Ezek után nem igazán beszélgettem vele csak a bátyámra tudtam koncentrálni. És senki félre ne értse, nem vagyok belé szerelmes és nem is akarok az lenni. Amikor vége lett a versenynek visszaindultam a többiekhez. A bátyám fáradtan jött oda. A nyakába ugrottam.

- Ügyes voltál bátyus.

- Hogy jutottál a kordonhoz? – kérdezte mikor már elengedtem.

- Az a fiú segített. - mutattam a szőkére, aki tátott szájjal nézett ránk.

- Ő egy Rogers? – szólalt meg.

- Igen. Alice Rogers vagyok. – mosolyogtam rá.

Elnevette magát.

- Ez nem igaz. Egy ilyen kislány. – nevetett.

- Ne kérlek ne...- kezdte a bátyám, de nevetett. – Ő Diego Fisher.

- Ne merj nevetni rajtam. Én is egy Rogers vagyok, de attól még egy lány.

- Rendben. Versenyezzünk.

- Oké. Már ha Jason nem árulja el anyunak.

- Lakat a számon. És amúgy is jó buli lesz, mikor levered. – adta oda a kulcsokat. – Csak ügyesen húgi. Kerítsetek neki egy ruhát és egy sisakot. – kiállotta el magát.

Néhány perccel később elindult a verseny. A bátyám motorja olyan gyorsan ment, mint a szél. Se perc alatt leelőztem őt. A bátyám, majdnem elsírta magát. Hiszen legyőztem egy versenyzőt.

- Az én húgom. – hajtogatta és közben oda ment néhány emberhez.

Hirtelen minden elhalkult. A tömeg szétnyílt. Apa és a nagyapám jöttek oda hozzám. Azt vártam, hogy leszidjanak, de nem. Mosolyogtak.

- Gratulálok Alice. – szólalt meg nagyapa, aki már lassan 60 éves.

- Így van ügyes voltál kislányom. – mosolyodott el apa. – De egy hét szobafogság, amiért nem szóltál nekem erről. Tudod, hogy mennyire aggódtam?

- Sajnálom. – mondtam, mire megsimogatta a fejem.

- Sajnálom, hogy megzavarom a beszélgetést, de maga Sean Rogers? – kérdezte Max.

- Igen. És te Max Smith az unokám egyik barátja.

- Tudja a nevem. – mondta és hanyatt vágódott.

Mindenki felnevetett.

- Most haza kell mennem? – kérdeztem.

- Dehogy. Miért kellene? Hiszen már mi is itt vagyunk. – mondta apa én pedig boldogan ugrottam a nyakába.

Még egy kicsit beszélgettünk, majd megláttam az egyedül kuksoló Diegot. Oda mentem hozzá.