Az orosz nő mosolyogva átkarolt, és míg az ikrek cipekedni kezdte, engem a kinti kocsi felé kezdett terelni, de hamar kibújtam a karja alól, és heves tiltakozás közben elvettem legalább a sporttáskát, ha már a többit nem engedte Iker1. Jelenleg csak úgy döntöttem, melyikük Iker1 és melyik Iker2, hogy az egyes számún kék póló volt, a kettesen pedig szürke. Ahogy ki akartam venni kezéből a táskámat, végignézett rajtam aranybarna szemeivel, mintha csak azt méregetné, összeesek-e a súlytól, vagy nem.

  Ezután kérdezett valamit - a hangsúlyból ez egyértelmű volt -, én pedig csak kiguvadt szemekkel bámultam rá, mintha csak megérthetném, ha a száját nézem. Ahogy látta, nem értek egy árva mukkot sem, felegyenesedett, s megfeszítve izmait felemelte a táskát, majd rám mutatott.

  Igen, hozni akarom... Azt hittem, ez egyértelmű...

  Megrázta a fejét, s valamit motyogott oroszul, letette a táskát, megfeszítette az izmait, majd ismét rám bökött.

 - Vy - Jaj, ezt tudom! Leírva "вы" és azt jelenti, hogy "te".

 - Ja, hogy elbírom-e, értem, értem - És elmosolyodtam a sikeremen. - Da! - feleltem kissé bizonytalanul, de örömtől mámorosan, s átvettem a sporttáskát a vállamra kanyarítva. Ő is elvigyorodott, mind a harminckét fehér foga kilátszott, majd kezet nyújtott.

 - Alexander - mosolygott, én pedig kezet fogtam vele. Erős, határozott kézfogása volt, amit imádtam egy emberben, így máris szimpatikussá vált. - Sanja - A "j" "zs"-nek ejtve olyan hangzást kölcsönzött becenevének, ami ámulatba ejtett. Legalábbis remélem a Sanja a beceneve volt, nem egy szó...

 - Milka - feleltem, és ledaráltam az "Örülök, hogy megismerhetlek" szöveget. Ezután ikertestvére is kezet nyújtott kezet. Most, hogy közelebbről is megnéztem őket, látszott egy apró különbség, de nem tudtam volna megmondani, mi, valahogy a kisugárzásuk más volt. Talán azért éreztem így, mert már tudtam az egyik nevét...?

 - Konstantin - Keze kicsit nagyobb volt, mint fivéréé, az én tenyerem könnyedén eltűnt az ő, érdes kezében. - Kostja.

  Már akkor tudtam, Sanjával és Kostjával nagyon jól ki fogok jönni. A szülők megvárták a kis közjátékunk végét, majd folytatták útjukat az autó felé. Egy fekete Volkswagen Transporter T6-os előtt álltunk meg, s én csak ámultam, hogy ha ilyen az autójuk - kisbuszuk! -, akkor milyen lesz a házuk.  A cuccaimat bedobtuk a csomagtartóba, majd beszálltunk az autóba. Elől ült a két felnőtt, mögöttük a kis vörös a gyerekülésben, hátul pedig az ikrek. Elindultunk, s a családfő rögtön be is kapcsolta a rádiót - egy bizonyos 123fm-et a kijelző szerint -, s ahogy előrelestem a rádióra, szemem sarkából észrevettem, hogy a mellettem lévő kislány folyton engem bámul.

 - Mi van? - Automatikusan csehül kérdeztem. Nem akartam bunkó lenni, de miért bámul?

 - Nichego - vont vállat, és nem kellett, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük, így is tökéletesen megértettük egymást a hangsúlyokból. Lesütötte szemét egy pillanatra, majd ismét hatalmas mosollyal felém fordult. - Moye imya Jekatyerina - mondta, s olyan boldogság áradt belőle, mintha azt mondta volna, mindig is arra vágyott, hogy eljöjjek hozzá, pedig kizárt, hogy ezt mondta volna. De mivel a "Moye imja..." kezdetű mondatokról megtanultam, hogy azt jelenti, hogy " A nevem...", eléggé valószínű, hogy Jekatyerina a neve.

  Mosolyogva bólogattam neki, hogy megértettem, s összeborzoltam a haját, mire felnevetett. A nevetésre azonban felfigyeltek a többiek is, és Kostja előre dugta a fejét, miközben Sanja elüvoltötte magát, hogy "Chto sluchilos'?", amiről fogalmam sem volt, mit jelent, de ez még csak a kezdet volt. A családfő - akinek még mindig nem tudtam a nevét - a visszapillantóba nézve figyelt minket, az anya - szintén névtelen volt számomra - mosolyogva hátrafordult, Kostja nevetve beszélgetni kezdett Jekatyerinával, Sanja - egészen biztosan arról - győzködte ikrét, hogy menjen arrébb, mert nem fér oda körünkbe - ugyanis lökdöste -, az anyjuk az ikrekkel vitatkozott, apjuk pedig némán ingatta a fejét, és inkább az útra figyelt.  Értetlenül kapkodtam a fejemet, s próbáltam kitalálni, miről is van szó, de egy szót sem értettem. Párszor hallottam a nevemet, ami még kíváncsibbá tett, de továbbra is csak a mozdulatokra és a mimikára reagált az agyam. Végül az "Ona nichego ne ponimayet!" felkiáltás után hirtelen síri csönd lett, s minden szem rám szegeződött.

 - Sozhalevu - mosolygott keserűen a nő, én pedig nem tudtam haragudni rájuk, elvégre még nekik is szokniuk kell a helyzetet, és bocsánatot is kértek.

 - Nichego strashnogo - mondtam, és így is gondoltam. Semmi gond.

  Mindenki visszaült a helyére, csend telepedett ránk, és csak a rádió szólt, meg a kisbusz halk brummogása. Ahogy néztem a rengeteg elsuhanó autót, nagy parkokat, óriási házakat, hirtelen lassítottunk, majd megálltunk. Azt hittem először egy újabb piros lámpa miatt állunk, de aztán a sofőr leállította a motort, a fiúk kiszálltak, az anya pedig elkezdte kicsatolni Jekatyerinát, aki egyre csak kiabált örömében.

- Doma!!!

Hazaértünk.