, ami ki tudja, hova tart egyáltalán. S most jutottam el odáig, hogy pánikolni kezdjek. A matek tanárom elrabolt!
- Segítség, valaki segítsen! - kezdtem el az üvegre rátapadva, tenyeremmel kétségbeesetten püfölni azt, mire csak egy vérfagyasztó kacaj érkezett a sofőrülésről.
- Sajnálom Jungkook, de jobb ha tudod, hogy én nem fogadom el a nemleges választ!
- Mégis mit jelentsen ez!? Azonnal álljon meg és engedjen el! - förmedtem rá felháborodva a férfire, aki mint, ha meg sem hallotta volna, padlógázzal száguldott az ismeretlen cél felé.
- Nem hallja!? Hová visz engem? Mit akar tőlem? - szegeztem neki egyre ijedtebben kérdéseimet, amelyekre mindössze egy féloldalas mosoly volt a válasz, miközben kajánul rám sandított.
- Majd meglátod. Legyen ez meglepetés.
Utálom a meglepetéseket, pláne az ilyeneket! Most mihez kezdjek? Meg van! Zsebemből előkaptam mobilomat és már elkezdtem tárcsázni a rendőrség számát, amikor Mr. Park váratlanul kikapta kezemből a készüléket, majd azzal a lendülettel a hátsó ülésre dobta.
- Erre nem lesz szükséged. - mosolygott továbbra is, mosolyát azonban legszívesebben letöröltem volna a nagy képéről. Hogy jut eszébe ilyen? Most már teljesen biztos, hogy nem normális, pontosabban elmebeteg. Ez az én helyzetemen azonban cseppet sem segít, annak tudatában, hogy én vagyok az áldozata. Mitévő legyek? Már lassan sírni támadt kedvem tehetetlenségemben. Mi fog történni velem?

JM: Teljes gőzzel száguldottam a célirányába, és tanítványom mindent el akart követni a szabadulás érdekében, pedig annyira feleslegesen fárasztja magát szegény. Fülembe már belehasított a fájdalom kétségbeesett segítségért való kiabálása miatt.
- Jungkook-ah! Feleslegesen kiabálsz. - Sandítottam rá, majd szemem sarkából láttam, hogy éppen telefonálni próbál. Kikaptam a kezéből a telefont és a kocsi hátsó ülésére dobtam azt. - Erre nem lesz szükséged. - Mondtam neki féloldalas mosollyal. - Nem kell aggódnod, nem megölni készülök téged, pusztán csak nem bírom elviselni, ha visszautasítanak, mint ahogy már említettem. - Mondtam neki egy sóhajtással lezárva. - Te sem fogod megbánni, azt, ami történni fog, azt garantálhatom neked. - Majd mondandómat egy gonosznak hallatszó kacajjal zártam le. - Aigoo... Komolyan, nem kell aggódnod. - Hajoltam előre, mikor a kereszteződésbe értünk és megvizsgáltam, hogy ráléphetek-e a padlógázra, majd átszáguldottam a túloldalra és a ház előtt is voltunk.
- Most kiszállok és kinyitom az ajtódat, viszont egy hangot se halljak. - Mondtam neki komolyan majd kiszálltam az autóból és az ajtaja mellett megállva megfogtam a kilincset és mielőtt kinyitottam volna az ajtót, végigmértem teljesen megrémült diákom arcát.

JK: Te jóságos ég! Amiket mondott, az alapján én már bele sem akarok gondolni, mit akar tenni velem. Ennyire megharagudott volna csak azért mert nemet mondtam a meghívására? Láthatóan teljesen bekattant tőle. De mégis milyen szándék vezérli? "Nem fogom megbánni"- ez miért sejteti éppen az ellenkezőjét? Menekülni azonban már feleslegesnek, pontosabban lehetetlennek bizonyult. Torkomban dobogó szívvel vártam a fejleményeket, s csak némán bámultam az utat, mígnem arra eszméltem, hogy a motor egy nem túl nagy, mégis igen modern ház előtt leállt.
- Most kiszállok és kinyitom az ajtódat, viszont egy hangot se halljak - fordult felém komolyan Mr. Park, mire aprót bólintottam, ugyanakkor tudtam, hogy itt az alkalom a szabadulásra. Szememmel végigkövettem, ahogy kiszáll és átsétál az én oldalamra, majd kissé bizonytalanul, óvatosan kísérelte meg kinyitni az ajtómat. Úgy is tettem, mint akinek esze ágában sincs elfutni, szépen komótosan kászálódtam ki a járműből, ám amikor a férfi becsukta az ajtót és beriasztotta a kocsit, én pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva, a másodperc tört része alatt menekülőre fogtam a dolgot, csakhogy ugyanilyen sebességgel egy kéz fonódott szorosan csuklóm köré és gazdája teljes erőből magához rántott.
- Hová, hová? - kérdezte kajánul vigyorogva, mire én válaszként kiabálásba kezdtem.
- Valaki, segítség! Elra...!
-Csitt! - tapasztotta számra kezét. - Gyere csak szépen! - azzal számat továbbra sem engedve el, behurcolt magával abba a bizonyos házba.

JM: Mikor kinyitottam az ajtót, tanítványom lassan kimászott és megállt az autó mellett. Miközben beriasztottam az autót, láttam, hogy menekülni próbál, így megragadtam csuklóját és kajánul vigyorogva kérdeztem tőle.
- Hová, hová? - Majd mikor kiabálni kezdett, kezemet azonnal a szájára helyeztem - Csitt! - és elindultam vele a bejárathoz. - Gyere csak szépen! - Az lakásba érve elengedtem a száját és a csuklóját, majd azonnal bezártam az ajtót, hogy semmiképp se tudjon elmenekülni. Az ablakok és a többi ajtó ugyan így zárva volt, így esélye sincs innentől arra, hogy elmeneküljön. Miután bezártam az ajtót, felé fordultam. - Nos... Én a helyedben nem ellenkeztem volna ennyire. - Indultam meg felé lassan, zsebre tett kézzel, majd velem egy ütemben hátrálni kezdett, viszont mivel mögötte csak egy fal volt, nekiütközött annak. - Nem tudsz hátrébb menni Jungkook... - Mondtam neki mosolyom alatt, majd a falra helyeztem mind két kezem, úgy, hogy ne tudjon kiszabadulni közülük. - Szerintem sejtheted miért is hoztalak én el idáig téged. - Hajoltam egyre közelebb arcához és nyakára leheltem. Éreztem ahogy beleremeg, majd testem teljesen hozzá simítottam és kezeit a magasba emelve a falhoz szorítottam, közben nyakán forró és mély csókot ejtettem, azonban a csókból azonnal erősen látható heget próbáltam hátrahagyni, majd nyöszörgése hallatán elengedtem karjait és inge alá nyúltam, ezzel egy ütemben nyakáról szájára helyeztem ajkaim és a lehető legszenvedélyesebben csókoltam meg.

JK: Az ajtó zárjának kattanása villámként hasított belém, mely egyenlő volt a halálos ítéletemmel. A lakásban félhomály uralkodott, mivel a redőnyök is majdnem teljesen le voltak engedve, az ablakok pedig szintúgy zárva voltak, s olyan érzésem volt, mintha csak egy börtönbe hoztak volna, ahonnan már végképp nincs menekvés. - Nos... én a helyedben nem ellenkeztem volna ennyire. - közeledett felém a férfi, mire én hátrálni próbáltam, azonban rövidesen valami keménynek ütközött a hátam, ami nem lehetett más, mint a fal. - Nem tudsz hátrébb menni Jungkook... - szólt hátborzongatóan mosolyogva, s váratlanul két kezét a fejem mellett csapódott neki a falnak, végleg elzárva ezzel minden menekülési útvonalamat. - Szerintem sejtheted, miért is hoztalak én el idáig téged. - hajolt egészen közel hozzám, szinte nyakamra lehelve szavait. Bárcsak azt mondhatnám, hogy fogalmam sincs, mire készül, de bármennyire is igyekeztem magammal mindvégig elhitetni az ellenkezőjét, most már biztos voltam benne, hogy nem a matek tudásomra kíváncsi. Egyre jobban úrrá lett rajtam a félelem, s remegni kezdtem, mint a nyárfalevél. Én nem akarom ezt, egyáltalán! Mégis, miféle elmebeteg az ilyen? El akartam lökni magamtól, de a félelem hatására alig volt valamicske erőm, arról nem is beszélve, hogy testével teljesen nekipréselt a falnak, majd egyik kezével felemelve karjaimat, a fejem fölött a falnak szögezte őket. Ezt követően ajkaival a nyakamra mart, melyet egy fájdalmas szisszenéssel nyugtáztam, s ő elengedte a kezeimet. Azonban korántsem azért, hogy szabadon engedjen. Hirtelen megéreztem felsőtestemen végigsiklani hideg ujjait, majd arra eszméltem, hogy durván a számra tapadt. Megszívta alsó ajkaimat, majd végignyalt rajta, bebocsájtást azonban nem adtam számára, helyette szorosan összepréseltem ajkaimat, csakhogy ekkor kezei feljebb csúsztak mellkasomon, egyesen mellbimbómat célba véve, melynek hatására egy meglepett nyögés keretében önkéntelenül is elnyíltak ajkaim, s ő vadul lökte át nyelvét az enyém mellé. Mivel eltolni nem tudtam magamtól, így bosszúból ráharaptam ízlelőszervére, melyre fájdalmas nyögéssel reagált. - Szóval durván szereted, Jungkookie... Miért nem rögtön ezzel kezdted? - ült ki perverz vigyor arcára, s tudtam, hogy iménti akciómmal megástam a saját síromat. Bár magasabb voltam nála egy kicsivel, izmos testalkatának köszönhetően mégis könnyűszerrel a földre taszított, s testünk hangosan koppant a parkettán. - Most valami olyat tanítok neked, amit soha semelyik diákomnak sem... - harapta be ajkait, miközben fölöttem térdelve elkezdte kigombolni ingemet. - De én nem akarom! - kiáltottam rá ingerülten ficánkolva alatta. - Tudom, a gyerekek nem szeretnek tanulni, de előbb-utóbb a hasznukra válik. Ahogy neked is Jungkookie. Hidd el nekem... - Soha nem hittem volna, hogy a matektanárom ilyesmire képes lenne. Persze, látszott rajta, hogy valami nem oké. Nem véletlenül volt már a kezdetektől unszimpatikus. De... ez... Nem fogom hagyni, hogy ilyeneket műveljen velem! Ráadásul milyen jogon becézget így!? - Utoljára szólok, engedjen el Mr. Park, különben...!

JM: Amikor sikerült nyelvemet az ő nyelve mellé tolni, azonnal ráharapott arra.
- Szóval durván szereted, Jungkookie... Miért nem rögtön ezzel kezdted? - Kérdeztem tőle egy perverz mosolyt hagyva arcomon, majd, amilyen óvatosan csak tudtam a padlóra döntöttem. - Most valami olyat tanítok neked, amit soha semelyik diákomnak sem... - Haraptam bele ajkaimba és elkezdtem ingét kigombolni, de hiába ellenkezett, nem hagytam őt szabadulni, még fülfájdító kiabálása ellenére sem. - Tudom, a gyerekek nem szeretnek tanulni, de előbb-utóbb a hasznukra válik. Ahogy neked is Jungkookie. Hidd el nekem... - Mondtam neki nyugtató szavaimat és próbáltam becézgetni, majd mikor végre sikerült megszabadítanom őt a felesleges ruhadarabjától, magam mellé gyűrtem azt.
- Utoljára szólok, engedjen el Mr. Park, különben...! - Ismét kiabált alattam diákom, és pár pillanat erejéig farkasszemet néztem vele, majd arcomon ismét uralkodni kezdett mosolyom, magam mellé néztem az ingére és annak egyik ujjrészét letéptem, és rákötöttem diákom szájára, ameddig megszabadítottam őt többi ruhadarabjától, így nem tudott többet ellenkezni, legalábbis szavakkal nem. Kezeit feje mellé szorítottam, és elindultam izmos, kidolgozott hasán lágy csókokat hagyva ágyéka irányába, majd elérve a pontot, számmal próbáltam övét kicsatolni, de mivel nem nagyon sikerült, elengedtem egyik kezét és szám helyett szabad kezemmel segítettem magamon, majd mikor végre lekerült róla az öv, visszacsúsztam nyakához és megpusziltam azt, mivel száját lekötöztem és nem fértem hozzá egy darabig. A puszi után mélyen szemébe néztem és kezeit összekötöttem háta mögött az övvel, így nem volt esélye eltaszítani magától. Szájáról levettem ingének letépett darabját, majd mélyen megcsókoltam, mielőtt levenném róla a nadrágját és boxerjét. A csók után lecsúsztam nemiszervéhez, miközben mind két kezemmel végigsimítottam oldalán és nem mondhatnám azt, hogy nyugalmi állapotban van. Nadrágján keresztül rácsókoltam merevedésére, majd levettem róla a többi felesleges textildarabot, utána letéptem magamról az én felsőmet is és megszabadultam a többi felesleges holmimtól.

