- Szóval te vagy az, akitől féltenem kel a lányomat?

- Bántani merted a húgomat?

- Hozzá mertél érni Alicehoz te nyomorék? – ragadta meg a nyakánál fogva.

- Nem is olyan rossz. Illik a családba. – pillantott rám apa.

- Van ennél jobb is. – mondta a bátyám apának. Ha ő bevadul, akkor igazán szeretheti Alicet.

Erre a mondatra pír jelent meg az arcomon. Komolyan gondolta akkor, hogy szeret engem. A szívem olyan hevesen vert, hogy egy kakukkos óra megszégyenült volna mellette. Viszont hanem hagyhatom, hogy jobban bántsa azt a férfit, mert ha igazat mondott, akkor Katy nagyapja.

Oda mentem Diegohoz és a karjára tettem a kezem. Megállt és rám pillantott.

- Lehet, hogy ő a nagyapja Katynek.

- Akkor dalolj tata. Ki az anyja a lánynak? – mondta fenyegető szemekkel.

- A neve Hope Wilson, de már meghalt. Így csak ő maradt nekem. Az a kislány. Vissza akarom kapni. És a miatt a férfi miatt halt meg.

- EZ NEM IGAZ! Ő szerette a maga lányát. Ő az én unokatestvérem volt. De ő meghalt. Szóval, ha a szájára veszi, akkor kinyírom. – mondtam és visszatartottam a sírást. – Nem tudja milyen fontos volt ő nekem. De tudja mit ilyen gyűlölet mellett inkább kilépek, és soha többé nem láthatja az unokáját. Ő...Ő... Ő az én... – kezdtem és térdre rogyva elsírtam magam. – Miért hagytál magamra.

- Mondták már, hogy maga egy vérbeli nyomorék. – szorította ökölbe a kezét apa. – Az, aki megsiratja a lányomat az nem maga. – mondta keményen, majd átölelt és lágyan hozzám szólt. – Menj haza kincsem. Diego haza visz, majd mi elintézzük a bátyáddal.

- R..Rendben.

Hazáig kísért. Viszont valamiért nem akart bejönni. Mire elkezdtem befelé húzogatni. Vele olyan volt, mintha újra gyerekek lennénk. Hanyatt estünk. Összenéztünk, majd elnevettük magunkat.

- Anya haza értél? – hallottam Katy hangját.

- Igen és hoztam egy vendéget is. – álltunk fel gyorsan.

Gyors lépteket hallottam, majd megállt velünk szembe a hang tulajdonosa. Szigorú tekintettel mérte végig Diegot, majd elmosolyodott.

- Elfogadva. Gyertek beljebb. – ragadta meg a karunkat.