➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

– És milyen volt az estétek? Remélem védekeztetek, mert még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagynéni legyek. Bár ha jobban belegondolok, biztosan nagyon édes lenne egy mini te és ő – vigyorodik el legjobb barátnőm, amint leülünk a padra. Épp nagyszünet van, és a szokásos kis rejtekhelyünkön vagyunk, az udvar egyik legtávolabbi helyén. Túlságosan is messze van innen az épület, ezért rajtunk kívül még csak néhány végzős jár ide. Ha épp lógni akarnak egy-egy óráról, ez tökéletes helynek bizonyul, mert habár tudják a tanárok hova mehetek, de a távolság miatt nem jönnek ellenőrizni, hogy valóban itt vannak. Egyszerűbb beírni a hiányzót. Mindenkinek az életében biztosan van egy olyan személy, akire bármikor számíthat bármilyen helyzetben, ugyanakkor vannak napok, mint például a mai is, hogy úgy érzed semmi nem jön össze és legszívesebben elutaznál messzire. De az az ember aki beragyogja a mindennapjaidat, ez alkalommal bosszant a butaságaival, pedig látszik, mennyire nincs kedved. Heran is az ilyen napját éli meg. Már mint, hogy butaságokat kérdez. Amióta Jungkook-nál vagyok, barátnőm van olyan kedves és minden általa aranyosnak alkotott történetet mesél. Mint az előbbi is, hogy én és a fiú együtt vagyunk, csak jól titkoljuk. Általában csak mosolyra húzom ajkaim mivel tudom csak viccel, de ezzel kissé túlzott.

– Még csak nem is vagyunk együtt, de te már a házas életemet szervezed? – húzom fel érdeklődve a szemöldököm, és abból a hatalmas vigyorból tudom, hogy hiba volt ezt a kérdést feltennem.

– Ugyan már Soyi, kit nézel te butának? Egy férfi csak akkor kéri meg, hogy költözzön hozza, ha komolyan gondolja – kezdd el lelkesedni, ami engem is feldob. Bár fogalmam sincs miért, hiszen Jungkookra csak barátként tekintek. És amiért náluk lehetek nem jelenti azt, hogy máris szerelmesek lennénk. De így jobban belegondolva, amíg lábadoztam, mindenben segített, persze nyilván az anyukája sem hagyta, hogy egyedül csinálja dolgokat, sőt nem is várták el tőlem, de azért még ha lehettem ott ölbe tett kezekkel. Volt, hogy a fiukkal sem ment el lógni, hogy az ő szavával éljek, hanem egyenest jött „haza", hogy ne legyek sokáig egyedül, mikor a szülei késő estig dolgoztak. És ilyenkor minden megmaradt házimunkát ő végezte el, sőt volt hogy főzött is, majd együtt csináltunk valami programot. – Meg aztán egy ilyen kekszi testnek ki tudd ellenállni? – mutat végig rajtam vigyorogva. Képzeletben homlokon csapom magam. Hogy tudd folyamatosan csak arra gondolni? Egyébként is csak barátok vagyunk Jungkookal, nem gondolom, hogy efféleképpen gondolna rám.

– De ha én nem akarom, az már erőszaknak számít. Különben is csak barátok vagyunk Heran – veszem elő az ebédem. Még az este főztük közösen. Én a rizst főztem, Jungkook pedig a húst sütötte, illetve meghámozta a zöldségeket és rám maradt a párolás.

– De most komolyan nem volt semmi? – hitetlenkedik legjobb barátnőm, ami egy ártatlan mosolyt csal ki belőlem. – Én ezt nem hiszem el. Biztos összemelegedtetek csak nem akarod megosztani velem, igaz?

– Nem Heran, tényleg nem történt semmi. Mondtam már, hogy csak barátok vagyunk. Amiért kedves nem azt jelenti, hogy egyből az ágyba akar vinni vagy már szerelmes is – emelem fel a kezem védekezésképp, mire nagyot sóhajtva megadja magát. Bár ez inkább amolyan, tudom, hogy hazudsz sóhajnak nevezném, pedig tényleg nem. – De ha már beleképzelsz a barátságba párkapcsolatot, veled és Yoongi-val mi van? Olyan keveset mesélsz rólatok – kóstolom meg a rizst. Anya sokszor mondta, hogy a férfiak is tudnak finoman főzni, csak nem hittem neki. Azonban mióta az ő főztjét csak hétvégenként eszem, rákellet jönnöm, mennyire igaza volt. Jungkook istenien főzz, bár nem sok ételt tudd elkészíteni, de amit igen, az egyszerűen tökéletes.

– Nem túl sok. Minden rendben van, ne aggódj, csak tudod, Yoongi nem igazán szeret róla beszélni. Nem mintha szégyellné, csak gondolom nincs hozzászokva ehhez. De Jungkook veszély bal oldalt – biccent fejével az említett irányba, gyorsan összeszedve a dolgait. – Szeretnél Soyi-val beszélni? Jó, rendben, én amúgy is menni készültem – áll fel hirtelen esélyt se hagyva az érkezett személynek válaszolni, mert már megy is. Fejcsóválva eszegetem csendben az ebédem, míg Jungkook mellém nem ül.

– Jó étvágyat – bár nem látom de hallatszik a hangján, hogy mosolyog. Nem tudom, hogy képes erre. – Beszélhetnénk kicsit? – meglep kérdése mégse mutatom ennek jelét, és válaszként bólintok. Nem szeretnék udvariatlan lenni, és teli szájjal beszélni vele. – Elég régóta gondolkozom azon, hogy miért iratkoztál ide? Ha bajba kerültél és édesapád emiatt viselkedik így, semmi baj Soyi, ketten megoldjuk. De csak úgy tudok segíteni, ha elmondod mi volt a baj. – nem igazán lepett meg, hiszen valahol számíthattam rá, hogy egyszer majd beszélnem kell erről. Csak nem értem, miért most. Lenyelve a falat húst, nézek szemeibe amiben színtiszta aggódás csillog. Valami itt nincs rendben. Biztos történt valami. Érzem. Különben várna ezzel a kérdéssel míg magamtól nem mondanám el.

– Sokat hiányoztam, és visszamaradtam volna egy évet, de apa ezt nem akarta. – vallom be félig az igazságot, mindvégig az ebédem nézve. Magam se tudom miért de ebben a pillanatban legszívesebben a föld alá ásnám magam, szégyenembe.

– Lógtál?

– Egy autóbalesetem volt. Nem emlékszem miért mentem a nagybátyámmal vagy min veszekedtünk, csak arra, hogy az egyik pillanatban még kiabálunk egymással a másikban még a kórházban ébredtem. A nagybátyám meghalt, és apa szerint az én hibám. Talán igaza van. Ha nem veszekedem vele, még most is élne, apa pedig nem gyűlölne – a végét szinte suttogom mégis tökéletesen értette Jungkook.

– Ez butaság, nem a te hibád Soyi – suttogja szorosan magához ölelve. Szipogva fúrtam fejem nyakába, megnyugvást keresve. Ő az első akinek őszintén beszéltem a balesetről. De mint minden pillanatot ezt is tönkre kellett tenni, méghozzá egy olyan személynek, akit a legkevésbé se szerettem volna látni.

– Csak nem hiányoztam?