➶➶➶➶➶ - ➷➷➷➷➷

Egy előkelő étterembe hozott Hoseok. Ahogy beléptem a helyiségbe elmosolyodtam, hiszen a kellemes árnyalatok a falon valamennyire megnyugtattak, a halk dallam ami éppen szólt, még inkább segített ebben. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy kivel és miért vagyok itt. Addig a pontig míg finoman a derekamra csúsztatta kezét és elkezdett húzni az egyik irányba. Kellemetlenül mentem haladta mellette, mosolyogva hiszen ezt várták tőlem és egyébként sem szerettem volna ha bárki furcsán nézz ránk a fancsali képem miatt, ezért ez egyszerűbb megoldásnak bizonyult. Egy eldugottabb helyre vezettek minket majd ide adták az étlapot, amint helyet foglaltunk.

– Nyugodtan válasz amit csak szeretnél – mosolyogva int Hoseok, mire ezt viszonozom. Mindig ezt teszi. Mérhetetlenül kedves és a kedvembe jár, ami egy bizonyos pontig tetszik azonban ha ezt túlhaladja igencsak idegesítővé válhat. Nem akkor van szó, hogy nem esik jól ez a fajta kényeztetés, sokkal inkább vele van a baj. Vagyis nem konkrétan vele, hiszen valóban rendes de én nem vele szeretnék lenni. Megköszörülve a torkom, gyorsan átlapozok a kínálaton de végül mégis csak egy egyszerű salátán állapodok meg. Terveim szerint hamar megeszem és már megyek is, mivel a kelleténél nem akarok több időt tölteni vele, nehogy még félre értse.

– És hogy telt a hetet? – töri meg a kínos csendet, amire elsőre nem tudok mit felelni. Ő már felnőtt, bizonyára tudja milyen egy átlag diák napja az iskolában, magyarázkodni pedig számomra kínos lenne, ezért egy rövid de semleges válasz mellett döntök.

– Kimerítő, de hamar eltelt – ismét beállt közénk a kínos csend Vagyis az én részemről az volt, mivel eléggé kellemetlen egymással szemben ülni szótlanul, miközben hol a plafont hol öt bámulom. Nem tudom Hoseok ezzel hogy van, de ez számomra kicsit sem volt kellemes.

– Figyelj Soyi, tudom, hogy valószínűleg nem kellemes ez neked és legszívesebben máshol lennél – időközben elkezdtem a szalvéta végét gyűrögetni, ezzel is elütve az időt, de az utolsó szavaira felkaptam a fejem. Magam se tudom miért de szinte éreztem mit akar közölni így, elkerülve a még kínosabb helyzetet megelőztem.

– Nagyon sajnálom de ez nekem nem fog menni. Most ha megbocsátasz – hajoltam meg illedelmesen, majd magamhoz kapva a táskám indultam ki az étteremből. Nyilván tudom mennyire megalázó faképnél hagyni egy férfit, főleg egy randevú kellős közepén, amiért szégyellem is magam de egyszerűen képtelen voltam kivárni míg megkéri, hogy legyünk együtt. Nemet mondani nem tudtam volna, így jobbnak láttam ezt a megoldást. Fogalmam sincs merre sétálok csak sodródom az árral és hagyom, hogy a szívem vezessen, bízva abban, hogy a megfelelő emberhez visz. Mosolyra húzom ajkaimat mikor meglátom az ismerős lakást. Csak kérlek legyen itthon. Gyors léptekkel indulok az épület irányába annak érdekében, hogy minél előbb találkozzak vele.

