Másnap reggel izgatottan keltem fel. Sajnos mivel az elmúlt napokban eléggé sokat hiányoztam suliból, ezért ma már be kellett mennem, meg aztán kaptam értesítést róla, hogy újra választani kell egy órát. Nem értem én ezt a rendszert, esküszöm. Minek választunk november közepéhez közeledve újra egy tárgyat, amire be kell járnunk. Nem azzal van a bajom, hogy új órám lesz, mert legyen, tök mindegy, de miért nem év elején választunk, miért a félév közepén? Ki érti ezt, komolyan mondom.

  Mindenesetre feltápászkodtam az ágyról, a változatosság kedvéért magamra kaptam a mintás, színes, földig érő, lenge ruhámat, egy magas sarkút, és egy fekete bőrdzsekit. Igen, tudom, hogy maximum három fok lehet odakint, de Milka leszarja, Milka faszagyerek, mert jól akar kinézni, és különben is, csak oda kell érnem a sulihoz busszal, ahol remélhetőleg egy tökkelütött sem lesz, aki kinyitja az ablakot, a suliban meg fűtenek, ahogy a teaházban is. Tehát nagyon menőn indultam el Kostjával az oldalamon.

  Egész úton beszélgettünk, próbáltam kihúzni belőle, mi ez az új óraválasztás, mert ő már átesett ezen egyszer ugye, mikor ő volt annyi, mint én, de nem akart elárulni semmit.

(Kostja szemszöge)

  Vicces volt Milka agyát húzni, s miközben azon röhögtem, hogy magára vonva az összes utas figyelmét a buszon, deréktájon a kabátomba kapaszkodva ugrált könyörögve, hogy áruljak már el neki valamit. Bár... Mai napig nem értem, abban a cipőben hogyan tudott ugrálni egy óriási taknyolás nélkül.

  Épp egy helyben állva, kölyökkutyaszemeket meresztett rám, és már majdnem be is adtam a derekamat, mikor a busz fékezett egy óriásit.

  Szinte lassított felvételben láttam, ahogy Milka ujjai közül kicsúszik a kabátom, és elkezd lassan hátrafelé zuhanni. Reflexszerűen engedtem el én is a kapaszkodót, s utánanyúltam. Bal kezemet átfontam dereka mögött, magamhoz szorítottam, s mikor már biztosan tartottam, megragadtam az egyik ülés támláját, így nem estünk el.

  Miután felegyenesedtünk, nem eresztettem el, csak szorítottam magamhoz, és néztem azokat a nagy, majdhogynem fekete szemeit, s úgy éreztem, abban a pillanatban meg kell csókolnom, vagy vége a világnak...

  De a busz megállt, kinyílt az ajtaja, s nekünk le kellett szállnunk. Nagyon nehezen engedtem el, de megtettem, miközben egy hangocska üvöltött a fejembe, hogy térjek észhez, Milkának van barátja, ha utálom is.

  Na, igen, az a bizonyos barát. A barát, aki titkolózik a barátnője előtt, és még azt sem tudtam, mikor van Milka születésnapja, nekem kellett odamennem hozzá, hogy ugyan van-e fogalma róla, mikor született a lány, aki tetszik neki. Naná, hogy nem tudta. Gondoltam, megkérdem tőle, mit ad neki, mert így elsőre nem igazán ugrott be nekem semmi, minek örülhetne, de mikor rájöttem, hogy Mikhail nem tud semmit, teljesen megfeledkeztem a lányról, és legszívesebben csak behúztam volna az előttem álló fiúnak.

  De kedves vagyok, s jól nevelt, így csak összeszorítottam fogaimat, és otthagytam.

(Milka szemszöge)

  Köszönöm! Örök hála a buszsofőrnek, mert megérkeztünk és kinyitotta az ajtót, s nekünk meg le kellett szállnunk. Láttam Kostján, hogy megint meg akart csókolni, de magamban is éreztem valami furcsa oknál fogva, hogy... Hogy nem csak hagynám, hanem élvezném is... NEM! Milka, nagyon jól tudod, hogy nem szabad. Na, nem Mischa miatt, mert ha ő lenne a gát, most azonnal rohannék, hogy szakítsak vele - bár, így is szakítani fogok vele, csak nem rohanok. Mikor jelentkeztünk a programba, alá kellett írnunk egy papírt, amin mindenféle hülye szabály volt, amit elfogadtunk. Ilyen volt a város elhagyására vonatkozó szabálytól kezdve, az iskolára vonatkozón át minden, odáig, hogy nem jövünk össze azzal, akivel egy fedél alatt élünk, mint az örökbefogadásnál. Na, persze ez szebben volt megfogalmazva, olyan kacifántosan, hogy egyedül elsőre nem is értettem meg.

  Mindenesetre próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy majdnem... Nem! Mondom, próbáltam elhessegetni a gondolatot!

  Úgy tettem, mintha nem történt volna - majdnem - semmi, csak megköszöntem, hogy nem hagyott elesni, igyekeztem fesztelenül beszélgetni vele tovább, s reméltem, hogy nem tűnt fel neki, hogy zavarban vagyok. Mert igenis zavarban voltam. Attól, ahogy néz rám, attól, ahogy én érzek a majdnem-csókkal kapcsolatban, és hogy mekkora bűntudatom van, amiért átvágom Mischát.

  Ahogy beléptünk az iskola kapuján, és végre nem volt egy testrészem sem libabőrös, átjárt a jó meleg, s elköszöntem Kostjától, elhatároztam, hogy még becsöngő előtt szakítok Mischával.

  Először a szekrényemhez mentem, hogy bepakoljak és kitaláljam, mit mondjak neki, elvégre nem mondhatom, hogy "Bocs, szakítanunk kell, mert igazából soha nem éreztem irántad semmit, legyen szép napod". Ki kéne találni valamit.

  Ránéztem szekrényem díszére, mintha ott lenne a válasz, de ehelyett képeket láttam, amin a barátaimmal voltam. Volt ott kép Masháról és velem, amit egy osztálytársunk csinált drámán, egy másikon Sanja és Kostja fogott közre, volt, amelyiken Mischa nyakában ülök, és éppen nevetünk valamin, megint arrább tűztem ki egy közös képünket Jenkával, és még sorolhatnám, de mind egy-egy szép emlékhez fűződött. És most ezután, hogy elbámultam a szebbnél szebb emlékeket, szakítsak Mischával, aki több képet is készített ezek közül. Remek.

  De nem puhulhatok el, most vagy soha! Márpedig a "soha" egy olyan opció volt, amit nem szívesen választottam volna. Tehát, Milka, szedd össze magad, és legyél férfi! Öhm... Mármint, faszagyerek vagy, meg tudod csinálni, csajszi!

 - Szia - állt meg mellettem hirtelen... Mischa. Itt az alkalom, Milka!