Míg a családfő a zárral babrált, szívem ismét heves vágtába kezdett, vajon milyen lesz a lakás, a szobám? Kattant a zár, kis csapatunk pedig betódult rajta.

  Egy kis előszobában tolongtunk a sötétben, míg valaki végre felkapcsolta a lámpát. Épp csak annyi helyünk volt, hogy lerúgjuk a cipőinket egy kupacba egy csíkos szőnyegre, kabátunkat föléjük akasszuk egymásra egy kisebb fogasra, s már csoszogtunk is tovább. A zöld bejárati ajtótól pár lépésre már egy kör alakú, nagyobbacska helyiség volt, a konyha. Középen egy kerek asztal állt, mögötte egy hosszabb, fekete pult díszelgett, ami annyira megtetszett, hogy már akkor eldöntöttem, ha már egy ideje itt leszek, száz százalék, hogy fel fogok oda ülni, valószínűleg a sarokba, a tűzhely mellé, mert ott a legjobb.  A pult mellett egy lépcsőfokon lelépve juthattunk a nappaliba, ahol egy L-alakú kanapén, a TV-n kívül még volt egy munkaszobára emlékeztető, különálló, mégis hozzá tartozó helyiség, ahol egy íróasztal foglalt helyet egy számítógép és egy könyvespolc társaságában.  Az anya fejével a konyhából nyíló folyosó felé bökött - a két helyiséget három lépcsőfok kötött össze -, s valamit hadart, mire Kostja felkapta a cuccaimat, s elindult velük a folyosó felé, én pedig rögtön követni kezdtem. Ahol a cuccom, ott vagyok én is.  Ahogy felléptünk a lépcsőkön, Kostja lefejelte a falat... Akarom mondani, szabad kéz híján a fejével kapcsolta fel a lámpát, s mentünk is tovább. A folyosóról hat egyforma ajtó nyílt, s már tudtam, rengetegszer el fogom téveszteni, melyiken kell bemennem, így próbáltam koncentrálni, hogy megjegyezzem, Kostja a jobb falon elhelyezkedő második ajtón ment be, s rakta le a cuccomat egy ágyra. Ezek komolyan egy külön ágyat vette, mert ez határozottan nem pótágy vagy matrac volt! - Vy - Te - Jekatyerina. Soobshcha - Együtt. Ez utóbbira csak abból jöttem rá, hogy a szoba tele volt babákkal, falra tűzött gyerekrajzokkal, szétdobált holmikkal és egy bevetetlen, hercegnős ággyal, illetve onnan, hogy Kostja a biztos siker érdekében azzal szemléltette mondandóját, hogy ujjait összefűzte. - Ladno - feleltem bólogatva, hogy rendben, s elmosolyodtam.

  Na, de hova teszem a cuccaimat? Ijedten néztem az előttem álló fiúra, ezt most hogyan kéne megkérdeznem? Nem azért, de a mondatból egyik szót sem ismerem...

  Hirtelen ötlettől vezérelve felmutattam neki mutatóujjamat, hogy várjon egy percet, majd leguggoltam a sporttáskám mellé, s a szótáram után kezdtem kutatni. Tudtam, hogy valahova leírtam bele azt a szót, hogy "hova?", de legnagyobb sajnálatomra két szótáram közül először a cirill betűset találtam meg, és az olvasásban nem tartok körülbelül sehol, ezért úgy néztem a kunkori-gömbölyű alakzatokra, melyek szerintem leginkább barlangrajzokra hasonlítottak, mintha nem is én írtam volna.  Kostja nem várta meg, amíg felteszem neki a kérdést, szorosan mellém állt, és belesett a füzetembe, majd felnevetett, s hogy ezt palástolja, köhögést imitált. Végül odalépett egy fehér, polcos szekrényhez, és rábökött. Rendben. Bólintottam, megköszöntem a segítséget, s elkezdtem kipakolni. Kostja elindult kifelé, de mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még egyszer visszanézett rám. - Örülni te itt - mosolygott, s kiment.  Én pedig tátott szájjal bámultam utána. Jól hallottam? Majdnem összeszedett egy épkézláb mondatot csehül? Elképesztő. De, hát...