– Ki lehet az ilyenkor? – hallom meg mély hangját, mire szívem gyorsabban kezdi el pumpálni a vért. Nem kellett sokat várnom arra, hogy az ajtó kinyíljon, egy irtó cuki Taehyung-ot mutatva nekem. Haja összevissza áll, és habár még nem volt olyan késő, pizsama felsője kissé fel volt csúszva derekán, a kutyusa pedig a lába mellett ült boldogan nézve fel rám. Gondolkodás nélkül öleltem át derekát, fejem mellkasába fúrva. Nem bírtam visszatartani érzéseim, így amint ő is átölelt kibuggyant pár könnycsepp. Meg akartam csókolni, érezni, hogy valaki igazán törődik velem. Hogy valakinek igazán fontos vagyok. Ezért bátorságot vettem magamon és felhajolva hozzá, ajkaira tapadtam. Nem gondolkodtam a következményeken, semmin se gondolkodtam, csak arra vágytam, hogy érezzem teljes szívből szeretnek. És ezt csak Taehyung tudja megadni nekem. Nem tudom jól csinálom azt amit, de az ösztönöm azt súgja, hogy toljam beljebb a lakásba és fulladásig csókoljam. Csakhogy a következő pillanatban hirtelen eltol magától, összezavarodva pislogva le rám.

– Soyi mégis...mégis mi a fenét művelsz? – kérdezi meglepetten, olyan tekintettel mint akit mentem elküld mégis beinvitál lakásában. Voltam már itt párszor, a magánórák keretein belül ezért pontosan tudtam hol a kanapé, így oda akartam indulni azonban ő megfogta a kezem. Lassan szemébe néztem és az a tekintett ami visszanézett rám, teljesen zavarba hozott.

– Én..én – próbáltam valamiféle válasszal előrukkolni, de akárhányszor neki kezdtem nem jutottam messzire.

– Nem tudom mi volt ez, de meg kell beszélnünk – intett a nappali felé – Kérsz valamit inni vagy enni? – mivel nem adtam neki választ, üres kézzel jött utánam és foglalt helyet az egyik szabad résznél a kanapén. Jobban belegondolva elég nagy hülyeséget tettem, hiszen azért mégsem jöhetek csakúgy a tanárom lakására és csókolhatom meg. – Hűh, nem is tudom hol kezdjem. Nem mindennap történik ilyesmi az emberrel – elneveti magát a végén én azonban ezt égőnek érzem.

– Én csak azt hittem...a tanár úr is – kezdtem el makogni mint egy szende szűz de jobb lett volna ha inkább csendben maradok.

– Lehetetlen egy kapcsolat a tanár és diákja közt. Ezt te is jól tudod Soyi – emlékeztet a legfontosabbra amit nem lett volna szabad szem előtt tévesztenem.

– De hiszen a tanár úr...láttam hogyan nézz rám. Az a mosoly...csak rám mosolygott így.

– Ez csak fellángolás Soyi. Igen, gyönyörű nő válik majd belőled, szerencsés lesz az a fickó aki elnyeri a szíved, de az nem én leszek. Azt hiszem, ez akkor sem változna ha nem lennél a diákom – sóhajt egy hatalmasat majd óvatos mosoly kúszik ajkaira – Nem azért mert nem vagy szép, csupán mindkettőnk szíve máshoz tartozik – szavai hallatán nagyon elszégyellem magam, mivel van benne igazság és talán nem azért jöttem ide mert a szívem őt választotta, hanem mert szükségem volt egy megértő, tanácsot adó beszélgetésre.

– Honnan tudja, hogy

– Látszik rajtad Soyi. Talán még nem vetted észre, de kire gondolsz most? Kire gondolsz elsőre mikor felkelsz? Ha látod, érzed, hogy valami nincs rendben, aggódsz érte, de tiszteletben tartod ha nem akarja elmondani. Gondolj bele Soyi, kinek a társaságában vagy igazán önmagad. Ő lesz az akinél most lenned kell – mosolyogva mutat szívemre mire elpirulva pillantok a padlóra. Kire gondolok elsőre, kivel érzem magam igazán felszabadultnak...Azt hiszem, nem, biztos vagyok benne, hogy nem a tanárom az. Továbbra is fontos számomra és talán a szívem egy része az övé marad, de van aki ennél is többet jelent nekem.