➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Boldogság. Ez az egyetlen szó leírja az utóbbi időben érzelmeimet. Boldogság tölt el, hogy nem kell aggódnom, hogy apa mikor örül meg ismét, és azért is, hogy Jungkook szülei kérdezés nélkül fogadtak be. Nyilván nem éppen, hiszen a fiuk nagy vonalakban elmesélte mi történt, legalábbis gondolom, de nem kérdezik, mi történt. Amiért hálás vagyok, mivel nem tudom hogyan mondhatnám el, ha netalán érdeklődnének. Viszont az is nagy szerencse, hogy a környéken egy osztálytárs sem lakik, így nem kell bujkálnunk, vagy nem gyanús nekik, itt tartózkodásom. Most hazudtam, mivel Yoongi tudd egyedül erről, de ő nem fog problémát csinálni. Szóval nincs miért aggódnom.

Már pár nap eltelt, a költözésem óta, és látszólag minden rendben. Úgy értem, apa nem csinált semmit, nem bosszulta ezt meg, hiába rettegtem ettől az első napokban. Ugyan most sem érzek másképp. Mindig mikor csörög a mobilom, vagy a Jungkooké, gombóccal a torkomban veszem fel, hiszen félek, hogy apa az. De anyán és legjobb barátnőmön kívül senki nem keres. Amiatt sem kell aggódnom, netalán bosszúból anyát ütné, mivel elmondása szerint azóta nem volt otthon apa. Ugyan kérhetnénk segítséget a rokonoktól, de javarészt mint apának hinnének, aki viszont nem, túl messze él innét. Az ország másik felében egy kis faluban vannak inkább, ami miatt igencsak nehéz lenne suliba járnom. Átiratkozni még nem szeretnék. Plusz meg anyának is nehézkes lenne bejárni dolgozni. Ugyan tőlük sem kértünk segítséget, sőt, viszont nem volt mit tennem mikor Jungkook elrángatott. Jó barátnak bizonyul és valamiért azt érzem, nem szabad veszni hagyjam őt.

Az oldalam már sokkal jobban van, még fáj de kezd eltűnni a szivárvány nyoma. A ház úrra még aznap mikor eljött értem, ragaszkodott hozzá, hogy orvoshoz menjünk. Nem akartam, mivel nem mondhattam azt, leestem a lépcsőről vagy hasonlók, hiszen úgyis tudná. Viszont az orvos Jungkook apukájának egyik barátja, akit még az egyetemről ismer, így nem okozott problémát, és meg tudta vele beszélni, hogy ne szóljon senkinek. Bár szigorúan ágypihenőt rendelt ki nekem, én mégis itt állok a gáztűzhely fölött ebédet készítve. Nem igazán tudtam még, mik a kedvencei, ezért bajlódtam kicsit, hogy mit is főzhetnék, de úgy gondolom a miso levest sokan szeretik, és mivel volt hozzávaló, neki láttam az elkészítésének. Az anyukája megengedte, miszerint nyugodtan készíthetek magamnak amit csak akarok, érezzem magam otthon, így bátorkodtam néha főzni. A rizst már megfőztem és húst, illetve zöldséget is pároltam, szóval már csak a tésztának kell megfőnie és kész lesz az ebéd, mire hazajön Jungkook. Furcsa ezt kimondani, hiszen eddig a szüleim háza volt az otthonom, de mégis itt sokkal jobban érzem magam. Nem kell attól félnem mikor kiabálnak velem, mit nem csinálok jól.

– Milyen jó illatok vannak – érzek meg két erős kar derekamon, amik magukhoz ölelnek. Mostanában egyre közvetlenebb velem, így gyakran ölel meg, vagy érinti meg kezem, félkarom, ami persze kissé furcsa de nem szólok érte. Észrevettem, hogy Yoongival is egészen közvetlen, így úgy gondolom a közel hozzá álló személyekkel ilyen.

– Ilyen hamar hazajöttél? – érdeklődöm megkóstolva a levest. Úgy érzem a tészta megfőtt, de a biztonság kedvéért odanyújtom neki is. Ízlelgeti majd mosolyogva bólint, ami boldoggá tesz. Ízlik neki a főztöm.

– Jóval elmúlt dél, de aggódtam érted, így hazakérőztem. De ez nagyon finom – pimasz mosolyra húzza ajkait mire szemet forgatok.

– Tudod, hogy nem szeretném ha miattam csúsznál. Még a végén a szüleid megbüntetnek – húztam el szám mivel erre még gondolni is rossz volt.

– Nem lesz baj, ne aggódj – biztosított mire bólintva válaszoltam.

– Megterítenél? – súgom szigorúan a fortyogó levest nézve. Talán jobb lenne ha lekapcsolnám még mielőtt szétfő a tészta. Nagyon zavarba hozz a közelsége, és fogalmam sincs miért. Eddig csak a tanárnál éreztem így de...tényleg, mióta itt vagyok Jungkooknál egyre kevesebbet gondolok rá. Persze még ugyan olyan fontos, és ezer felé repkednének a pillangók a gyomromban ha csak a nevére gondolok, de...mégis valami más. Pontosan nem tudom mit, de más.

Szó nélkül teszi amire kértem. Dúdolva vesz ki két tányért a szekrényből, majd evőeszközöket is, és szépen az asztalra helyezi. Kellemes, mély hangja van, ami megnyugtatja az embert.

– Miért nem leszel ének tanár? – kérdezem hirtelen. Szép hangjára utalva.