JK: Miután lecibálta rólam ingemet, fenyegetőzésemre nem kérdezett vissza, csupán mélyen szemembe nézett, majd az imént félredobott ingem után nyúlt, melynek finom anyagából leszakított egy hatalmas darabot, szájam felé közelítve vele, s azt megkötözve rajta hallgattatott el. Ezután lefelé kezdett el haladni szájával felsőtestemen, melynek minden egyes érintésére kellemetlenül összerándultam, mígnem elért nadrágomig, majd sikeresen kikapcsolva övemet, arra használta fel a kiegészítőt, hogy kezeimet összekötözze vele. Most már arra sem volt lehetőségem, hogy megpróbáljam eltaszítani őt magamtól, s legszívesebben sírni támadt volna kedvem, bár nem hiszem, hogy egy ilyen szexuálisan túlfűtött embert ez a jelen helyzetben egy cseppet is meghatna. Legnagyobb meglepetésemre azonban számról levette az anyagdarabot, majd újból ajkaimra tapadt. Próbáltam ott harapni, ahol érem, hogy elmenjen kedve a csókoktól, de hiába, mert ennek csak az lett az eredménye, hogy más testtájamon próbált szerencsét, méghozzá egészen lecsúszott férfiasságomig, melyre nadrágomon keresztül hintett kínzó puszikat, végül lerángatta rólam az említett ruhadarabot a boxeremmel együtt, majd ő is így tett, mígnem immár teljesen meztelenül simult egymásnak testünk, amitől arcom vérvörös színben kezdett el pompázni. Van innen még visszaút? Kell, hogy legyen! Nem akarom, hogy ez megtörténjen! Mit... Mit csináljak!? A kezeim, megkötözve, rajta ül a lábaimon, ráadásul be vagyunk zárva, senki sem hallja meg a segélykiáltásom... - Szép vagy. - suttogta váratlanul ajkaimra, azonban nem ért hozzájuk. - Mit csináljak most veled, Jungkookie? - nézett kérdőn szemeimbe, ahonnan félelem és düh sugárzott egyaránt. - Semmit. Hagyjon végre békén! Én ezt nem akarom! - ellenkeztem még mindig, ahogy csak tudtam, erre azonban lejjebb terelte tekintetét, egyenesen ágyékomra, s szemérmetlenül bámulni kezdte. - Hmm... Érdekes. A tested teljesen mást mond. - pillantott vissza rám kacéran. - Nem tudom miről beszél Mr. Park! Fogja fel, hogy nem akarom! - Nocsak, tényleg? - vonta fel egyik szemöldökét, majd ujjbegyével finoman megérintette péniszemet, amitől egész testem összerándult. - Vicces... - kuncogott fel, majd hozzátette. - Ennél keményebb már nem is lehetnél. Elakadtak a szavaim. Nem akartam, hogy megérintsen, vagy bármi ilyesmit műveljen velem. Egyszerűen irtóztam és undorodtam a gondolattól. Akkor mégis miért!? Nem. Az érintése nem izgatott. Inkább megijesztett. Igen. - Én... én csak... - őrlődtem magamban. - Nos, erre már te sem tudsz mit mondani, igaz? Mellesleg hallgatás beleegyezés. - Még mit nem! - kiáltottam rá dühösen. - Azt majd meglátjuk... - vigyorgott forró leheletével nyakamba, majd onnan nyelvével kínzó lassúsággal haladt lefelé egészen a mellbimbómig, melyet szájába véve kíméletlenül szopogatni kezdett. Szemeimet összeszorítva igyekeztem ellenállni, miközben áttért másik bimbóm kényeztetésére is. Kiabálni tudtam volna, üvölteni, de valamiért mégsem jött ki egy hang sem a számon. Csendben tűrtem, amit művel, mígnem abbahagyta tevékenységét, se felnézett rám. - Mondd azt, hogy nem élvezed! - mondta, majd folytatta útját egyenesen ágyékomat célba véve. - Éhn... nemhm... nyöszörögtem fájdalmasan - ÉLVEZHEMHHH! - üvöltöttem szinte az utolsó szót, mihelyst megéreztem ízlelőszervét végigsiklani egészen férfiasságom hegyéig.

JM: Láttam mennyire elvörösödött, mikor meglátta teljesen pucér testem. Fölé hajoltam és ajkaira suttogtam - Szép vagy. - majd kérdően szemeibe néztem. - Mit csináljak most veled, Jungkookie? - Azonnali választ kaptam. - Semmit. Hagyjon végre békén! Én ezt nem akarom! - Ellenkezett tanítványom, de nem engedtem szavainak, tekintetem ágyéka irányába vetettem és láttam, hogy teste nem mutatja azt, hogy nem szeretne semmit. - Hmm... Érdekes. A tested teljesen mást mond. - Pillantottam vissza rá kacéran. - Nem tudom miről beszél Mr. Park! Fogja fel, hogy nem akarom! - Tiltakozott továbbra is. - Nocsak, tényleg? - Vontam fel egyik szemöldököm, majd ujjbegyemmel finoman megérintettem férfiasságát és felkuncogtam. - Vicces... Ennél keményebb már nem is lehetnél. - Reagálására vártam, de látszólag nem tudott mit válaszolni, majd megtörtem a csendet. - Nos, erre már te sem tudsz mit mondani, igaz? Mellesleg hallgatás beleegyezés. - Közeledtem nyakához. - Még mit nem! - Kiáltott rám dühösen. - Azt majd meglátjuk...- Vigyorogtam nyakába, majd kínozva próbáltam a lehető leglassabban végignyalni testének felső részét addig, amíg mellbimbójához nem értem, majd számba vettem és elkezdtem kíméletlenül szopogatni, s miután végeztem az egyik oldallal átmentem másik mellbimbójához és azt is lerendeztem. - Mondd azt, hogy nem élvezed! - Majd megindultam ágyéka irányába, közben fájdalmas hangon választ kaptam kérdésemre. - Éhn... nemhm... ÉLVEZHEMHHH! - Utolsó szavát szinte torka szakadtából üvöltötte, de nem törődve ezzel, férfiasságán teljes mértékben végignyaltam, majd számba csúsztattam, amennyire csak tudtam. Lassú mozdulatokkal, miközben ajkaim közt volt, nyelvemmel próbáltam kényeztetni azt, mire élvezettől zajló nyöszörgéseket hallottam tőle és számból kicsúsztattam péniszét, s felnéztem rá. - Még hogy nem élvezed. - Mosolyogtam rá perverz mosolyommal, majd nemi szervét nem elengedve ajkához hajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam, közben ajkára suttogtam szavaimat. - Lazíts Jungkookie. - Hajoltam el tőle, majd rám üvöltött egy eléggé meglepő szót, amitől nagyra nyíltak szemeim. - OPPA! - Pár pillanatig csak csukott szemeit néztem, és láttam hogy nem bír magával, hisz levegő után kapkodott. Elmosolyodtam és visszamentem péniszéhez, majd benyálaztam egyik ujjamat és felnéztem rá. - Ez most egy kicsit lehet fájni fog, de ne aggódj, ha ellazulsz a lehető leghamarabb megpróbállak túltenni az egész előkészítésen. - Majd miután befejeztem mondandómat ágyékára csókoltam, megfogtam a szabad kezemmel az ő kezét és behelyeztem bejáratába az első ujjam, mire teljes erőből megmarkolta a kezével csuklómat és felszisszent. - Áhhh... - Hallottam meg suttogva hallatszó nyöszörgését, majd elkezdtem mozgatni bejáratában az ujjamat és behelyeztem a másodikat is, amitől egész teste összerándult és éreztem, hogy ujjamra rászorít. - Jungkookie... Lazíts. Nem lesz semmi baj. - Hajoltam ismét ajkai fölé és adtam párnáira egy biztató csókot, amitől sikeresen ellazult és be tudtam helyezni a harmadik ujjamat is, mire már csak egy kisebb szisszenést hallottam tőle. - Látod megy ez neked. - Pusziltam rá kulcscsontjára és kivettem belőle ujjaimat, majd végigsimítottam arcán és ajkára suttogtam. - Készen állsz?

JK: Egyik pillanatról a másikra forró és nedves érzés vette körbe férfiasságomat, ami csak egyet jelenthetett. Teljes hosszammal benne voltam Mr. Park szájában, majd fel-le kezdte mozgatni rajta fejét, nyelvével ingerelve, szenvedéssel teli nyögéseket kicsalva ezzel belőlem. - Még, hogy nem élvezed. - vigyorgott rám perverzül, amiért jelen pillanatban jó erősen pofon tudtam volna vágni, s még az sem tudott volna érdekelni, hogy tanár. Nem. Egyáltalán nem élvezem. Amit csinálok az egyáltalán nem az. Mindössze tehetetlenségemben szenvedek és ez felettébb bosszant. Még mindig nem szándékoztam magam hagyni. Nem és nem! - Lazíts Jungkookie. - zavarta meg iménti ellenkezésemet újabb csókja, mire szorosan lehunytam szemeimet, s magam sem tudom miért, teljesen önkívületi állapotban üvöltöttem rá. - OPPA! -kiáltottam levegő után kapkodva. Reakcióját várva óvatosan kinyitottam szemeimet, s azt láttam, ahogy szájába csúsztatva ujjait, majd hosszú nyálcsíkot hagyva hátra kivette őket. - Ez most egy kicsit lehet fájni fog, de ne aggódj, ha ellazulsz a lehető leghamarabb megpróbállak túltenni az egész előkészítésen. Szavaira teljes valóm megremegett és talán még az eddigieknél jobban is félni kezdtem attól, ami rám várt. Bele sem mertem gondolni, hogy idáig fajulhat majd a dolog. Azt hittem sikerülhet megállítanom és kiszabadulnom a karmai közül, de képtelen voltam. Teljesen elvette minden erőmet az, amit velem művelt és immár teljesen reménytelennek láttam helyzetemet, főleg miután rácsókolt péniszemre, s belém helyezte első ujját. Szörnyű fájdalom hasított keresztül rajtam, melynek következtében megszorítottam csuklóját. Ő pedig elkezdte bennem mozgatni ujját, ami borzasztóan furcsa és rossz érzés volt, de nem foglalkozott különösebben szenvedésemmel, hiszen csatlakoztatta második ujját is, melyre idegességemben rászorítottam. - Jungkookie... Lazíts. Nem lesz semmi baj. - próbálta elhitetni velem a sablonszöveget. Már hogyne lenne baj? Egy egyetemi tanár éppen megerőszakolja a diákját! Csókjával is próbált engem ebben a hitben ringatni, mintha csak egy őszinte szerelemből történő szeretkezés zajlana épp. Testem azonban megadta magát neki, így immár három ujját mozgathatta bennem. - Látod megy ez neked. - lehelt apró puszit kulcscsontomra, majd arcomat megsimogatva igen komoly hangnemben tette fel a következő kérdést. - Készen állsz? - Mintha lenne erre más válaszlehetőségem is, mint, hogy beleegyezek. Hiszen akármit is válaszolok, akkor is ugyanúgy meg fog dugni, mint ahogy azt már ki tudja mióta eltervezte. Mégis, megkíséreltem a lehetetlent, elvégre továbbra sem akartam, hogy megtörténjen. - Nem! Nem akarom! Vegye le rólam a kezét! - Jajj, Jungkookie, hát nem látod, hogy innen már nincs menekvés? Különben is, minél inkább ellenkezel, annál jobban fog fájni. - harapott bele nyakamba, minek hatására elkaptam fejemet, s fájdalmasan sziszegtem magam elé. - Maga teljesen beteg... - Lehet, de attól ez az egész cseppet sem veszít az élvezeti értékéből, tudod? - fogta meg államat, visszafordítva maga felé, tekintetét enyéimbe fúrva. - A te érdekedben mondom, lazíts! - mondta figyelmeztetően, a következő pillanatban pedig megéreztem péniszét bejáratomnál. - Vigyázz, kész... - Ne merészelje! - kiáltottam fel torkom szakadtából, de mind hiába. Egy erőteljes lökéssel bennem volt, mellyel egyetemben azt hittem, szétszakadok. - JIMIN!!! - szólítottam hirtelen fájdalmam következtében keresztnevén a férfit, miközben körmeimet vállába mélyesztettem, amivel saját magamat is megleptem, s egy könnycsepp is kicsordult szememből. - Mih...mihééért? - hüppögtem fel esetlenül szemeibe nézve.

JM: - Nem! Nem akarom! Vegye le rólam a kezét! - Válaszában csalódtam, de ez még jobban felhergelt. - Jajj, Jungkookie, hát nem látod, hogy innen már nincs menekvés? Különben is, minél inkább ellenkezel, annál jobban fog fájni. - Mondtam neki fenyegető szavaim, majd beleharaptam nyakába, minek hatására elkapta fejét, s fájdalmasan sziszegett maga elé. Maga teljesen beteg... - Vágta hozzám, mire megfogtam állát és visszafordítottam magamhoz és tekintetem az övébe fúrtam. - Lehet, de attól ez az egész cseppet sem veszít az élvezeti értékéből, tudod? A te érdekedben mondom, lazíts! - Figyelmeztettem őt, majd bejáratához tettem péniszemet -Vigyázz, kész... - és egy hirtelen lökéssel benne is voltam. Hiába tiltakozott, nem tartott vissza ettől. - JIMIN!!! - Ordította keresztnevemet torka szakadtából, közben körmeit, amennyire csak tudta, vállaimba mélyesztette és kicsordult szeméből egy könnycsepp. -Mih...mihééért? - hüppögött fel esetlenül szemeimbe nézve. - Ne sírj Jungkookie, nem bántani akarlak, sőt, nem is bántalak. - Fordultam vállam felé, miközben mozogtam benne és láttam, hogy körmei vágásától vérzek. Visszafordultam, majd könnyektől csillogó szememmel mélyen az övébe néztem. - Jungkookie. Kérlek. Lazíts. - próbáltam könnycseppem legördülését vissza tartani, ami nem sírás kezdetét jelentette, csak a fájdalom és a csípő érzés jeleit, amik vállamba hasítottak. Ajkához hajoltam, majd szenvedélyesen megcsókoltam, közben feje alá helyeztem mindkét kezem, majd beletúrtam puha hajába. Reakciója megnyugtatott, mert szorosan magához ölelt és száját elválasztva az enyémtől fülembe súgta. -S... Shajnáhlom. - Erre én szájára lágy puszit adtam, mert az én fájdalmam cseppet sem érdekelt, csupán csak az övé, amire próbáltam a lehető legjobban odafigyelni, és a tempót fokozni, hogy a lehető legkisebb fájdalmat se érezze. Hiába, hogy én erőltettem az egészet, nem akarom, hogy rossz emlékei legyenek, bár fogalmam sem volt mi fog ezek után történni. Arcom nyakába fúrtam és szorosan átöleltem, majd kicsit megemeltem, hogy kényelmesebb pozícióba helyezzem őt, beleértve benne lévő férfiasságomat is. - Szépen lazulsz. - Dicsértem meg, és arcára tettem kezemet, hüvelykujjammal pedig simogattam puha ajkait, mire könnyeitől csillogó szemét lassan kinyitotta, jelezve, hogy közölni akar velem valamit.