  Jekatyerina az ágyán ült, s próbált hallás után megtanítani pár alapszóra oroszul - legalábbis remélem, hogy nem csúnya szavakat mondogatott velem... - miközben én teljesen belaktam a szobát.   A ruháimat bepakoltam a szekrényembe, az ágyneműre felhúztam a saját, sötétkék huzatomat, s kipakoltam a plüsseimet - igen, voltak plüsseim, nem, nem zavart, hogy egy ugyanakkora plüssimádóval lakok egy szobában, mint én, csakhogy ő tizenegy évvel fiatalabb, mint én. Pár könyvet is hoztam, azokat a szekrényre raktam, hogy ne legyenek láb alatt, mégis bármikor elérjem őket, az orosz cuccaimat, pedig az ágyam és a szekrény közti éjjeliszekrényre tettem, miután a lámpát áthelyeztem a földre. Azon gondolkoztam, hogy vajon legyen-e pofám már az első nap kirakni a fürdőszobába a dolgaimat. Egyáltalán hol van a fürdő?

 - Vannaya? - kérdeztem rá a fürdőszobára.  Vállamra vettem a sporttáskát, amiben már csak a fürdőszobai cuccok voltak, Jekatyerina leugrott az ágyról, megfogta a kezemet, s elkezdett kihúzni a szobából. A lépcsők utáni első ajtó jobb oldalon volt, amire a kislány rámutatott és oroszul elmondta a már hatvanszor elismételt "fiú" szót, majd átfordult az azzal szemközti ajtóhoz, s mondta: "lány". Rendben, tehát a női fürdő a szobámmal átlósan szemközt van, ezt észbe vésem.  Ezután még pakolásztam egy ideig, de közben végig ismételgettem a szavakat, amiket Jekatyerina mondott nekem. Már megtanított olyan alap dolgokat, mint a kérdőszavak, a három főétkezés, ruhadarabok neve, és most következtek a helyiségek neve. Hát, ez elképesztő: egy hat éves kislány tanít egy másik nyelvre.  Aztán olyan kettő felé egy nagy ordítás szűrődött be a szobába, s én már azt hittem, valami baj van, de Jekatyerina hatalmas vigyorral az arcán, kézen ragadott, s elkezdett kihúzni a szobából a konyhába, szinte lobogtam utána, úgy húzott. Ott egy nagy, megterített asztal állt a két szülő - még mindig nem tudom a nevüket, ez nem igaz! - társaságában. Mögöttünk befutott a két fiú is, majd az anya intett, hogy foglaljunk helyet. Jekatyerina ragaszkodott hozzá, hogy mellé üljek - lehet, hogy bébiszitterkedni jöttem? -, másik oldalamon pedig Kostja foglalt helyet egy mosoly kíséretében.

  Ahogy szétnéztem az asztalon, ismét el kellett ámulnom. Volt ott mindenféle étel, s ha csak rájuk néztem, máris jóllaktam. Volt ott valami húsgombócos, gombás dolog, ami eléggé szimpatikus volt, valami lazacféle, amit messze elkerültem, mert nem eszem halat, több húsos dolog, meg valami igluszerű tákolmány, amit tojáskarikák fedtek be, és ha jól láttam, az alatt is hús volt. Hát, húsban nem lesz hiány, az biztos.

  És akkor elkezdődött az ebéd, és a családi beszélgetés. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy követni tudjam legalább azt, hogy mi a téma, de tíz perc után feladtam teljesen, és inkább a tojásos-húsos ebédemre koncentráltam, ami egyszerűen isteni volt.  Egy kissé zavart, hogy egy szót sem értek, és lemaradok a poénokról, amin mindenki hangosan nevet, de próbáltam palástolni szomorúságomat. Mikor már úgy voltam vele, hogy inkább elmegyek az asztaltól, mielőtt végső elkeseredettségemben elsírom magam, megéreztem egy nagy, meleg kezet a combomon nyugvó kezemen, majd szembetaláltam magam Kostja barna szemeivel, s én is elmosolyodtam.