– Nem igazán gondolkodtam még azon, hogy mi legyek – mosolyogva lép felém, kissé zavarodottan pislogva – Tudom, hogy itt lenne az ideje hiszen nagy részt a többiek már tudják mit akarnak, köztük biztos te is, de nekem ez nem megy olyan könnyen. Talán beiratkozom a művészetibe vagy sportolni fogok. Vagy mindkettő. Nem tudom Soyi, vagyis...nem akarok elhamarkodottan dönteni, hogy aztán megbánjam a szakot amit választottam. – magyarázza őszintén ami logikus, hiszen nem tudhatja mindenki pontosan mit akar. Van, hogy idővel jövünk rá mit akarunk igazából.

– De ezzel nincs baj Jungkook, és igazából nagyon én sem tudom mit akarok. Apa a legjobb egyetemre akarja, hogy menjek üzleti ágazatot választva, de nekem valahogy az nem menne. - vallom be én is őszintén. Jókedvűen veszi le a gáztűzhelyről a leves, hogy aztán az asztalhoz vigye.

– Mi az a boríték a pulton? – érdeklődik oda se nézve az említett helyre, miközben mindkettőnknek szed egy kis levest.

– Azt anya küldte, amiért itt élhetek – veszem el onnan az említett borítékot és nyújtanám oda neki, ám nem fogadja el.

– Azt hittem ezt már megbeszéltük Soyi – felsóhajt lehunyva szemeit – Ezt szépen vissza fogjuk adni édesanyádnak.

– De nem élhetek csak úgy veled, veletek. Nem tarthatnak el a szüleid – motyogom ujjaimat tördelve. Bár szülei mondták, hogy nem zavarja, sőt kifejezetten örülnek neki, hogy itt vagyok és egyáltalán nincs terhükre, viszont engem nagyon is bánt. Olyan érzés mintha csak kihasználnám Jungkookot. Az exe is ezt tette vele, és én nem szeretném.

– Az egyetem után mindent visszafizethetsz, és erről nincs több vita.– Milyen jó illatok vannak – érzek meg két erős kar derekamon, amik magukhoz ölelnek, majd egy finom csókot nyakamon. Kissé megijedek hiszen nem számítottam rá, ugyanakkor megnyugtat mély hangja.

– Ilyen hamar hazajöttél? – érdeklődöm megkóstolva a levest. Úgy érzem a tészta megfőtt, de a biztonság kedvéért odanyújtom neki is. Ízlelgeti majd mosolyogva bólint, ami boldoggá tesz. Ízlik neki a főztöm.

– Jóval elmúlt dél, több órám pedig nincs mára. De ez nagyon finom – puszilja meg arcom, mitől szívem hevesebben kezd el verni. Hirtelen nagyon melegem lett, biztosan az arcom is kezdi felvenni a piros szint ugyanis Taehyung kuncogni kezd. Ezt csak akkor csinálja, ha észreveszi zavaromat.

– Megterítenél? – súgom szigorúan a fortyogó levest nézve. Talán jobb lenne ha lekapcsolnám még mielőtt szétfő a tészta. Nagyon zavarba hozz a közelsége, sokszor pedig ezt kihasználja. Lefekvéskor is annyira közel húzz magához, hogy még egy papírlap se férne el közénk. Vagy mikor tanulok, az ölébe húz óvatosan átölelve derekam, fejét pedig a vállamra teszi. Képes akár több órán át mozdulatlanul így lenni, egészen addig míg tanulok. Néha elcsattan egy-egy hevesebb csók tanulás közben, de aztán egy szigorú pillantással jelzi, hogy ideje folytatnom. Az nagyon jól esik, hogy nem tesz kivételt. Ugyan úgy viselkedik mint eddig ha a tanulmányaimról van szó. Szó nélkül teszi amire kértem. Dúdolva vesz ki két tányért a szekrényből, majd evőeszközöket is, és szépen az asztalra helyezi. Kellemes, mély hangja van, ami megnyugtatja az embert.

– Miért nem lettél ének tanár? – kérdezem hirtelen. Szép hangjára utalva.

– A biológia jobban vonz – mosolyogva lép elém, hogy egy édes rövid csókkal ajándékozzon meg.

– Azt mindjárt gondoltam – motyogom orrom alatt, kissé elpirulva, belegondolva mennyire lehet jó khm...hiszen még a csókjaiba is majd beleörül a szívem. Jókedvűen veszi le a gáztűzhelyről a leves, hogy aztán az asztalhoz vigye.

– Mi az a boríték a pulton? – érdeklődik oda se nézve az említett helyre, miközben mindkettőnknek szed egy kis levest.

– Azt anya küldte, amiért itt élhetek – veszem el onnan az említett borítékot és nyújtanám oda neki, ám nem fogadja el.

– Azt hittem ezt már megbeszéltük Soyi – felsóhajt lehunyva szemeit – Ezt szépen vissza fogjuk adni édesanyádnak.

– De nem élhetek csak úgy veled. Nem tarthatsz el – motyogom ujjaimat tördelve. Bár Taehyung mondta, hogy őt nem zavarja, sőt kifejezetten örül neki, viszont engem nagyon is bánt. Olyan érzés mintha csak kihasználnám őt, mintha csak a pénze kellene. Bongcha is ezt tette vele. Odaköltözött hozzá, miután elvileg az apja kidobta az utcára, elvárta, hogy mindent megvegyen neki miközben a nő még a kisujját se mozdította meg Taehyung-ért.

– Az egyetem után mindent visszafizethetsz – csókol homlokomra, mire behunyom a szemem – És ne merd azt mondani, nem akarsz tovább tanulni. Tudom, hogy nem lenne igaz. – fenyeget meg játékosan mire felnevetek.