JK: - Ne sírj Jungkookie, nem bántani akarlak, sőt, nem is bántalak. - suttogta, miközben lassan mozogni kezdett bennem, azonban nem tudtam hinni szavainak. Akkor most mit csinál, ha nem bánt!? Nekem ez fáj. Nagyon is. Ráadásul akaratom ellenére teszi mindezt. Ám ekkor valami meleget és folyékonyat érzékeltem ujjaimmal, s kissé elemeltem kezemet Mr. Park hátáról, hogy jobban szemügyre vehessem. Vér. A vörös folyadék apró cseppekben szántott végig hosszú ujjaimon, s az ő vállán egyaránt. Könnyes szemmel pislogott ő is rám, ami igencsak meglepett. Vajon megbánta, amit csinált? - Jungkookie. Kérlek. Lazíts. - mondta kedvesen, majd finoman a hajamba túrt, amitől egy cseppet megnyugodtam. Talán még is van benne némi érzés? Tekintetében szintúgy fájdalmat fedeztem fel. Biztosan nagyon belé karmoltam az imént. Én... én nem akartam. Csak megijedtem. Próbáltam enyhíteni szenvedésén legalábbis nem ellenkezni tovább, hiszen most már megtörtént, nincs mi ellen tiltakoznom. Nem akarom, hogy bármelyikünk még több fájdalmat szenvedjen el, ezért óvatosan átöleltem és bocsánatkérés képpen a fülébe suttogtam. - S... shajnáhlom. Válaszként lágy szájra puszit adott, majd óvatosan, odafigyelve rám kezdett el mozogni bennem, kisvártatva pedig megemelt, hogy jobban hozzám férjen, s egyik lábamat vállára tette. - Szépen lazulsz. - mondta, miközben ajkaimat simogatta, majd elködösült tekintettel nézve fel rá szóra nyitottam számat. - Miért? - tettem fel rövidke kérdésemet, ami jelenleg a leginkább foglalkoztatott. Miért pont én vagyok az, aki most itt fekszik alatta? Miért tette velem ezt, amit tett. Tudni szeretném.

JM: - Miért? - Kérdezte miközben könnyel teli szemével nézett engem. Kérdése után éreztem, hogy nem sok választ el attól, hogy elélvezzek, így kérdését nem válaszoltam meg. Még. Ismét nyakába fúrtam arcomat, kezeit füle mellé szorítottam, majd miközben bele élveztem volna tanítványomba, ajkaira tapasztottam számat, mély csókkal enyhítettem nyöszörgésének hangján, és mivel merevedése hasamhoz volt simulva éreztem, hogy hozzám hasonlóan ő is elélvezett. Testének minden porcikája beleremegett a dologba és mikor kinyitottam szemeimet, elhajoltam ajkaitól, szemeibe néztem, amit ő is azonnal kinyitott. Még mindig meg voltak telve könnyel, homloka csillogott a verejtéktől és csak nagyokat lélegzett, arca viszont vér vörös volt. Péniszemet kihúztam belőle és csak ültem rajta kezeit még mindig füle mellett tartva, és hozzá hasonlóan én is levegő után kapkodtam, közben mélyen szemébe néztem. – Jungkookie... - Mosolyogtam rá kedvesen. – Látom elvörösödtél. Ne szégyelld. - Mosolyomat megtartva fejeztem be mondatomat, majd ismét ajkaihoz hajoltam, és lágy csókot adtam párnáira. Elengedtem kezeit, leszálltam róla, és felsegítettem, ráadtam boxerét és elszakadt ingét, utána én is magamra vettem az eldobott pólómat, alsómat, majd csuklója köré fontam a kezemet és a hálószoba irányába húztam magam után, de ő csak csendben követett és már nem tiltakozott semmi ellen. A szobába beérve leültettem az ágyra. – Várj egy picit. - Néztem kedvesen szemeibe, és a szekrényem felé indultam, kivettem egy tiszta törölközőt, egy tiszta boxert és egy nagyobb fehér pólót, majd visszamentem hozzá az ágyhoz és leültem mellé. – Tessék itt van tiszta ruha, törölköző. Elkísérlek a fürdőbe, zuhanyozz le, és utána leülünk és megbeszéljük a „miért" kérdésedre a választ. - Vállára tettem egyik kezem és hüvelykujjammal simogattam. – Jungkookie... Rendben? - Kérdeztem tőle kedvesen. – Rendben. - Válaszolta rekedt hangon, majd megöleltem. – Na gyere, gyorsan fürödj le. - Engedtem el, majd felkeltem mellőle és kezét megfogtam, aztán elindultam vele a fürdőbe. – Itt vagyunk. - Engedtem el és elindultam a tusfürdők felé, hogy adjak neki egyet. – Tessék. - Nyújtottam felé, majd megvártam, hogy elvegye. –Köszönöm. - Köszönte meg még mindig kicsit rekedt hanggal. – Akkor én most kimegyek és a szobában várlak. Ígérem mindent elmondok. - Mondtam neki, közben elindultam az ajtó felé, és hátát végigsimítottam, majd kimentem egyenesen a szobámba véve az irányt, leültem az ágyra, nekidőltem a falnak, lecsuktam szemeimet, így várva Jungkookiet.

JK: Kérdésemre választ nem kaptam, mindössze annyit éreztem, hogy Mr. Park egyre csak gyorsít a tempóján és egy fura érzés jelent meg az alhasamban. Halk nyögdécseléssel kísértem végig lökéseit, mígnem egy robbanás szerű hullám keretében forróság áradt szét bennem, s ezzel egyként borzongtam meg, majd végül én is elélveztem. Lassan felnyitottam könnyes szemeimet, szapora lélegzetvételek közepette, végül Mr. Park óvatosan kihúzódott belőlem, majd a rám pillantott, s mosolyogva megszólított. - Jungkookie... Látom elvörösödtél. Ne szégyelld. Mégis, hogy ne szégyellném magam? Hiszen hagytam magam egy férfi tanárnak, hogy ilyeneket műveljen velem. Ezek után végre leszállt rólam, majd felsegített és meglepő kedvességgel adta rám ruháimat, amiben úgy festhettem, mint akit megtépázott valamiféle vadállat, de valójában így is éreztem. Mikor már azt hittem, hagy elmenni, megragadta a csuklómat és az egyik szoba felé kezdett el húzni, amiben egy nagy ágy kapott helyet. Biztosan ez a hálója. Odabent leültetett fekhelyére, majd így szólt: - Várj egy picit. - azzal a szekrényéhez lépett, s valamit keresgélt, majd visszatért egy boxerrel, pólóval és törölközővel, melyeket a kezembe nyomott. - Elkísérlek a fürdőbe, zuhanyozz le, és utána leülünk és megbeszéljük a „miért" kérdésedre a választ. - tette vállamra kezét. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki még túl kicsi mindenhez és valami béna okításban lesz része, így inkább már jobban belegondolva hallani sem akartam magyarázkodását. Elvégre mit mondana? Kanos volt, én pedig egy számára helyes, mindenre kapható fiúnak tűntem, ezért magával rángatott az otthonába, hogy kiélje rajtam beteges vágyait. Én hülye meg még hagytam is magam. Igazából legszívesebben minnél előbb eltűntem volna ebből a lakásból, de így azért még sem távozhattam. Úgy éreztem, muszáj lemosnom magamról a szégyent. – Jungkookie... Rendben? - kérdezett rám, miután elmélyülve gondolataimban, hosszasan nem reagáltam, majd érzelemmentesen, magam elé bámulva bólintottam egy aprót. - Rendben. Mielőtt még azonban bármit is tehettem volna, megölelt. Abszolút nem tudtam mire vélni ezen megmozdulását és semmi erőm nem is volt ezt firtatni. – Na gyere, gyorsan fürödj le. - s újból kézen fogott, én pedig szinte már magatehetetlenül követtem őt a fürdőbe, ahol keresett nekem valami tusfürdőt, amit átnyújtva megköszöntem neki. – Akkor én most kimegyek és a szobában várlak. Ígérem mindent elmondok. - azzal kiment, s becsukva az ajtót magamra hagyott. Felemeltem fejemet, ekkor pedig megláttam a tükörben saját arcképemet. Kisírt, vörös szemek, ugyanebben az árnyalatban játszó arc, s duzzadt, véresre harapott ajkak. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem magam. Kezeimmel igyekeztem letörölni kibuggyanó könnyeimet, megtöröltem orromat, majd levetettem megtépázott ingemet, felfedve ezzel a testemen ejtett foltokat. - Szánalmas. - mondtam tükörképemnek, miközben a mosdókagylónak támaszkodtam. Ekkor a pipereszekrény egyik polcán megpillantottam egy borotvát. Hosszasan bámultam az éles tárgyat, s arra jutottam, ennél nagyobb fájdalmat már úgy sem okozhatnék magamnak, mint ami történt, így az apró tárgyért nyúltam, végül pillanatnyi töprengés után mély vágást ejtettem nyakamon, pont ott, ahol az egyik folt éktelenkedett. - AHHH! - jajdultam fel a belém hasító fájdalom következtében. Abban a pillanatban pedig kiejtettem kezemből a véres eszközt, s a sebhez kapva, remegő testtel rogytam a földre.

JM: Kinyitottam a szemeimet és Jungkookie még sehol sem volt, pedig már egy ideje itt ülök a falnak dőlve. - Még is mi tarthat ennyi ideig? - Kérdeztem az ágyon ülve magamtól. - Még csak a vizet sem hallom, hogy engedné... - Jobbnak láttam, ha inkább bekopogok és meggyőződök arról, hogy minden rendben van-e. Nem is agyaltam ezen sokáig, felpattantam az ágyról és tempósan megindultam a fürdő irányába. Az ajtóhoz érve megálltam és kopogtam. - Jungkookie, minden rendben? - Kérdeztem a keretnek támaszkodva, majd, mivel nem kaptam választ ismét kopogtam, de egy kicsit erőteljesebben. - Jungkookie! - Szólítottam nevén, de ismét csak a síri csend áramlott a helyiségből, ezért kénytelen voltam benyitni hozzá. -Miért nem vá... - Csuklott el a hangom, mikor beléptem a fürdőbe és láttam, hogy tanítványom remegve ül a mosdókagyló előtt, mellette egy kisebb vértócsával és egy borotvával. Annyira lesokkolt ez a látvány, hogy megmozdulni alig bírtam, de nem tétováztam tovább és odarohantam hozzá, majd lerogytam a földre az immár nem vérvörös, hanem hulla fehér Junkgook mellé, átkaroltam és teljesen vérző nyakára tettem kezemet az ő végtagját félrelökve. - MÉGIS MI AZ ISTENT CSINÁLTÁL MAGADDAL?!- Kérdeztem torkom szakadtából üvöltve és szemeim hirtelen annyira megteltek könnyel, hogy szinte alig láttam. - Ez a maga hibája. - Vágta hozzám ájuló hangon. Nem törődtem fájó szavaival. Karját átraktam nyakam fölött, majd felkaptam őt és rohantam vele a szobába. Leraktam a fehér ágyneművel ellátott ágyra és nem törődtem semmivel csak rohantam szekrényemhez, ahol kell lennie egy elsősegélydoboznak. Szinte alig láttam könnyes szemem miatt és remegő szájjal dobáltam ki minden ruhámat a szekrényből, hogy megtaláljam a dobozt. Nem is kellett sok idő és láttam, hogy szekrényem leghátuljában ott virít a fehér műanyag, majd megragadtam és rohantam az ágyhoz. Kiborítottam a takaróra szinte mindent és a fertőtlenítő kíséretében egy fehér anyag után kaptam, majd odamásztam tanítványom mellé és amilyen gyorsan csak tudtam, leszedtem a kupakot az üvegről, beitattam vele a fehér textilanyagot és mielőtt nyakához tettem volna azt elfojtó hangon mondtam neki. – Lehet, hogy egy kicsit csípni fog, de legalább nem fertőződik el. - Majd letettem az üveget és szabad kezemet összekulcsoltam az övével, és nyakához szorítottam a fertőtlenítős anyagot, ami azonnal átitatódott egészen sötét vérével. - Auuu... - Jajdult fel, majd megszorította kezemet. - Nyugi. Nem fog sokáig csípni, de muszáj egy kicsit rajta tartanom. - Mondtam neki, közben arcára néztem és láttam, hogy szemei össze vannak szorítva és még mindig nem tért vissza bőrének rendes színe. Levettem nyakáról a fertőtlenítős anyagot, tiszta felével letöröltem róla a vért, ami lefolyt azalatt az idő alatt, amíg kerestem a dobozt és láttam, hogy az általam hagyott nyom van elég mélyen keresztülvágva. Fejemet megráztam, majd ziháló tanítványomra néztem és a kötszerek után nyúltam, amik az ágyon szanaszét hevertek mellettem. -Gyere ülj fel, hogy be tudjam kötözni a sebedet.- Nyúltam felé, vállát és karját megfogtam ügyelve arra, hogy ne fájjon neki a legkisebb mozdulat sem, és segítettem felültetni, majd magam felé fordítottam őt. Szinte egész végig lefelé nézett és nem szólt semmit, miközben csináltam a kötözést. Sebét befedtem egy vattával, leragasztottam, és fáslival féloldalasan körbetekertem egyik karja alatt elvezetve azt. -Egy kicsit tartsd meg így. - Mondtam neki miközben felemeltem csuklójánál fogva a kezét, és megcsináltam az utolsó simításokat. - Kész is vagy. - Fogtam meg állát, és lehajtott fejét felemeltem, hogy szemébe nézhessek. - Miért kellett ekkora butaságot csinálnod? - Állát nem elengedve kérdeztem tőle, majd apró puszit nyomtam ajkára, és óvatosan magamhoz öleltem. -Sajnálom... - Mondtam neki, és pár pillanatnyi csendes ölelés után elengedtem. - Hozok egy pohár vizet, attól jobban leszel. - Felkeltem mellőle és a konyhába siettem egy pohárért, majd teletöltöttem hideg vízzel és visszamentem hozzá. Ugyan abban a helyzetben ült, ahogy ott hagytam erre a kis időre. Visszaültem elé, és felé nyújtottam a poharat. - Tessék. - Mondtam neki, mire nem reagált, csak elvette kezemből az átlátszó tárgyat és kortyolgatni kezdte a benne lévő hideg folyadékot. Bőrének színe egyből visszatért, én pedig nekidőltem hátammal a falnak és felé fordítottam fejemet. - A kérdésedre a válaszom, amit megígértem, most elmondom. - Nyúltam térdére tett szabad kezéhez, és rátettem az enyémet. - Furcsán fog hangzani, de... - Csuklott el hangom, és folytattam. -Szeretlek. És nem csak egy alkalom miatt. Tényleg szeretlek. Nem egy vagy a sok közül, hanem az egyetlen, és csupán azért történtek így a dolgok, mert nem tudtam felfogni azt, hogy visszautasítasz.

JK: - MÉGIS MI AZ ISTENT CSINÁLTÁL MAGADDAL?! - Ezen felháborodott, ugyanakkor kétségbeesett üvöltés térített magamhoz, s arra eszméltem, hogy Mr. Park térdepel mellettem, bennünket pedig egy kisebb vértócsa övezett. Szédültem, s teljesen elhagyott az erőm, így csak ennyit tudtam kipréselni számon. - Ez a maga hibája. - jelentettem ki teljesen jogosan, hiszen ez az egész nem történt volna meg, ha óra után nem rángat magával. Ezután nem szólt semmit, csak felkapott és átvitt a hálóba, ott pedig elfektetett az ágyon, majd ismét a szekrényhez lépett és idegesen kotorászni kezdett benne. Egy fehér műanyag dobozzal tért vissza, amiből valami folyadékot és anyagot vett elő. – Lehet, hogy egy kicsit csípni fog, de legalább nem fertőződik el. - Alig hagyták el ezek a szavak a száját, máris fájdalmas szisszenéssel nyugtáztam következő műveletét. -Nyugi. Nem fog sokáig csípni, de muszáj egy kicsit rajta tartanom. - próbált megnyugtatni, én pedig csak összeszorított szemekkel igyekeztem tűrni, míg lefertőtleníti a sebet. - Gyere ülj fel, hogy be tudjam kötözni a sebedet. - mondta, s segített ülő helyzetbe tornázni magam, azzal elkezdte gondosan bekötözni az érintett felületet. Fejemet egész végig lehorgasztottam, nem mertem és nem is akartam a szemébe nézni. Tudom, talán butaság, de azt kívántam, bárcsak később nyitott volna rám, mire már elvérzek és akkor már nem kéne ebben a kínos szituációban tengődnöm ráadásul ennek a napnak a szörnyű emléke is azonnal a feledés homályába veszett volna. - Kész is vagy. - szólt, mihelyst befejezte ténykedését, majd állam alá nyúlva, felemelte azt, hogy szemembe nézzen. - Miért kellett ekkora butaságot csinálnod? - vont kérdőre, mintha nem lenne teljesen egyértelmű az ok. Tehát válaszolni nem terveztem, de ez nem tántorította őt el attól, hogy lépjen. Ajkamra puszit nyomva ölelt át, majd felajánlotta, hogy hoz egy pohár vizet, s így is tett. Visszatérve érzelemmentesen elvettem tőle a pohara és ledöntöttem annak tartalmát, ami igencsak jól esett és némileg kezdett belém visszatérni a lélek. - A kérdésedre a válaszom, amit megígértem, most elmondom. - törte meg a csendet váratlanul. Még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy én ezt hallani akarom, de volt egy olyan érzésem, hogy így is-úgy is el fogja mondani, hiszen mégiscsak én kérdeztem. Ugyanakkor hangja kicsit furcsa volt, már nem az a magabiztos és elszánt, hanem egy kicsit elérzékenyültebb, közben pedig egyik térdemen pihenő kezemre helyezte övét. - Szeretlek. És nem csak egy alkalom miatt. Tényleg szeretlek. Nem egy vagy a sok közül, hanem az egyetlen, és csupán azért történtek így a dolgok, mert nem tudtam felfogni azt, hogy visszautasítasz. - Teljesen hihetetlenek voltak számomra szavai, egyszerűen képtelen voltam őket felfogni. Szeret? Mégis, hogy szerethet olyasvalakit, akit még csak nem is ismer? Amit pedig furcsállok, hogy nincs neki felesége, esetleg gyerekei, vagy nem is tudom. Miért pont én vagyok az az egyetlen. Értelmetlennek tartottam magyarázatát, ugyanakkor valóban megdöbbentett. Azt sem tudtam, mit kéne mondanom, vagy cselekednem, egyszerűen csak ültem az ágyon, magam elé bambulva és vártam, hátha elnyel a föld, de nem így lett.

JM: Válaszom hallatán nem reagált semmit. - Nem hiszel nekem... Igaz? - Kérdeztem elcsukló hangon, és könnyes szemekkel néztem őt tovább. Pár perc múlva ő még ugyan úgy lehajtott fejjel ült az ágyon, én pedig ugyan úgy nedves szemekkel néztem rá, majd mikor kigördült mind két oldalról egy-egy könnycsepp, felugrottam az ágyból és a konyhába indultam, tanítványomat teljesen magára hagyva, akit látszólag cseppet sem érdekeltem. A helyiségbe érve a hűtő melletti pultnak támaszkodtam és szinte teljes erőből rávágtam arra, lefelé nézve magam előtt, miközben könnycseppjeim egymást követve, szinte eggyé válva gördültek végig forró arcomon. Pár percig ökölbe szorított kézzel álltam, még mindig megtámasztva magamat a pulton, majd gondoltam egyet és a fiókhoz nyúlva hirtelen kihúztam azt, kivettem a legélesebb kést és visszaindultam a hálóba. - Ha most sem hiszel nekem, nem tudok többet tenni ennek érdekében... - Álltam meg az ágy mellett, közben tanítványomat néztem a sírástól vörös szemeimmel, egyik kezemet felemeltem, a kés élét ráhelyeztem, majd teljes erővel végigvágtam vele alkarom alsó részét, mire tanítványom felkapta fejét és csak nézett rám, ahogy sírva állok az éles eszközzel a kezemben, és karomból ömlik a vér, ami már a padlót is kezdte beteríteni. - Ezt azért mert miattam megvágtad magad.- Mondtam, majd vágására helyeztem keresztben a kést, és még egyet hasítottam rajta, amitől kereszt alakú seb nyoma maradt végtagomon. - És ezt pedig azért, mert nekem nem fele annyi fájdalmam volt mint neked. - Csúszott ki kezemből a kés, majd térdre estem, és továbbra is sírva néztem tanítványom szemébe, közben karomat szinte teljesen ellepte a vér.

JK: - Nem hiszel nekem... Igaz? - kérdezte tőlem, én azonban nem szándékoztam és nem is tudtam volna mit válaszolni. Még mindig nem értettem, mit látott bennem egy tanár. Tény, hogy nem vészesen sokkal idősebb nálam, még a tanár-diák kapcsolatot le számítva nem is lett volna megdöbbentő a dolog, mégis képtelen vagyok felfogni, miért kellet, hogy ez ilyen drasztikusan végződjön? Míg gondolataimba merülve tengődtem, azt éreztem, hogy Mr. Park váratlanul feláll és elhagyja a szobát. Kintről csapkodás és zörgés hallatszott be, amit nem tudtam mire vélni, mígnem visszatért, keserves, elfojtott hangja törte meg a csendet. - Ha most sem hiszel nekem, nem tudok többet tenni ennek érdekében... - ezt újabb aggasztó csend, majd egy fájdalmas szisszenés követte, amire már felkaptam fejemet és nem akartam hinni szemeimnek. Tanárom egyik kezében irdatlan nagy kést szorongatott, míg másik karján hatalmas, mély seb tátongott, s ismét mindent ellepett a vér, mint pár perccel ezelőtt a fürdőben. Kezdtem rosszul lenni és halál sápadttá válni, akárcsak Mr. Park. - Ezt azért mert miattam megvágtad magad. - Nem tudtam, mitévő legyek, ezen pedig nem segített az a tény, hogy az éles eszközt ismét felemelve, újabb vágást ejtett karján, keresztezve az előzőt. Még nézni is szörnyű volt, s szinte éreztem azt a fájdalmat, ami őbelé hasított bele. - És ezt pedig azért, mert nekem nem fele annyi fájdalmam volt mint neked. - Ezt mégis, hogy érti!? Ezen azonban nem volt időm gondolkozni, mivel szemem láttára, erőtlenül rogyott össze, kezéből kiejtve "fegyverét". - JIMIN! - sírtam fel hangosan a következő pillanatban, ijedtségemben, s tehetetlenségemben, ismét magam sem tudom, miért, de a keresztnevén szólítva őt, majd felpattantam, s letérdelve összecsuklott teste mellé keserves hüppögésbe kezdtem. - Én... én úgy sajnálom! Én nem... én nem akartam! - patakzottak könnyeim egyenesen Mr. Park arcára, aki magatehetetlenül feküdt a földön. - Ennek véget... véget kell vetnem! - motyogtam önkívületi állapotban, s megpillantva az imént elejtett kést, most én voltam az, aki kezembe vettem, hogy végleg véget vessek ennek a szörnyű szenvedésnek, így nyakamhoz emeltem annak pengéjét, mielőtt még azonban megtehettem volna, amit akartam, egy erős kéz szorult csuklóm köré, meghiúsítva ezzel műveletemet. - Állj!

JM: Mikor térdre rogytam, az a személy, akit mindennél jobban szerettem, hiába, hogy nem hiszi el nekem, a keresztnevemet ordította ismét, és nem sokkal utána, gyenge testem mellé térdelt és hüppögő hangon szólt hozzám. - Én... én úgy sajnálom! Én nem... én nem akartam! - Mondata elhangzása közben könnyei arcomra hullottak, ami cseppet sem érdekelt. - Ennek véget... véget kell vetnem! - Hallottam, ahogy motyogta, majd az imént elejtett kés felé nyúlt, ami immár véresen feküdt a földön, és nyakához emelte pengéjét. - ÁLLJ! - Ordítottam torkom szakadtából, elrántottam csuklójánál fogva a kezét, mire könnyeim szinte vízesés szerűen kezdtek el folyni arcomon, és nagy nehezen, de felhúztam magam karjába kapaszkodva, majd kikaptam kezéből a kést és elhajítottam azt a lehető legtávolabb tőlünk a szoba egyik szegletébe. - Te normális vagy?! - Kérdeztem immár sírva tőle, majd véres kezemet arcához tettem, és simogatni kezdtem. - Én sajnálom. Neked semmi okod. - Suttogtam remegő ajkakkal, majd pirosló, véres ujjaimmal letöröltem arcáról folydogáló könnycseppjeit, és szorosan magamhoz öleltem, ügyelve bekötözött sebére. - Nyugodj meg. Kérlek... - Csuklott el hangom, majd eltávolodtam tőle, feltápászkodtam, és az ágyhoz mentem, ahol a kötszerek még mindig szanaszét hevertek. Előkotortam a fertőtlenítő folyadék üvegjét, letekertem kupakját, és kezemre öntöttem azt. Kénytelen voltam leülni, mert egyre jobban szédültem a csípő fájdalomtól, és már kezdett összefolyni előttem minden, ám az ágynak sikerült a legeslegszélére ülnöm így lehuppantam a földre.

JK: Miután Mr. Park szó szerint megmentette az életemet, s elhajította a kést, elképedten kiáltott fel, melynek hatására kissé összerezzentem. - Te normális vagy!? - förmedt rám immár sírva, csak úgy, mint én. - Én sajnálom. Neked semmi okod. - mondta, majd vértől vöröslő ujjaival simogatni kezdett, s letörölte könnyeimet. Túl sok volt immár a minket körülvevő, vörös, éltető folyadék. Talán életemben nem láttam még ennyi vért és ennek meg is lett a hatása. Teljes rosszullét lett úrrá rajtam, s úgy éreztem, menten elájulok. Ekkor azonban Mr. Park felállt, ágyához botorkált és magához véve a fertőtlenítő folyadékot, szabályosan rálocsolta azt kezére. Láttam, hogy ő sincs a legjobb állapotban, persze a történtek és ennyi vérveszteség után nem is csodálom. Ez pedig bebizonyosodott abból is, hogy sikerült olyannyira az ágy szélére leülnie, hogy legurult onnan, nagyot koppanva a padlón. - Bassza meg. - engedett egy rekedtes káromkodást, én pedig odasiettem hozzá. Már csak egy kicsit féltem tőle, tudtam, legalábbis reméltem, hogy már nem bánthat, mindössze nem szerettem volna, ha esetleg valami végzetes történik vele, mert azt soha nem bocsájtom meg magamnak, még akkor sem, ha ő miatta történt az egész. Hiszen elkapott egy furcsa érzés, ami arra késztetett, nem hagyhatom magára. - Jól van, Mr. Park? - kérdeztem aggódva, miközben igyekeztem felsegíteni, s visszaültetni az ágyra immár kellő stabilitással. - Persze. De most szólíts már csak Jiminnek, kérlek. Hiszen úgy is megtetted már. - jelent meg halovány mosoly arcán, mire én kicsit elszégyelltem magam, amiért nem adtam meg a kellő tiszteletet, s ezt gondolom látta is rajtam, ezért így folytatta. - Ne aggódj, elvégre nincs köztünk olyan nagy korkülönbség. - Rendben. De azért a hyungot nem hagyom el. - tettem hozzá torkomat megköszörülve. - És én hívhatlak Jungkookie-nak? - ült ki immár teljes vigyor arcára. - Hiszen már megtetted. - vontam vállat. - Remek. Akkor ebben megegyeztünk. - nyújtotta felém karját, mely még mindig tiszta vér volt. - Ezzel... kezdeni kéne valamit, nem? - pillantottam kissé megrökönyödve kereszt alakú, hátborzongató sebére, zavartan pillantva félre.

JM: A padlóra esve akaratlanul káromkodtam el magam. Majd láttam szemeim sarkából, hogy Jungkookie rohant hozzám. - Jól van, Mr. Park? - Kérdezett aggódó hangon, közben felsegített a padlóról, és visszaültetett az ágyra. - Persze. De most szólíts már csak Jiminnek, kérlek. Hiszen úgy is megtetted már. - Mosolyogtam rá haloványan, és láttam, hogy elszégyelli magát, így folytattam. - Ne aggódj, elvégre nincs köztünk olyan nagy korkülönbség. - Próbáltam mosolyogni rá továbbra is, de a fájdalomtól enyhült az arcomon lévő maradék görbület. - Rendben. De azért a hyungot nem hagyom el. - Tette hozzá, majd megköszörülte torkát. - És én hívhatlak Jungkookie-nak? - Majd lám-lám végre gond nélkül tudtam rá vigyorogni. - Hiszen már megtetted. - Vonta meg vállát. - Remek. Akkor ebben megegyeztünk. - Sóhajtottam egyet elégedetten. - Ezzel... kezdeni kéne valamit, nem? - Kérdezte zavartan félrepillantva. Gondoltam sebemre céloz, mert mi másra is lehetne. - Hát... Nem ártana. De... Mivel a te sebedet én láttam el, úgy lenne korrekt, ha most te ápolnál le engem. Különben is, egy kézzel egyedül nem tudnám megcsinálni. - Mondtam komolyan, majd ránéztem ismét mosolyogva, fejemet oldalra döntöttem és válaszára vártam. - Rendben... Végül is ebben igazad van. - Sóhajtott egyet, majd az ágyon szétdobált kötszereket nézte. - Nem kell túlzásba esni, csak fáslival kötözd be. Lefertőtleníteni már lefertőtlenítettem. Azt hiszem. - Néztem én is a kötszerekre, majd láttam, hogy megragadja a fáslit és egy kenőcsöt, nem szólva semmit, ölébe helyezte kezemet, óvatosan bekente a krémmel és a fáslival betekerte vágásomat. Szóhoz se jutottam, hisz annyira hirtelen nekiesett, hogy fel se fogtam, szinte csak annyira eszméltem fel, végzett. - Készen vagy Jimin-hyung. - Mondta majd visszatekerte a kenőcsre kupakját és maga mellé dobta. Feltápászkodtam öléből és ismét megöleltem. - Köszönöm Jungkookie. - Vigyorogtam majd nyomtam arcára egy puszit és elengedtem. - Nos... Most, hogy ezzel is megvagyunk, lehet össze kéne takarítani picit... - Néztem körbe a szobában, majd ránéztem az órára, ami már igen másnapot megközelítő időt mutatott... - Ne. Inkább holnap. Nem éri meg emiatt szenvedni most, főleg, hogy mind a ketten elég nem takarításhoz való állapotban vagyunk. - Mosolyogtam rá, majd feltápászkodtam az ágyról. -Nem vagy éhes? Szinte reggel óta nem ettél... - Kérdeztem tőle, majd megálltam előtte. - Ennyi vér után nem igazán van erőm enni... - Nézett körbe a helységen, mire én megfogtam kezét, és magam után húztam egyenesen a konyhába. - Enned kell. - Mondtam komolyan, és leültettem a bárszékre, ami a pult előtt volt, én pedig mögé mentem majd rátámaszkodtam arra. - Mit szeretnél enni? Tudok csinálni bármit. - Kérdeztem szemeibe nézve, közben mosolyogtam. - Tényleg nem kérek semmit hyung. - Ellenkezett továbbra is. - Már megint ellenkezel. - Indultam meg a hűtő felé, de sikeresen megbotlottam saját lábamban, mivel, ahogy éreztem még nem voltam jó állapotban. Nekitámaszkodtam a mellettem lévő szekrénynek, mire Jungkookie odarohant hozzám aggódóan kérdezve tőlem. -Hyung! Minden rendben? - Azonnal rávágtam - Persze, ne aggódj.- Indultam tovább a hűtő felé, majd ismét összecsuklani készültek a lábaim, mire Jungkook próbált elkapni, és sikerült olyan helyzetbe kerülnünk, hogy ajkainkat pár centi választotta el, és egymás szemébe néztünk szótlanul és csak levegővételünket lehetett hallani.

JK: Azt akarta, hogy ezúttal én lássam el sérülését, ami végtére is jogos volt, így beleegyezve, ölembe véve, óvatosan bekentem karját az ágyon heverő hűsítő krémmel, majd gondosan átkötöttem a fáslival. Megköszönte, s apró puszit nyomott arcomra, mintha ez csak egy teljesen átlagos, szinte jelentéktelen konyhai baleset lett volna, két szerető lakásán. Ezek után felállt és a szobát kezdte vizslatni, ami leginkább egy krimi merényleti helyszínére hasonlított, mintsem békés lakóhelyre. Nos... Most, hogy ezzel is megvagyunk, lehet össze kéne takarítani picit... - mondta elgondolkozva, végül mégis úgy döntött, hogy mindkettőn állapotára tekintettel ez ráér majd holnap. Nem akartam ellenkezni, de a vért minél előbb ki kéne szedni, ha egyáltalán kijön, de végül is ez az ő lakása, majd ő eldönti. - Nem vagy éhes? Szinte reggel óta nem ettél... - Az igaz, de ettől a rengeteg vértől el is ment az étvágyam, amit meg is mondtam neki, de nem hagyta annyiban, felrántott az ágyról és kivonszolt a konyhába, ahol leültetett egy székre, majd megkérdezte, mit szeretnék enni, mondván ő bármi tud nekem készíteni, csakhogy hiába, mert még mindig nem szándékoztam enni. - Már megint ellenkezel. - mosolygott halványan, majd megindult a hűtő felé, csakhogy megbotlott saját lábában, melynek következtében kis híján hanyatt vágódott, én pedig aggódva pattantam oda mellé. - Hyung! Minden rendben? - pislogtam rá, mire ő csak helyeselt, tovább indulva a hűtő felé, ám ekkor ismét elvesztette egyensúlyát, s csak egy hajszálon múlt, hogy ne találkozzon össze a padlóval, ugyanis sikerült még időben elkapnom, s magamhoz rántanom, ami igen csak közelire sikeredett, olyannyira, hogy ajkaink majdnem összeértek. Csendben pihegtünk, egymás szemébe bámulva, majd finoman eltoltam magamtól, s az egyik székhez vezettem, leültetve őt. Látszott rajta, hogy szörnyű állapotban van, akárcsak én, ha nem rosszabban. Fogalmam sincs, hogyan fajulhatott idáig ez az egész dolog, s szörnyű volt belegondolni, hogy majdnem mind ketten életünket vesztettük. Mégis hogyan történhetett ez. Talán, ha igent mondtam volna a meghívására... De mégis, honnan sejthettem volna? Bárcsak kitörölhetném ezt a napot az életemből... - sóhajtottam fel gondolataimra, amikor Jimin váratlanul megszólalt. - Mi lenne, ha újra kezdenénk? A legelejéről... - pillantott rám kérdőn, amit én hasonló arckifejezéssel nyugtáztam. - Park Jimin vagyok, huszonkilenc éves, egyetemi matektanár. Örülök, hogy megismerhetlek. - nyújtotta felém ép kezét.

JM: Jungkookie finoman eltolt magától, amit megértettem a történtek után, majd az egyik székhez vezetett és leültetett. Próbáltam minél jobban elrejteni azt, hogy még mindig rosszul lennék, de fogalmam sem volt mennyire sikerült, bár kételkedtem a sikerben, mivel tekintetében láttam az aggodalmat, amit nem értettem mégis mi váltott ki belőle, ha nem érez semmit irántam. Láttam rajta én is, hogy állapota neki sem a legjobb, mire valami oknál fogva felsóhajtott, én pedig a csendet megtörve kérdeztem tőle -Mi lenne, ha újra kezdenénk? A legelejéről...- Pillantottam rá, s folytattam - Park Jimin vagyok, huszonhét éves, egyetemi matektanár. Örülök, hogy megismerhetlek. - Nyújtottam felé épségben maradt kezemet, és reménykedtem abban, hogy ad nekem legalább még egy esélyt, de pár pillanatig csak kérdőn nézett szemeimbe. Karomat továbbra is felé nyújtottam, mire fejem lehajtottam minden reményt elveszítve, és egy hirtelen mozdulattal elkapta kezemet. - Jeon Jungkook. Matekzseni egyetemi hallgató, húsz éves. - Vigyorgott rám, én pedig felkaptam tekintetem és meglepődött arccal néztem őt, s közben kezet ráztunk. - Én is örülök, hogy megismerhetem. - Tette hozzá, majd elengedte kezemet és a székem melletti pultnak dőlt zsebre tett kézzel. - Nyugodtan tegezz. - Tettem hozzá, mire felém fordult és bólintott. Én sem sokáig ültem azon a széken, melyre korábban leültetett. Felpattantam, s nyakába ugrottam, egy hatalmas mosollyal, ám a fájdalomtól, ami bekötözött karomba hasított, pillanatok alatt elmúlt az a nagy mosoly egy halványabb mosollyá alakulva, közben szememet összeszorítottam, de továbbra sem engedtem el. – Köszönöm. - Öleltem továbbra is. Nem számítottam arra, hogy a lezajlott nap után képes lesz velem így szóba állni. Mikor karomban csillapodott a fájdalom, elhajoltam tőle és szemeibe néztem, de ő csak karba tett kézzel vigyorgott továbbra is. - Nos... Gondolom még mindig nem szeretnél enni. Igaz? - Néztem rá válaszát várva. - Nem. - Jelentette ki, fejét enyhén megrázva, közben szemeimbe nézett. - Hát rendben. Nem erőltetem. - Vakartam meg tarkómat, és folytattam - Akkor viszont menjünk aludni. Reggel majd lezuhanyzunk és eszünk valamit. - Mosolyogtam rá előtte állva, majd gyengén csuklója köré vontam ujjaimat, és a nappali irányába indultam. Megérkezve a helyiségbe megálltam a kanapé előtt, magam mellé húzva Jungkookiet. - Nos... Remélem nem lesz gond, ha a itt kell aludnunk. - Fordítottam tekintetem a mellettem álló fiatalra, aki mondatom hallatán szintén felém fordította arcát. - Késő van és ilyen állapotban semmiképp nem engedhetlek sehova. A hálóban gondolom te sem szeretnél aludni... - Mondtam neki komolyan értve a dolgot, és az ideiglenes ágya melletti pokrócok után indultam csuklóját elengedve. - Tessék. - Nyújtottam felé az egyiket, amit pillanatokon belül el is vett tőlem, majd magamnak is elvettem egyet és leültem a földre. - Én el leszek a földön, te nyugodtan feküdj a kanapéra. Neked jobban szükséged van a kényelemre a nyakad miatt. - Mondtam az előttem álló Jungkookie-ra, majd lábamat kinyújtottam és magamra terítettem a pokrócot. - Jó éjt. - Mondtam mosolyogva majd ledőltem a padlóra és lecsuktam szemeimet.

JK: Iménti gesztusát nem tudtam mire vélni. Ennyivel meg nem történté tenné az egészet? Igaz, egy új kezdet teljesen más irányba terelheti a dolgokat, elegyengetheti a dolgokat, de attól még azok ott maradnak, akárcsak egy mélyre vájt seb, melyek bármikor felszakadhatnak. Ezt pedig nem akartam. Mégis, valamiért úgy éreztem, attól, hogy kezet nyújtok neki, minden jobb lesz. Nem akartam vele konfliktust, úgy akartam ránézni, mint ember az emberre, hiszen, mint kiderült, belé is szorult érzés, nem is kevés, még ha azt ilyen furcsa módon is akarta tudatni velem, így hát elfogadtam kezét. - Jeon Jungkook. Matekzseni egyetemi hallgató, húsz éves. - engedtem meg egy apró vigyort, majd hozzá tettem - Én is örülök, hogy megismerhetem. Való igaz, hogy nem sokkal ezelőtt, még azt mondta, hogy tegezzem, mivel azonban gyakorlatilag teljesen elölről futottunk neki mindennek, így nem voltam benne olyan biztos, hogy áll még ez az ajánlat, így kissé elgondolkodva, kezét elengedve a konyhapultnak támaszkodva vártam a fejleményeket, amikoris megcáfolta kételkedésemet. - Nyugodtan tegezz. - adta tudtomra, mire én csak bólintottam, majd pár másodperc múlva érzékeltem Jimint csimpaszkodni magamon hatalmas mosollyal arcán, csakhogy súlyos sebének, s annak fájdalma miatt nem tarthatott sokáig öröme, mégis továbbra is szorosan tartva a következőt mondta. - Köszönöm. Szelídsége meglepett, amit csak nagy vigyorral nyugtáztam, miután elvált tőlem, s újból ételt akart rám erőszakolni, amit kénytelen voltam megint elutasítani. Egyszerűen nem kívántam semmit. Émelygett a gyomrom, s úgy döntöttem, elég volt mára a baleset, s a felhalmozott takarítani való, nem szándékozom még ezek listáját gyarapítani egy rókázással. Szerencsére ezután fel is hagyott megetetési szándékával. -Akkor viszont menjünk aludni. Reggel majd lezuhanyzunk és eszünk valamit. - s fogta magát, átvezetett a nappaliba, majd megemlítette, hogy reméli nem baj, hogy itt kell aludnom, mert nem hajlandó így hazaengedni. Csodálkoztam aggodalmán, ugyanakkor be kell valljam, én sem szívesen sétáltam volna ilyen állapotban haza, főleg, ha a szüleim így meglátnának... Tényleg, a szüleim! Teljesen meg is feledkeztem róluk. Csodálom, hogy eddig még nem kerestek. Fel kéne őket hívnom. Vagy talán csak küldeni egy sms-t, hogy egy barátomnál alszom... Jiminnek azonban nem mutattam ezen való aggodalmamat, mindössze hálásan elfogadtam a pokrócot, amit nekem adott, s átengedte nekem a kanapébirtoklási jogát. - Neked jobban szükséged van a kényelemre a nyakad miatt. - Nem hinném, hogy bármivel is jobban megérdemelném én a kanapét, mint ő, hiszen ő sokkal nagyobb sérülést szenvedett el. Nem is értem... Szinte azonnal elhelyezkedett a padlón, betakarta magát, s mosolygós hangon szólt. - Jó éjt. - s szemeit lecsukva mintha már aludt is volna. Biztosan nagyon kimerítette ez az egész dráma. Legjobb lenne, ha én is minél előbb nyugovóra térnék. Csak előtte még... nyúltam zsebemhez, hogy elővegyem telefonomat, ám ekkor eszméltem rá, hogy az bizony kint maradt az autó hátsó ülésén. Csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz belőle nagy baj, amiért nem adtam magam felől hírt, de elvégre már felnőtt férfi vagyok, nem igaz? Ezen gondolatokat lerendezve magamba helyezkedtem el kényelmesen ideiglenes fekhelyemen, majd a puha pokrócot én is magamra terítettem, kezeimet pedig tarkóm alá tettem, úgy kezdtem bámulni a plafont, s csak nem jött álom a szememre. A ma történtek emlékképei fájdalmasan hasítottak végig elmémen, nem hagytak pihenni. Közben hallottam, hogy Jimin egyre csak forgolódik a minden bizonnyal kényelmetlen parkettán. Néhány pillanatig morfondíroztam rajta, míg végül úgy döntöttem, mégsem aludhat ott egymagában a földön. Még a végén megfázik, vagy valami és... Furcsa volt, hogy így elkezdtem aggódni miatta, de úgy éreztem, tartozom ennyivel. Azoknak a sebeknek a látványa szívbe markoló volt, s egyre csak erre gondoltam mígnem végül suttogva szólaltam meg. - Jimin... - szólítottam nevén, de nem reagált, majd újra próbálkoztam, ülésbe tornázva magam. -Hm? Mi az, Kookie, te még nem alszol? - mordult fel kissé rekedtes hangon. - Nem. Nem tudok... - És miért nem? - érdeklődött. - Azon gondolkoztam, esetleg... Lenne hely itt a kanapén még neked is. - mondtam kissé elpirulva, - Ugyan, nem akarlak kitúrni. Vendég vagy. - De akkor sem aludhatsz a földön. - Miért nem? - Mert én... aish, Jimin... Azt akarom, hogy... Izé, nem akarom, hogy felfázz. - tereltem el gyorsan mondanivalóm célját, mielőtt még valami zavarba ejtőt, vagy ostobaságot mondtam volna. - Nem fogok felfázni. Van padlófűtés. - jelentette ki. - De akkor is! - Miért van olyan érzésem, hogy te azt akarod, hogy veled aludjak. - Mert azt is... Mi!? Várjunk csak, én nem...! - Most lebuktál! - kuncogott fel, s már hallottam is, ahogy feltápászkodik a padlóról. - Nos, ha ennyire szeretnéd... - Aigoo... - csaptam homlokon magam az iménti esetlen szóváltásért és azért, hogy ilyen helyzetbe hoztam magam, de most már mindegy volt. A lényeg, hogy amennyire csak lehet, ő is kényelmesen pihenhessen. Kicsit beljebb csúsztam a kanapén, már amennyire lehetett, éppen annyi helyet biztosítva ezzel, hogy Jimin félig odaférjen mellém. - Ahj, ez így nem jó, le fogok csúszni! - sopánkodott, ekkor azonban közelebb húztam magamhoz, hogy fél teste enyémen legyen. Feje mellkasomon pihent, karjaival pedig szorosan átölelt. - Így már mindjárt más! - kacagott fel, s igyekezett még szorosabban magához húzni. - Ugye nem hagyod, hogy leessek? - kérdezte aggódóan. - Nem hagyom, hyung. - azzal kezeimmel én is átfontam őt, még nagyobb biztonságba helyezve ezzel. - Most már viszont aludjunk. - mondtam, s lehunytam szemeimet, remélvén, hogy ezúttal már sikerül átjutnom az álmok mezejére. - Aludj jól. - sóhajtottam egyet, amikoris egy forró csókot éreztem meg arcomon. - Te is. - suttogta nyakamba bújva Jimin, s pár pillanat múlva el is nyomott az álom.

JM: Már fél álomban voltam, mikor meghallottam, hogy végre Jungkookie is lefekszik a kanapéra. Nagy nehezen elhelyezkedtem, bár nem volt kényelmes a padló, de nekem megfelelt így is. Már jócskán aludtam, és mintha a nevemet hallottam volna. - Hm? Mi az, Kookie, te még nem alszol? - Kérdeztem kissé rekedtes hangon tőle. - Nem. Nem tudok... - Mondta, mire érdeklődni kezdtem szemeimet még mindig csukva tartva. -És miért nem? - - Azon gondolkoztam, esetleg... Lenne hely itt a kanapén még neked is.- Mondta, majd visszautasítottam. - Ugyan, nem akarlak kitúrni. Vendég vagy. - -De akkor sem aludhatsz a földön. - - Miért nem? - Kérdeztem vissza meglepődve. - Mert én... aish, Jimin... Azt akarom, hogy... Izé, nem akarom, hogy felfázz. - Próbálta kimagyarázni mondatát. - Nem fogok felfázni. Van padlófűtés. - -De akkor is! - Vágta rá. - Miért van olyan érzésem, hogy te azt akarod, hogy veled aludjak? - Kérdeztem meglepődve. - Mert azt is... Mi!? Várjunk csak, én nem...! - Vágta rá, de ezúttal nem sikerült kimagyaráznia, hisz értettem én mire gondol. - Most lebuktál! - Kuncogtam fel, majd azonnal felkeltem a földről - Nos, ha ennyire szeretnéd... - És már mellette is feküdtem. - Ahj, ez így nem jó, le fogok csúszni! - Mondtam szomorú hangon, mire közelebb húzott magához, így fejem mellkasán pihentettem és szorosan átöleltem őt. - Így már mindjárt más! - Kacagtam fel, közben még szorosabban magamhoz húztam. - Ugye nem hagyod, hogy leessek? - Kérdeztem tőle aggódóan, mire azonnal válaszolt. - Nem hagyom, hyung.- Kezeivel ő is végre átölelt. -Most már viszont aludjunk. Jó éjt. - Sóhajtott egyet, mire arcára puszit nyomtam. - Te is. - Mondtam neki suttogva, majd nyakába fúrtam arcomat ügyelve sebére, és teljesen hozzábújva próbáltam én is elaludni hozzá hasonlóan.

Reggel arra keltem, hogy éjszaka aggódó alvótársam mocorog karjaim közt, mire mellkasáról felemeltem a fejemet és arca felé fordultam, s szemeit ő is kinyitotta. - Jó reggelt Kookie. - Nyomtam arcára reggeli jutalompusziját, majd államat mellkasára helyezve néztem őt továbbra is. - Neked is hyung. - Ásított egy nagyot, majd karjait elemelte testemről és nyújtózkodott egyet, utána kezét tarkója alá helyezte. - Jól aludtál? - Kérdezte tőlem álmosan mosolyogva. - Jobban nem is tudtam volna. Na és te? - Érdeklődtem felőle én is szemöldökömet felhúzva, közben állammal még mindig mellkasán pihentetve fejemet. - Nem mondhatom, hogy nem volt kényelmes. - Sóhajtott egyet. - Na szóval... - Tápászkodtam fel mellőle a kanapéról. - Mit kérsz reggelire? Vagy még mindig nem vagy éhes? - Kérdeztem hajamat megigazítva, majd nyújtózkodtam egyet. - Nekem megteszi egy-két szelet pirítós is vajjal megkenve. - Ült fel, majd egyik lábát a földre helyezve nézett rám. - Rendben. - Mondtam neki, s kezemet felé nyújtottam. - Jössz te is? - Mosolyogtam rá kedvesen, mire meglepő módon megfogta kezemet. - Jövök hyung. - Állt fel a kanapéról és a konyhába mentünk. - Te ülj le oda. - Elengedtem kezét, és rámutattam arra a székre, ahol tegnap este én ültem. - Nem... Én... Öhm... - Vakarta meg tarkóját, majd fojtatta. - Segítek inkább. - Húzta fel szemöldökét, és mosolygott rám. - A pirítós elkészítésében nem kell segítened. - Nevettem fel, majd vállára tettem kezemet, és elkísértem a székig, sebére egy pillantást vetve. - Mellesleg ezt itt - Rátettem óvatosan sebe felén lévő karjára tenyeremet - Fürdés után átkötözöm neked. - Nyomtam egy puszit homlokára, és beletúrtam hajába.

JK: - Jó reggelt, Kookie. - hallottam meg az ismerős hangot egyenesen fülem mellől, melyet egy lágy arcra puszi követett. Furcsa. Mintha már ezer éve ismernénk egymást, s egy párt alkotnánk. Jó érzés volt így ébredni, nem tagadom, de akkor is különös. - Neked is, hyung. - válaszoltam jókedvűen, mire nyújtózkodtam egy nagyot, s kezeimet tarkóm alá helyezve, fejemet elfordítva, Jimin engem vizslató arcával találtam szemben magam. Egy darabig így pislogott rám, csendben, majd meg kérdeztem, hogy aludt, melyre pozitív válasz érkezett, s ő is érdeklődött. Ezután felállt a kanapéról és étkezési szándékommal kapcsolatban próbált informálódni. Lévén, hogy már némileg jobban voltam, s most már igencsak éreztem gyomrom korgását, így ezt válaszoltam. - Nekem megteszi egy-két szelet pirítós is vajjal megkenve. - - Rendben. - mondta, majd kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam, s átmentünk a konyhába. - Te ülj le oda. - mutatott az egyik székre, én azonban inkább segíteni szerettem volna neki, hogy ne erőltesse meg egy cseppet sem karját. - Nem... Én... Öhm... - motyogtam kissé zavartan. - Segítek inkább. - ajánlottam fel, mire felnevetett. - A pirítós elkészítésében nem kell segítened. - azzal leültetett a pulthoz, majd sebemre vetve egy pillantást, a hozzá közelebb eső karomra simította tenyerét. - Mellesleg ezt itt, fürdés után átkötözöm neked. Ezen mondatát pedig egy homlokomra irányzott csókkal zárta le, miközben hajamba túrt. Na jó, nekem ez így túl furcsa. Nem rémlik, hogy mi ketten együtt lennénk vagy ilyesmi, mégis úton-útfélen simogat és puszilgat. Ez teljesen abszurd. Vagy még sem kezdett mindent az elejétől? Ekkor azonban szöget ütött fejemben a következő gondolat. Lehetséges, hogy ő már a kezdetektől fogva másként gondolt, mint egy puszta diákra a csoportjából? De inkább gyorsan el is hessegettem ezt a butaságot. Nem, az biztos nem lehet.... - Hyung, nekem reggeli után sietnem kell haza... - próbáltam magam kihúzni a további, kellemetlennek ígérkező itt tartózkodás alól, mire láttam, hogy ajkai cseppet lefelé görbülnek. - Oh, azt hittem, maradsz még egy kicsit... - jegyezte meg szomorkásan, miközben a pulthoz lépve nekilátott a reggeli elkészítésének. Egy picit megesett rajta szívem, de mégis mit várt? Nem maradhatok itt a végtelenségig, elvégre ez az ő lakása, s én nem itt lakom. Ráadásul valójában nem is ismerem őt. - Sajnálom, de sok dolgom van ma. - füllentettem. Igazából nem volt semmi, amit olyan létfontosságú dolognak mondhatnék, mégis már nagyon mehetnékem volt. - Értem. - mondta halkan, majd egy ideig néma csendben ügyködve a kenyerekkel megvajazta nekem, mintha csak az anyukám lenne. Mivel már tényleg farkaséhes voltam, egyből neki is láttam némi tápanyagot vinni a szervezetembe. Míg jóízűen tömtem magamba a ropogós étket, egyre csak azt éreztem, hogy figyelnek. Pontosabban az a bizonyos illető, aki velem szemben foglalt helyet. Felemeltem hát tekintetem tányéromról és láttam, hogy Jimin egyre csak engem figyel, s még hozzá sem nyúlt a reggelijéhez. - Te nem eszel, hyung? - kérdeztem tőle meglepetten. - Elment az étvágyam. - tolta el magától tányérját, nyomatékosítva ezzel kijelentését. - Ugyan mitől? - szöktek magasba szemöldökeim. - Itt hagysz. Utálsz. Gyűlölsz. Undorodsz tőlem. - sóhajtott fájdalmasat, durcás arckifejezése közepette beharapva száját. - Nem akarom, hogy elmenj! - csapott az asztalra mérgesen, mire elkerekedett szemekkel bámultam vissza rá. - Hyung... ez nem igaz! - vágtam rá azonnal pillanatnyi meglepettségemet követően. - Ne mondd ezt. Én tudom... - buggyant ki egy könnycsepp szeme sarkából. Olyan kis estlennek tűnt így, az erőszakos, ijesztő mivolta teljesen köddé lett, helyette egy, összetört férfi ült ott. Nem tudtam, mit tehetnék érte, végül azonban felálltam, s átsétálva az ő oldalára, felhúztam székéről, majd szorosan magamhoz öleltem, ő pedig szinte mágnesként tapadva hozzám, úgy szorítva, mintha nem lenne holnap. Fejét mellkasomba fúrta, s hamarosan megéreztem, ahogy a tőle kapott fehér póló átnedvesedik könnyeitől. Vajon mi lelhette őt? Kissé eltoltam magamtól, hogy szemébe nézhessek. Könnyektől vörös tekintettel, szipogva tekintett fel rám, majd hüppögve szólalt meg. - Neh... ne hagyjh... elhh... khérlekh...

JM: Miután megpusziltam homlokát, indultam is megcsinálni a reggelinket. - Hyung, nekem reggeli után sietnem kell haza... - Hallottam meg tevékenykedésem közben ezt a szívbemarkoló mondatot. - Oh, azt hittem, maradsz még egy kicsit... - Feleltem szomorkásan, s közben vajjal kentem a kenyereket. - Sajnálom, de sok dolgom van ma. - Törte meg a pár pillanatnyi csendet, majd számon csak egyetlen szó volt képes kicsúszni. - Értem. - Ezt követően ismét néma csend lett a helyiségben és csak a pirítós sercegését lehetett hallani a kés alatt, majd a kész ételt elé tettem, mire rögtön a felé kapott, és elkezdte azt magába habzsolni. Látszólag már tényleg nagyon éhes volt. Én csak néztem őt, miközben tányérom felett ültem és nem kívántam enni abban a tudatban, hogy ki tudja még hány perc választ el attól, hogy talán örökre itt hagyjon. - Te nem eszel, hyung? - Kérdezte tőlem meglepetten. - Elment az étvágyam. - Toltam el a tányérom magamtól. - Ugyan mitől? - Szöktek magasba szemöldökei. - Itt hagysz. Utálsz. Gyűlölsz. Undorodsz tőlem. - - Hyung... ez nem igaz! - Vágta rá, majd keserves hangon válaszoltam neki. - Ne mondd ezt. Én tudom... - S utolsó szavam után egy könnycsepp gördült ki szemem sarkából, mire ismét néma csend uralkodott a konyhában. A történtek szinte összekavarodva játszódtak le bennem pár pillanat alatt, és egyre jobban folytak könnyeim. Már csak annyira eszméltem fel, hogy az illető, aki eddig csak meglepetten nézett rám, a székből húzott fel, s szinte mágnesszerűen tapadtam hozzá, s mellkasába fúrtam arcomat. Hirtelen patakszerűen kezdtek el folyni szemeimből a könnycseppek, majd kicsit eltolt magától én pedig szemébe néztem, s hüppögve próbáltam kipréselni a számon a szavakat. - Neh... ne hagyjh... elhh... khérlekh... - Öleltem magamhoz szinte teljes erőből. - Én... Sajnálom... - Hagyták el a szavai az ő száját is kissé rekedt hangon. Én továbbra is csak mellkasán sírtam és nem tudtam mihez kezdek ezek után, de jóra sajnos innentől nem tudtam gondolni. - Te ne. - Hüppögtem továbbra is és eltoltam magamtól, majd letöröltem könnyeimet nagy küszködéssel. - Figyelj... - Köszörültem meg torkomat és fojtattam. - Akkor menj el fürdeni, átkötözöm a sebedet, és... - Csuklottak el szavaim, és ismét egy könnycsepp hagyta el a szememet, amit azonnal le is töröltem. - És hazaviszlek. - Próbáltam rá mosolyogni, ami jelenleg nem igazán ment. - Hyung... - Szólított meg szomorúan, és én csak megfogtam csuklóját, majd a fürdőbe húztam magammal, ahol még mindig a tegnapi nap eseményei látszódtak, s az ajtóban hirtelen megtorpantam. - Várj. Ne gyere utánam. - Toltam hátrébb őt, és bementem a fürdőbe, majd az ajtót behajtottam magam mögött és igyekeztem minden csepp vért feltörölni a földről a falnak támasztott felmosóval, ami a helyiség egyik sarkában volt. Pár perc alatt sikerült is minden, s visszamentem a kint hagyott Jungkookie-hoz, majd ismét megfogtam csuklóját és immár a tiszta fürdőbe húztam magammal. A tegnap odaadott törölközőt ismét kezébe nyomtam, ami a földre volt ledobva a tusfürdő kíséretében. - Tessék. Szólj, ha kész vagy. - Mosolyogtam rá halványan, és az ajtó felé indultam, majd mielőtt kimentem volna, megtorpantam. - Várjunk... Nem. - Fordultam vissza - Nem hagyhatlak magadra. Még a végén megint... Mindegy. - Hagytam abba, és a mosdókagyló feletti polchoz mentem, s utánam szólt, meglepett hangon. - Hyung... Mit csinálsz? - Nem törődtem kérdésével és kivettem egy kendőt, amivel azonnal bekötöttem a szemeimet. - Így nem fogok látni semmit. Leülök az egyik sarokba és megvárom, amíg lezuhanyzol. Ígérem nem veszem le addig a kendőt és nem mozdulok a helyemről. - S óvatosan elindultam céltalanul a falnak támaszkodva és lehuppantam a földre háttal Kookie-nak.

JK: - Én... Sajnálom... - nem tudtam, mit mondhatnék, csak hagytam, hogy öleljen, ameddig jólesik neki, remélvén, hogy minél előbb megnyugszik.
- Te ne. - szólt a sírástól rekedtes hangon, majd nedves arcát törölgetve eltolt magától. - Figyelj... Akkor menj el fürdeni, átkötözöm a sebedet és... és hazaviszlek. - eresztett meg egy igencsak gyér mosolyt, ami egyáltalán nem arról árulkodott, hogy szívesen tenné, amit mondott. Tényleg sajnáltam, ugyanakkor nem igazán értettem, sőt kezdett egyre jobban megkavarni ez az egész szituáció, így reagálni sem nagyon tudtam mit.
- Hyung... - szólítottam meg szánakozva, más azonban nem kívánkozott ki belőlem, de nem is lett volna ideje, hiszen Jimin hirtelen csuklón ragadott, s pár pillanat múlva ismét a fürdőszoba ajtaja előtt találtam magam, mielőtt azonban hyungot követve beléphettem volna a fürdőbe, egyszerűen hátrébb tolt.
- Várj. Ne gyere utánam. - azzal besurrant a helységbe, s behajtotta maga mögött az ajtót. Először nem értettem, mit akarhat, azonban néhány másodperc múlva bevillantak a tegnapi nap szörnyű emlékképei, s minden bizonnyal annak mocskát igyekszik most eltakarítani. Még a gondolatba is beleborzongtam, közben óvatosan megérintettem bekötött nyakam. Te jó ég, ha ezt otthon meglátják! Mit fogok mondani? Mialatt ezen őrlődtem magamban, Jimin kidugta fejét az ajtón, majd magával húzott, hogy végre fürödhessek.
- Tessék. Szólj, ha kész vagy. - nyomta a kezembe tegnap használt törölközőmet, majd megindult az ajtó felé, de még mielőtt kiment volna, megtorpant.
- Várj... Nem. Nem hagyhatlak magadra. - fordult vissza, a mosdókagyló felé véve az irányt. - Még a végén megint... Mindegy. - hagyta befejezetlenül mondatát. Sejtettem, mire gondol, ami rossz érzéssel töltött el, főleg, hogy azt feltételezi rólam, hogy újból megtenném, de ilyen butaságot biztosan nem csinálnék még egyszer. Viszont nem igazán tudtam, mik a tervei, ezért rákérdeztem.
- Hyung... Mit csinálsz? - Választ azonban nem kaptam, csak annyit láttam, hogy kivesz a szekrényből valami anyag féleséget, majd beköti vele szemét, s így szólt.
- Így nem fogok látni semmit. Leülök az egyik sarokba és megvárom, amíg lezuhanyzol. Ígérem nem veszem le addig a kendőt és nem mozdulok a helyemről. - adott magyarázatot, ezután pedig lépéseire ügyelve, a falnak támaszkodva távolabb ment, végül pedig háttal nekem leült a kőre. Nagyon meglepődtem, s felettébb furának tartottam a helyzetet. Hiába voltam tudatában, hogy Jimin nem lát semmit, még sem mertem egy rövidke ideig elkezdeni vetkőzni, hiszen a jelenléte mégiscsak "zavaró" tényező volt. Igaz, nem látott volna újat a tegnapiak után, de talán éppen ezért lettem még szégyenlősebb és érzékenyebb erre a dologra.
- Nem mersz levetkőzni? - érdeklődött váratlanul hyung, amikor még mindig ott ácsorogtam ruhástul, persze ezt ő nem láthatta, mindössze csak a víz suhogásának hiánya vethette fel benne a kérdést.
- De én öhmm... mindjárt... - szerencsétlenkedtem zavaromban, végül mégiscsak megpróbáltam villámgyorsan lekapni magamról pólómat, de a hirtelen mozdulat hatására irdatlan fájdalom nyilallt nyakamba.
- Aish! - nyögtem fel a kellemetlen érzésre, mire hyung megfordult és villámgyorsan felpattant.
- Mi a baj? Ugye nem!? - s már tett is néhány lépést aggódva felém.
- Semmi csak óvatlan voltam és most fáj.
- Aigoo... Segítsek? - ajánlotta fel, amitől én csak még jobban zavarban éreztem magam, éppen ezért elutasítottam.
- Köszi, de megoldom. - Ő bólintott, én pedig újból nekiveselkedtem a műveletnek, azonban most sem jött össze. Annyira fájdalmas volt, hogy képtelen voltam tovább haladni egy bizonyos pontnál.
- Szerintem jól jönne. - jegyezte meg Jimin, s még mielőtt tiltakozhattam volna, megfogta már valamennyire megemelt felsőmet, majd óvatosan elkezdte lehúzni.
- K-köszönöm hyung... - hebegtem zavartan, majd gyorsan hozzátettem. - A többit megoldom egyedül is.
- Rendben. - somfordált vissza iménti helyére, én pedig lassan elkezdtem levetni magamról többi ruhadarabomat is és beugrottam a zuhanyfülkébe. Nem sokáig folyattam magamra a vizet, hiszen minél előbb túl akartam rajta lenni, arról nem is beszélve, hogy a sebem irdatlanul csípett. Amikor elzártam a csapot, kilépve a fülkéből gyorsan megtöröltem kicsit hajamat, majd a törülközőt derekam köré csavartam, s Jimin felé fordultam.
- Végeztem. - jelentettem ki.
- Oké, akkor átkötözlek. Egy pillanat és hozom a dolgokat. - ekkor megindult az ajtó felé, közben kioldva a szemét takaró kendőt, csakhogy nem vette észre a zuhanyzóból kilocsolt tócsát, s azzal a lendülettel meg is csúszott.
- Hyung!!! - kiáltottam villámgyorsan mellette teremve, az utolsó pillanatban elkapva, majd magamhoz húzva őt. Egy pár pillanatig csendben ziháltunk és próbáltuk feldolgozni a történteket, míg végül hyung szólalt meg.
- Már másodszorra mented meg az életem. Te tényleg egy csoda vagy. Köszönöm. - pislogott rám elismerő, meghatott tekintettel.
- Ugyan, én csak...
- Te csak az én őrangyalom vagy, Jungkook. Ezért van rád szükségem.
- H-hogy m-micsoda? - kerekedtek el meglepetten szemeim szavai hallatán. Hogy én őrangyal? Ez... ő és én... Aigoo... Semmit sem értek. Azt hiszem kezdek belebolondulni ebbe. A szívem hevesen ver, ahogy a karjaim közt halványan mosolygó férfira pillantok. Nem tudom felfogni, mi történik velem. Tekintete bizalmat sugároz és azt az érzést kelti, hogy biztonságban érzi magát. De én miért érzem ugyanezt a történtek után? Miért vált ki belőlem ilyesmiket a tudat, hogy szüksége van rám. Talán mert soha senki nem éreztette még ezt velem? Igen. Azt hiszem ő az első...
- Kookie... - hozott vissza Jimin hangja gondolataimból.
- Igen?
- Minden rendben? - fürkészte az imént elkalandozott ábrázatomat.
- Persze. - jelent meg arcomon apró mosoly.
- Akkor jó. - viszonozta a gesztust. - Na, mindjárt hozom a kötszert. - távolodott el tőlem, az ajtó felé indulva meg.
- Hyung! Várj... - kaptam el csuklóját, visszafordítva magam felé.
- Mi az, Kookie? - pislogott rám meglepetten. A szívem megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag szó szerint dübörgött mellkasomban, s magam sem tudom miért, de a következő kérdést tettem fel Jiminnek, miközben tekintetem mélyen az övébe fúrtam.
- Hyung... az őrangyalok lehetnek... - itt azonban cseppet inamba szált a bátorságom, s a földet pásztázva fejeztem be mondanivalóm. - ... szerelmesek?- szemöldökei csodálkozva szöktek magasba kérdésem hallatán, majd arckifejezése üde és boldog mosollyá alakult, ami kuncogásba torkollott.
- Ez meg miféle kérdés?
Így belegondolva tényleg elég bután hangzott, mégis tudni akartam, mi ez a leírhatatlan érzés, ami viharként tombol bennem, ellent mondva minden ésszerűségnek.
- Én csak... - próbáltam megmagyarázni, de úgy éreztem, itt az ideje hagynom, hogy szavaim helyett tetteim beszéljenek. Ajkaira pillantva egész testemben megremegtem, s egy halk sóhajt kiadva magamból, lehunytam szemeimet, majd hagytam, hogy a bennem felgyúlt szikra vezessen. A másodperc tört része alatt selymes partot értem, belesimulva egy forró csók kicsapongó tengerében. Fürtjeim közé ujjak kúsztak, nyakamat óvatosan egy kar fonta körül, én pedig kicsivel ezután, art végigsimítva szakadtam el tőle lángvörös arccal.
- Nos...? - kérdeztem zavartan beharapva ajkam, s rápillantva láttam, ahogy hyung olyan őszintén mosolyog rám, mint még soha senki.
- Most már egészen biztos...

JM: Mikor leültem nagy csönd kezdett el uralkodni, amit Jungkookie pár pillanat után megtört heves vetkőzésével és egy feljajdulással, amitől összerezzentem és azonnal felkeltem bemelegített helyemről - Mi a baj? Ugye nem!? Aigoo... Segítsek? – ajánlottam fel segítségemet, amit nem meglepően elutasított, de látva, hogy fáj neki minden mozdulat, ennek ellenére is segítettem neki felsője levételében. Elmondása szerint a többit megtudja oldani, s én kicsit megnyugodva visszabandukoltam a sarokba egy halk köszönöm után és ismét a földre vetettem testem, s megvártam míg Jungkookie lezuhanyzik. – Végeztem. – törte meg ismét a csöndet. Gyorsan készen lett, mit ne mondjak. - Oké, akkor átkötözlek. Egy pillanat és hozom a dolgokat. – indultam volna el az ajtó felé miközben a kendőt fejtettem le fejemről, de pillanatok alatt megcsúsztam a zuhanyzó melletti tócsán, amit észre sem vettem, s egy kar ragadt meg még mielőtt szétcsaptam volna a fejem a kövön. - Már másodszorra mented meg az életem. Te tényleg egy csoda vagy. Köszönöm. – pislogtam rá. - Ugyan, én csak... - Te csak az én őrangyalom vagy, Jungkook. Ezért van rád szükségem. – s ennek hallatán elkerekedtek szemei. - Kookie... – szólítottam becenevén, mikor más kínosan sokáig nem szólt semmit. - Igen? - Minden rendben? – Persze. – jelent meg arcán egy apró, édes mosoly – Akkor jó. – pattantam fel, majd most már óvatosan és inkább lassan mentem az ajtóhoz, még mielőtt megint hanyatt vágnám magam. - Na, mindjárt hozom a kötszert. - Hyung! Várj... – kapta el hirtelen csuklómat, s visszafordított maga felé. - Mi az, Kookie? – pislogtam rá meglepetten. - Hyung... az őrangyalok lehetnek... szerelmesek? – szemöldökeim akaratlanul is a magasba szöktek, de üdén és boldog mosolyt viseltem arcomon, s kuncogásba kezdtem - Ez meg miféle kérdés? – kérdeztem vissza, de meglepetésként rögvest egy csókot kaptam, amibe teljesen belemélyültem és a hajába túrtam ujjaimmal, s karommal óvatosan körbefontam nyakát. - Nos...? – simította végig arcomat, majd hátrált tőlem vörös arccal. - Most már egészen biztos... – mosolyogtam rá őszintén, majd összekulcsoltam ujjainkat és magam után húztam a hálószobába, hogy ott kössük át sebét. A szoba ajtajához érve megtorpantam és minden szó nélkül a nappaliba vonszoltam tovább a még kissé kipirult arcú Jungkook-ot, s leültettem a kanapéra. Nem akartam, hogy ezt a csodálatos pillanatot elszúrjam a szobában történt dolgok hátramaradt nyomaival. – Várj itt. Hozom a kötszereket meg hozok neked tiszta ruhát. – mondtam neki nyugtatóan mosolyogva, s elindultam a szobába. Rossz volt látni a dolgokat, de kénytelen voltam bemenni. Majd, ha hazavittem Jungkook-ot akkor kitakarítok mindenhol. A kedvem egyből rosszabb lett. Belegondolva abba, hogy pár óra múlva már nem látom az őrangyalom, minden életkedvem leszívta, így miután előhalásztam az elsősegélydobozt, egy fekete pólót, alsónadrágot és egy szürke melegítőnadrágot, az ajtót becsukva magam után szinte mosolyomat a szobámban hagyva mentem vissza a nappaliba. – Ezeket majd vedd fel, de előtte megcsinálom a kötözést. – Baj van Hyung? – kérdezte aggódóan, mire csak megráztam a fejem és bal szemem sarkából kigördült egy könnycsepp miközben a kötszerek között matattam, minél jobban takarva arcomat. Leszedtem a véres pamut anyagot nyakáról, óvatosan lefertőtlenítettem, bekentem és feltekertem az új kötszert. – Készen is vagy. Vedd fel itt nyugodtan a ruhákat, amit hoztam. Én addig hozok neked egy pohár vizet. Biztos szomjas vagy. – s fordultam is a konyha felé, de hasonlóan a fürdőszobai esethez, csuklóm után kapott, s maga felé fordított. – Hyung... Mi a baj? – tette fel a kérdést komolyan, mire egy fejrázás kíséretében csak annyit mondtam, hogy „semmi". Ujjait lefejtettem karomról és elindultam, ahogy terveztem. Ha így kell lennie, akkor így kell lennie. Haza kell mennie. Tényleg nem tarthatom magamnál örökre bármennyire is szeretném, hisz otthona is van, ahol biztos hazavárják és aggódnak érte most már. A csap alá tartottam az átlátszó üvegpoharat, majd teletöltöttem és mire visszamentem a nappaliba Jungkook felöltözve ült térdén könyökölve és lehajtott fejjel. Szó nélkül letettem az asztalra a poharat, majd leültem mellé és a hátára tettem a kezem. – Idd meg és indulunk. Oké? – választ nem kaptam, csak a pohár után nyúlt és pár nyeléssel lehajtotta magába annak tartalmát. Valami őt is bántotta, de nem kérdeztem meg mégis mi. Nem azért, mert nem érdekelt... Csak nagyon fájt így látni. – Indulhatunk? – kérdeztem, s közben felkeltem mellőle, mire csak bólintott és még mindig nem szólalt meg. Miután indulásra készen voltunk visszamentem a kocsikulcsért és a ház előtt hagyott autó irányába indultam előre engedve Jungkookie-t, majd bezártam a lakás ajtaját és én is a kocsihoz mentem, s beültem Jungkook mellé. – Írd be a címet. Addig megfordulok a kocsival. – nyújtottam felé telefonomat, majd beindítottam az autót és a főút felé fordultam vele. – Tessék. – nyújtotta vissza telefonomat, amit a tartóba helyeztem és elindultam a GPS által kijelölt úton. Nagyjából húsz perc alatt a célba értünk és a készülékem által mutatott kertes ház előtt megálltam és leállítottam járművemet. – Ez az? – kérdeztem a házat bámulva. – Igen. – felelte lehajtott fejjel. – Akkor... Megérkeztünk. – néztem Jungkook-ra, aki nem nagyon szándékozott rám nézni, sőt, egész úton nem is szólt semmit csak nézett ki az ablakon üres tekintettel.

JK: Őszinte mosolyát követően, ujjainkat összekulcsolva kezdett el húzni a háló felé, ám az ajtó előtt megtorpant és inkább a nappalit választotta helyszínül. Biztosan eszébe jutott mindaz, ami az elmúlt nap folyamán odabent hátramaradt és nem akarta feleleveníteni, legalább addig, amíg itt vagyok, amit nem is bántam. Ezután mégiscsak az említett szobába vitték lábai, hogy kötszert és tiszta ruhákat hozzon nekem. Mihelyst visszatért és átkötözte a sebemet, átadta a ruhákat, hogy húzzam fel őket, majd úgy döntött, kimegy a konyhába egy pohár vízért, mondván, hogy biztosan szomjas vagyok. Azonban láttam rajta a szín tiszta csalódottságot és az elképzelhető leges legnagyobb fájdalmat, amit valaha érzékeltem, így habozás nélkül rántottam vissza csuklójánál fogva, hogy megkérdezzem, mi a baj. Ám válasza nem sokat segített, ugyanis egy tipikus "semmi" volt csupán, én viszont tudtam, hogy pontosan az ellenkezője a helyzet. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki, ezért csak hagytam, hogy úgy tegyen, ahogy mondta, s egy perccel később már a kanapé előtt lévő kávézóasztalon állt egy vízzel teli üvegpohár.
- Idd meg és indulunk. Oké? - mondta már-már érzelemmentesen, amire én nem tudtam és nem is akartam semmit reagálni, mindössze felhajtottam az elém rakott folyadékot. - Indulhatunk? - kelt fel mellőlem ezután, amit én egy bólintással nyugtáztam, azzal a ház előtt parkoló kocsi felé vettük az irányt. Még egy utolsót visszapillantottam az épületre, mintha csak a régi házunk lenne, fogalmam sincs miért, pedig mindössze egyetlen éjszakát töltöttem itt és az elmúlt órák eseményei igen csak felkavarták az életemet, s igencsak mély nyomot hagytak bennem, talán ezért éreztem úgy, hogy valami ennyire ehhez a helyhez köt. Miután beszálltunk, Jimin a kezembe nyomta a telefont, hogy üssem be a lakhelyem koordinátáit. Valójában a legcélszerűbb az lett volna, ha visszavisz a kollégiumba, mert ott van minden holmim, de nem akartam, hogy bárki, aki hétvégére nem ment haza, így lásson, ráadásul most leginkább a saját ágyamban szerettem volna lenni. Azt még nem tudom, hogy a szüleimnek milyen mesét adok be, hogy miért vagyok tele foltokkal és hegekkel, ezen gondolkozni azonban most képtelen voltam. Miután bepötyögtem a szükséges információt, el is indultunk, a közeli kisvárosba, ahol a családom él. Furcsa, hogy mikor legutóbb ebben az autóban ültem, mennyire halálra voltam rémülve és minden áron szabadulni akartam, most azonban síri csendben, némán szenvedve, az érzéseim által belülről marcangolva, jobban belegondolva fájt, hogy hamarosan ki kell szállnom ebből a kocsiból és minden ami utána következik, rettentően bizonytalan, ami hihetetlenül aggasztott. Nem értettem saját magamat sem, hogy ezek után miért érzek ilyen furcsán, sőt miért érzek egyáltalán valamit a mellettem ülő férfivel kapcsolatban, aki se szó se beszéd elrabolt, megalázott és az életem is veszélybe került miatta. Elmondhatatlanul reménytelennek éreztem a helyzetemet. Legszívesebben elfelejtettem volna a tegnapot mindenestül, de egy részem ezt nem akarta, s nem tudtam rájönni, miért. Egészen addig őrlődtem, mígnem egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy leállt a motor. - Ez az? - bökött fejével Jimin a házunk felé, melynek előkertjében édesanyámat láttam meg kertészkedni, aki az autó érkezésére felkapta a fejét, én így rá sem merve nézni, magam elé bámulva feleltem halkan a kérdésre.
- Akkor... megérkeztünk. - jegyezte meg, amitől a szívem a torkomban kezdett dobogni. Nem akartam kiszállni, de a kocsiban sem maradhattam. Ekkor azonban Jimin kiszállt mellőlem, majd az én oldalamra sétálva kinyitott az én ajtómat is, melynek hatására csak még idegesebb lettem, ám nem akartam feltűnést kelteni, gyorsan kipattantam a járműből, mintha mi sem történt volna. Amikor édesanyám megpillantott, azon nyomban lefagyott arcáról a tőle megszokott gondtalan, üde kifejezés, s kétségbeesetten pásztázott végig.
- Szia anya! - igyekeztem mosolyt erőltetni arcomra és a legkevesebb jelét sem mutatni annak, hogy bármi történt volna, de mind hiába mert az aggasztó kinézetem éppen az ellenkezőjére engedett következtetni.
- Kicsim, mi történt? Hol voltál? Ki ez a férfi? - dőltek belőle sorra aggodalmas kérdései, de mire szóra nyitottam a számat, Jimin megelőzött a válaszadásban.
- Üdvözlöm, Mrs. Jeon, a nevem Park Jimin, matematika professzor az egyetemen, ahova a fia jár. Jungkook az elmúlt nap folyamán csúnyán összeverekedett egy diáktársával, aminek én vetettem véget. Az éjszakát a kórházban töltötte, s ma megkért, hogy hozzam őt haza.
Az elhangzott szavakra nem csak az előttünk álló szülőm döbbent meg, hanem jómagam is. Már biztosan jó előre kitervelte, hogy mit fog mondani.
- Nem... az nem lehet. Az én Jungkookom sohasem... Mondja el kérem, mi történt pontosan!
- Többet sajnos én sem tudok, erről a fiát kell megkérdeznie. - felelte édesanyámnak Jimin, s látszott rajta, hogy nem akarja túl sokáig húzni az időt, elakar tűnni innen, mielőtt még gyanúba keveredne. - Nem is zavarnám önöket tovább, ideje mennem. Viszlát...
Éreztem, hogy az előbbiek ellenére még is legszívesebben maradna, ugyanis valami visszatartja, az a valami, pontosabban valaki pedig én voltam. Elköszönni pedig a jelen események miatt esélye se lett volna úgy, ahogy arra a szíve vágyott, hogy méltóképp válhasson el tőlem, ezért hihetetlen keserűség sugárzott szemeiből, ekkor pedig a lehető legtöbbre szántam el magam, amit tehettem még utoljára.
- Köszönöm a segítségét, Mr. Park. Ég önnel...
Ekkor ő mindössze bólintott egyet, majd némán néztem végig, ahogy beszáll a kocsijába. Egy utolsót még visszanézett rám a járműből, s szemeiből, mintha könnyek indultak volna meg, majd nem sokat hezitálva elhajtott. Ekkor sarkon fordultam és megindultam a terasz felé, s a lépcsőn állva hallotta, hogy édesanyám még mindig hitetlen hangon szólít meg.
- Jungkook, ne menj el. Tudni akarom, hogy mi történt pontosan.
- Anya én...
- Igen?
Ekkor visszafordulva intéztem hozzá szavaimat, mielőtt bementem volna a házba.
- Otthagyom az egyetemet.
A reakciókat meg nem várva rohantam fel az emeleten található szobámba, melynek ajtaját becsapva, immáron záporzó könnyek közepette vetettem bele magam szépen megvetett ágyamba. Órákon keresztül nem tudtam abbahagyni, hol a sérelmek miatt, amiket Jimin okozott nekem, hol amit, hogy így ért véget minden. Végül, hogy eltereljem figyelmemet, bekapcsoltam a tv-t, ahol éppen egy híradó volt műsoron, melyben egy összetört kocsit mutattak az árokban, a riporter nő hozzáfűzni valója pedig a következő volt:
- Az elhunyt férfi kezében egy papírfecnit találtak, melyen az alábbi üzenet állt, "Most már én leszek az őrangyalod, Jungkook"...